Híresnek lenni annyi, mint szegényen élni és szoborként végezni, közölte a világgal annak idején egy bölcs falfirkász, akinek bizonyára eszébe sem jutott, hogy lényegében a szőnyegkultúra alapigazságát is megfogalmazta. Azokon a szőnyegeken, amelyek ma már magán- vagy közgyűjtemények becses darabjai, egykor emberek tapostak közömbösen. Arra a kérdésre tehát, hogy tulajdonképpen hol a helye egy szőnyegnek, maga a szőnyeggyűjtő, szőnyegszakértő sem mondhat mást: előbb a földön, aztán a falon.
A szőnyegszakértőt Dénes Sándornak hívják, Pápán született, egy kétszobás lakótelepi lakásban nőtt fel, és gyermekkorában jóformán csak a történelem érdekelte. Minden tanév elején izgatottan vette kézbe a legújabb történelemkönyvet, és amint hazaért, egy szuszra el is olvasta az akhájoktól a hugenottákig. A történelmi témájú könyveket falta napestig a város könyvtárában is, ahol egyébként iskolán kívüli életét élte. Annyit tartózkodott az olvasóteremben, hogy amikor az 1970-es években egy Pápáról készített kiadványhoz a könyvtárat fényképezték, a fotográfus képtelen volt olyan látószöget fogni, hogy a felvételen ne legyen rajta.
Dénes Sándor később elvégezte a közgazdaság-tudományi egyetemet, a Magyarországon működő kaszinók könyvvizsgálójaként gyakran kellett külföldre utaznia. Egy alkalommal Kínában járt, eljutott Xianba is. A város a kultúrtörténet számára arról nevezetes, hogy ott találták meg a terrakotta hadsereget, Dénes Sándor számára meg arról, hogy ott szerezte be szőnyeggyűjteménye első darabját. Miközben tehetősebb nyugati kollégái nagyobb tételben vásárolták luxusvillájuk úgynevezett ázsiai szobájába a teknőspáncéllal berakott, kínai bútorokat, ő egy kicsi, de viszonylag szép szőnyegre alkudozott, amelyet végül kétezer helyett 800 dollárért meg is szerzett. A siker értékét némileg árnyalja, hogy miközben a kereskedő kezébe csúsztatta a dollárokat, fogalma sem volt arról, jó üzletet csinált-e vagy sem.
Abból a szempontból mindenképpen, hogy egy olyan tárgyhoz jutott, amely mintegy megszemélyesítette számára a történelmet, valamint a továbbiakban érdekes és fontos célt adott az életének. Ezt követő hivatalos utazásai során szabadideje nagy részét a világ legkülönfélébb szegleteiben fellelhető szőnyeggalériákban töltötte, amikor pedig itthon tartózkodott, a szőnyegművészettel kapcsolatos szakirodalmat bújta. Hamar megtanulta: aki műkincsek tanulmányozására, gyűjtésére adja a fejét, annak nem csupán az adott terület múltjával kell tisztában lennie, de széleskörűen kell ismernie a történelmet, a technika- és kultúrtörténetet, rendelkeznie kell anyagismerettel, sőt. Szőnyegek esetében még a vallástörténeti, a földrajzi, valamint a meteorológiai tudás sem mellőzhető. Mert aki az utóbbiak birtokában van, pontosan tudja, hogy a majdnem sivatagi környezetben nevelkedő iráni birka száraz és töredezett gyapjút ad a szőnyegkészítőknek, míg egy dús, kaukázusi legelőn cseperedő állat zsíros, jó minőségű alapanyagot. Pontosan tudja továbbá azt is, hogy az Altáj hegységben, egy szkíta főember sírjában megtalált és a világ legrégebbi szőnyegeként emlegetett, (időszámításunk előtt öt-hatszáz évvel készült) darab láthatóan több száz éves fejlődés eredménye, azaz messze nem a világtörténelem első szőnyegeinek egyike.
Dénes Sándor beleszeretett tehát a szőnyegekbe, s ez a vonzalom az évek folyamán sem csitult, inkább egyre erősödött. Amikor hírét vette, hogy meghalt Batári Ferenc, a legtekintélyesebb magyar szőnyegtudós, úgy érezte, a maga lehetőségeivel Batári nyomdokaiba kell lépnie, és mindent meg kell tennie azért, hogy népszerűsítse idehaza a szőnyegkultúrát. Ezért 2005-ben a műgyűjtők és műkincskereskedők Antik Enteriőr elnevezésű rendezvényén bérelt egy helyet, és közszemlére tette akkori gyűjteményének becsesebb darabjait. 2006-ban galériát nyitott, egy évvel később egyik alapítója lett az Első Pesti Szőnyeg Társaságnak, amely a II. világháború előtti virágzó hazai szőnyegkultúrát hivatott feltámasztani előadásokkal, kiállításokkal, különféle szakmai rendezvényekkel. Jövő év végén a Római Magyar Akadémián például ők segítik majd létrehozni azt a nagyszabású szőnyegkiállítást, amelyet abból az alkalomból rendeznek, hogy Olaszországban 2013 a magyar kultúra éve lesz.
Dénes Sándor életét mindinkább a szőnyegek határozták meg. Könyvvizsgálóként keresett pénzéből egyre többet utazott immár kizárólag a szőnyegek miatt. Többször járt Iránban, volt Tibetben, a Kaukázusban, Indiában, Kínában, és nem csak a nyüzsgő nagyvárosokban. Gyakrabban olyan kicsi helyeken, amelyek megjelöléséhez az átlagos térképek léptéke nem is mindig elegendő. A világ nagy szőnyegvásárain szerzett ismeretségei segítségével eljutott a távoli országok kicsi falvaiba, egyenesen a készítőkhöz. Utazásai során néha különös kalandokba is belecsöppent. Egy alkalommal Kasmírba igyekezett, és még az sem tántorította el, hogy a várost néhány nappal azelőtt több tízezernyi halálos áldozatot követelő földrengés rázta meg. Az sem, hogy a földrengés után ellenzékiek a helyi oktatási minisztert fényes nappal megölték, amit emberes felfordulás követett. De azért amikor a szállodában még egy Himalájából lekóborolt medve támadását is át kellett vészelnie, akkor megfordult a fejében, hogy kivételesen most tényleg rosszkor van rossz helyen. Amúgy meg ment, amerre (szőnyeget) látott. Elutazott Arizonába a navajo indiánokhoz, a rezervátumban találkozott a sült krumplitól és kólától elhízott rézbőrűekkel, akik esténként a lepukkadt lakóautókban és bádoglemezből összetákolt „sátrakban” készítették azokat a gyönyörű dísztárgyakat és szőnyegeket, amelyeket nappal az utak mellett árultak.
Grúziában a hegylakók csak akkor álltak szóba vele, amikor hajlandó volt részt venni egy kézigránátos halászatban. Nemrég kurd hegyi falvakban autózott, a nomád családokkal kecskékről, birkákról és a szőnyegekről próbált beszélgetni, és biztos lehetett abban, hogy a barátságos –többnyire kézzel-lábbal, mutogatással folytatott – csevegés végén előkerül egy-két szőnyegkülönlegesség is. Megfordult Anatóliában is, ahol az út mellett megpillantott egy családot, amelynek tagjai egy patakban még hagyományos módon tisztították a gyapjút. Lefékezett, a patakhoz rohant, a cipőjét ledobta, a nadrágját feltűrte, és úgy gázolt bele a mederbe, mintha kincsesládát sodort volna a víz. Szóba elegyedett a gyapjútisztítókkal, nem sokkal később már együtt ebédeltek, és persze mi más volt a téma, természetesen a szőnyeg.
Dénes Sándor szőnyeggyűjtőként részese lett annak a folyamatnak, amelyet Hans Blix szőnyegtudós, egykori svéd külügyminiszter a következőképpen fogalmazott meg: „Amikor az ember húszéves, akkor szereti a szőnyeget, de nincs pénze ahhoz, hogy értékesebb darabokat vásároljon. Amikor harminc körül jár, akkor van pénze, és mindent meg akar venni. Negyvenes éveiben még több pénze van, de már tudja, mit érdemes megvásárolnia. Amikor ötvenes-hatvanas éveit tapossa, akkor már a lakás méreteit és az asszony dörgedelmeit is figyelembe kell vennie.” Mivel Dénes Sándor egyedül él, neki az utóbbival nem kell foglalkoznia, utazik, gyűjt, kiállít, szervez, népszerűsít. És már pontosan tudja azt is, mikor kell egy szőnyegnek felköltöznie a földről a falra, mert már nem talp alá való.
Forrás: Népszabadság online