A kecskeméti központú Kiskunsági Nemzeti Park remek kirándulóhely, a végtelen alföldi táj, a homokbuckák, a tájból ékszerként előtűnő fehér tanyák, a vízparti nyaralóhelyek ezerarcú világa. Őrzi az ember és a természet sok száz éves együttélésének emlékeit, amelyek természeti és néprajzi értékei az alföldi gazdálkodás kultúrköréhez kötődnek. Megőrzése és bemutatása a nemzeti park egyik legszebb feladata.
A Kiskunság az Alföld ökológiailag egyik legváltozatosabb területe, mozaikos felépítése miatt a Kárpát-medencei Alföld összes jellemzőjével, élőhelyével. Megtaláljuk itt az egészen száraz homokvidékektől a lápokon, szikes tavakon át a folyóártereket, holtágakat is, kilenc területegységén akár nagyon eltérő sajátosságokkal. Értékes területei a Dunavölgy szikes pusztái, tavai, a Duna-Tisza közi homokhátság homokbuckái, homokpusztái, mocsarai, az Alsó-Tiszavidék holtágai és ártéri erdői, a Bácska homokbuckái és dunavölgyi löszpartjai. Területének kétharmadát az UNESCO Ember és Bioszféra programja 1979-ben bioszféra-rezervátummá nyilvánította, vizes élőhelyeinek egy része a Ramsari egyezmény hatálya alá tartoznak és fokozottan védettek. Európában egyedülállóak a szikes tavai és a közelmúltban leégett ősborókás, amely szintén nemzetközileg is jelentős erdős sztyepp életközösséget alkot.
Puszták, szilaj gulyák
Az alföldi puszták ősidők óta természetes elemei az Alföldnek, de a mai képének kialakulásához kezdetektől fogva jelentős mértékben hozzájárultak az itt megtelepedő népességek. A Kiskunsági Nemzeti Park pusztái a felső-kiskunsági, a miklapusztai és az idegenforgalmi szempontból talán legismertebb bugaci. A bugaci puszta évszázadokon át Kecskemét tulajdona volt, tavasztól őszig több tízezer marha és több ezer ló legelészett itt.
Ma e puszta közepén áll a Pásztormúzeum, néhány hatalmas tölgyfa, a valamikori homoki tölgyesek hírmondói társaságában, amelyben a kiskunsági pásztorok életét, hagyományos szerszámait ismerhetjük meg. Környékén még ma is a régihez hasonló élet zajlik: a gyepen szürke marhák, pödrött szarvú racka juhok, ménesek, mangalicák, lovak, fodros tollú ludak legelnek. Egyik legpompásabb
kincsünket, a magyar szürke marhát „kun fajtának” is mondták, mert jól viselte a Kiskunság más állatok számára kibírhatatlan téli hidegét, nyári forróságát és az igénytelen legelőt. A szabadban, fedél nélkül éltek, táplálékukat maguk keresték meg, csak nagy hó esetén vetettek eléjük egy kevés szálas szénát. A szilaj állattartásban a nehéz életű pásztorok állataikkal együtt megküzdöttek a zord időjárással, a betyárokkal és a vadállatokkal. Terelőkutyáik segítségével őrizték a gulyákat, sajátos rangsoruk szerint élén a csikósok, majd a gulyások, juhászok, végül a kondások. A különállás az öltözetben és szerszámokban is megmutatkozott. A méneseket vigyázó csikósok és lovaik ügyessége ma számos tanyán látványos, színvonalas lovasbemutatón tekinthető meg.
A cikk folytatása az A Mi Otthonunk magazin júniusi számában olvasható. Keresse az újságárusoknál!
Szöveg: dr. Vérti Zsuzsanna
Fotó: Gilly Zsolt, Theo Kust