A napokban eszembe ötlött egy régi TV műsor. Néhány évtizeddel ezelőtt egy szilveszteri este Kállai Ferenc azzal szórakoztatott minket, hogy elmondta, milyen esetekben is jó a szocializmus. Például összehunyorított szemmel, vagy szürkületben, és sűrű ködben… Nos a szocializmus vas foga elszállt felettünk, meg-meg rágva életünket, de a köd, az maradt. Mit maradt. Azóta soha nem látott sűrűségre tett szert, már már az átjárhatatlanság képzetét keltve bennünk.
Ha körülnézünk a világban nem lehet nem észrevenni, hogy valami nincs rendben. Bárhová is tekintünk, azt kell látnunk, hogy hibás a rendszer, hibás az értékrend és legfőképp hibásak vagyunk mi magunk. Azt mondják, egy rendszer nagyjából annyira jó, vagy rossz, mint az azt működtető emberek. Ebből következik, hogy valamit nagyon rosszul csinálunk. “Az élet olyan, mint az eső, mert a lényege mindig ugyanaz. De a mocsarakban a töviseket növeszti, a kertekben pedig a virágokat. Hát neki kéne veselkedni, hogy virágba boruljon a kertünk.
De sajnos alszunk. “Azt hiszed szabad vagy, – mondja Di Melo -de talán nincs egyetlen gesztusod, gondolatod, érzésed, elved, hited sem, ami nem valaki mástól került volna beléd. És nem is tudsz róla. Amit énnek nevezel, az egy halmaza múlt béli tapasztalataidnak, kondicionáltságodnak, programozottságodnak”. Mert hipnózisban élünk a társadalmi elvárások, a konvenciók és szokások által. Még az is befolyásol sok embert, hogy mit gondol róla a szomszéd. És közben elveszítjük önmagunkat. Köd burkolja tudatunkat.
Jó példa erre, az alábbi rövid beszélgetés :
“- Henry, nagyon megváltoztál. Magas voltál és most töpörödött. Jó kötésű voltál, most meg satnya. Derűs voltál és komor lettél. Mi történt veled?
– Nem Henry vagyok, hanem John.
– Ó! A nevedet is megváltoztattad?” (Örkény István)
Visszatérve, a társadalom egy paradoxonra épül. A rendíthetetlen értékekre, melyek azonban állandóan változnak. Bármilyen furcsa is, az értékrend kor és földrajzi kérdés.
Ismét Di Melot idézném: “Úgy nőttünk fel, hogy szükségünk legyen mások elismerésére. Hogy elfogadjanak bennünket, hogy helyeseljenek, nagyra értékeljenek és megtapsoljanak. Hogy megadják nekünk azt, amit ők sikernek neveznek. De a siker olyasmi, amiről egy csoport úgy döntött, hogy jó dolog. Egy másik pedig rossznak látja.
A szunnyadó kontroll alatt van és manipulálják. Retteg és boldogtalan. Mindez azért, mert azonosultak egy címkével.”
És ha néha felriadunk, kiderül, hogy üresség van bennünk és amikor az üresség a felszínre tör, elfutunk: bekapcsoljuk a TV-t, rádiót, olvasunk, fecsegünk, csakhogy ne kelljen valós önmagunkkal találkozni. Az emberek energiájuk nagy részét harcra, gyűlöletre használják, a maradék nagy részét pedig cinizmusra és egoista célokra, ami marad, azt pedig elszórakozzák.
Miközben rohanó tempóban száguldunk a szakadék széle felé, és a veszett fejszének még a nyelét is eldobjuk, nem vesszük észre, hogy a szakadékot mi teremtettük. Fáradtságos munkával, halált megvető bátorsággal, Nap mint nap boldogságunkat hajszolva leszegett fejjel törtetünk. Pedig ha csak egy pillanatra feltekintenénk, szembe nézhetnénk magunkkal. Ahogy a tükör élesre köszörülve vetíti vissza mindazt ami látókörébe került, úgy vesz minket körül mindaz az elégedetlenség, gonoszság, rosszindulat és kedvetlenség, ami belőlünk árad. Lassan mindenki magába fordul és a világ tele lesz ellenséges gubókkal.
Az emberek egy része inmorálissá vált. Első számú értékké nőtte ki magát a siker és a jólét. Néha apró pénzért is képesek ölni. Az önérdek és az irigység vezérli az életek többségét és közben elfelejtünk törődni másokkal. Elfelejtjük szeretni a szülőt, gyereket, barátot, embertársat, mert a szeretet önzetlenséget kíván, törődést és néha önfeláldozást is. És erre se időnk, se kedvünk nincs.
Büszkék vagyunk rá, hogy kiváló gépeket készítünk, de rombolunk vele.
Büszkék vagyunk az orvostudományra, de csak a tüneteket kezeljük.
Büszke épületeket húzunk fel, melyek néhány évtized alatt romba dőlnek.
Büszkén hódítjuk meg a világűrt, de saját kis fészkünkre nem vagyunk képesek vigyázni.
Büszkék vagyunk tudományos gondolkodásunkra, de a dolgok mögött nem látjuk meg a lényeget.
Büszkén mondjuk, hogy “Én” és ezzel leválasztjuk magunkat a többi emberről, a világról, mindarról, amivel egyek vagyunk.
S miközben mi bamba tekintettel ülünk a TV előtt és a változó érdekeltségű hiradók tartalmából próbáljuk összerakni életünk mozaikképét, a köd lassan betakar minket és vaksi szemekkel tapogatózva összeszabdaljuk mérgünk lándzsájával barátainkat, szeretteinket, embertársainkat…
Hirtelen ellenállhatatlan vágyam támadt, hogy elmenjek. Bárhová. Egy szebb világba. Az álmok szigetére. És álmodtam….
A nap, hirtelen narancssárgába hajló korongja lassan kiemelkedett a tarajos hullámok közül és barátságos meleg hangulattal töltötte be a világot. Ez az érzés a sós, vízpárás, szélfútta szabadság illúziójával keveredve egy pillanatra a tökéletes békét hozta el lelkemnek. Egy pillanatra, mondom, mert az ember folytonosan háborúságot viselő lelke csak ennyi időre hajlandó átadni a harcteret a béke fuvallatának. S ha ilyenkor úgy érzed, most felsejlett a dolgok mögött bujkáló lényeg, rögtön el is vész a hétköznapok gondjai, a vélt és valós problémák generálta sűrű ködben. S az ember megint egyedül marad, magával, s ez többnyire elviselhetetlen, mert szembe kéne néznünk mindazzal a mocsokkal, vérrel, erkölcstelenséggel, szeretetlenséggel, amit a világ csak visszatükröz belőlünk. Így aztán nem menekülhetünk el a borzalom elől, amit világnak csúfolunk, mert belőlünk fakad, a tükörképünk, vagyis egy velünk.
Most itt, a szellő borzolta pálmafák alatt rá kell jönnöm, hogy nem is volt érdemes eljönni. Hiszen magam elől akartam szökni és ez lehetetlen.
A természet nagy, szétszakadt egységéből mindenki tudja, (állat, növény, ásvány,) hogy mi a dolga, kivéve az embert, mely rákos burjánzásként, odahagyva szabályt, értelmet, intuiciót, túl akar nőni magán, túl akar nőni az egységen, melyből született, be akarja kebelezni a világot, Földdel, anyaggal, Istennel együtt. Fel akarja mondani a szolgálatot, ahogy azt a rákos sejt is teszi és ezzel megbetegíti az egészet. Halálos kórt hoz a világra.
Harcolunk a világgal, ellenséggel és baráttal, társadalommal és természettel, mert üldözési mániánk azt hiteti el velünk, hogy minden és mindenki életünkre, vagyonunkra, békénkre tör, miközben csak magunkat kéne legyőzni és máris másnak látnánk a valóságot. Abban a pillanatban szállna szívünkre béke, amint felismernénk, hogy semmi értelme, ha a bal kezünk harcot vív a jobb kezünk ellen, amint elfogadnánk, hogy minden úgy van jól, ahogy van. A háborúk abból keletkeznek, hogy kivetítjük magunkból azt a konfliktust, amely belül van. Akiben nincs belső konfliktus, abban nincs erőszak, nincs gyűlölet.
Persze más az elmélet és más a gyakorlat. Sok-sok év, és bölcsesség kell ahhoz, hogy szinkronba hozhassuk őket. Én is álltam már nemegyszer a megbékélés kapujában, de mindannyiszor újra kardot rántottam, hisz a világ “igazságtalan” és elrontott életem terhének minden nyűgét áthárítottam volna akár az Istenre is. Mert épp úgy, mint bárki más, hamis szemüvegen át láttam a világot, mely mindennek okát a külvilágra vetítette ki.
Elvesztettük valahol a fonalat és most vakon tapogatózunk, merre is menjünk és miközben az út szemete összekoszolja, felsérti kereső kezünket, nem emlékszünk már, hogy az út bennünk van.
Az évezredek során ráereszkedő fátyol mélyen eltakarja előlünk és a róla kialakult sejtéseink is csak halovány emlékként derengenek fel néha nagy katarzisok idején. S ezeket a pótolhatatlan pillanatokat is feladjuk a harcban, hogy minél több vagyont, tulajdont, értéket gyűjtsünk, melyek bármikor áldozatul eshetnek mások kapzsiságának, katasztrófáknak, tűzvésznek.
Sajgó lelkünket, a mindennapok ürességét, múló örömökkel akarjuk gyógyítani. De lassan rá kell jönnünk, hogy e röpke gyönyörök pillanatok alatt meg nem történt események, halványuló emlékévé válnak csupán. Egy remek ebéd, az ízek orgiája, egy gyönyörű nő keltette kéjes vágyakozás és beteljesülés gyönyöre nem élhető át újra és újra az emlékek szárnyán. Mindössze elszürkült, ködbe vesző képekre tekinthetünk, melyek már nem okoznak örömet, legfeljebb kínzó hiányérzetünk dagálya önti el rövid időre bensőnket. S miközben a pálmafa alatt apró darabokra szakítom a lelkemben őrzött homálysuló képeket, s képzeletben a tenger hullámai közé vetem, rájövök, hogy csak az lehet maradandó, ami bennünk van. Az a szeretet, az az öröm, az a bölcsesség. Mert az a miénk, az mindig felidézhető és valóságként megélhető. A többit elemészti az asztrális világ nedves rozsdája, s a korrodált gyönyörök vastag hamuként szállnak vissza ránk, egyre nehezebbé téve a lépéseket, mely az igazi útra vezethetne….
Most itt ülök, az egyszerű felismerés iszonyú terhe által felszabadulva, s rájövök, hogy képzelt utazásom oka csupán lelkem megnyugvására szolgált, hogy elpalástolhassam az elém kerülő feladatokkal szembeni tehetetlenségemet. Rá kell ébrednünk, hogy nincs hova menekülnünk. Ezt a világot kell szebbé tennünk. És erről eszembe jutott egy film, a címe: A JÖVŐ KEZDETE. Gondolom sokan nem látták, így röviden elmondom a történet lényegét. Egy tanár azt a feladatot adja a tanulóknak, hogy találjanak ki valamit, amivel jobbá tehető a világ. Nevetséges, komolytalan és sületlen ötletek hangzanak el, mígnem az egyik gyerek elő nem áll sajátságos elképzelésével, amit el is kezd megvalósítani. Keres három embert, akinek segítséget nyújt valamiben, amire azoknak szükségük van és cserébe csak azt kéri, hogy mindegyikük tegye meg ezt másik három emberrel. A gyerek sorsa tragikusan alakul, de elindít egy mozgalmat, mely lassan az egész országban elterjed. Ezzel elindítva a szeretet piramisának építését.
Milyen egyszerű és milyen szép. Csak ennyit kellene tennünk, hogy emberibb legyen az életünk.
Mit gondolnak, nem kéne megpróbálni?
És miközben ezen törik a fejüket, ne felejtsék el hogy:
„Senki sem különálló sziget, minden ember a kontinens egy része, a szárazföld egy darabja. Ha egy göröngyöt mos el a tenger, Európa lesz szegényebb éppúgy, mintha egy hegyfokot mosna el, vagy barátaid házát, vagy a Te birtokod. Minden halállal én leszek kevesebb, mert egy vagyok az emberiséggel. Ezért hát sose kérdezd kiért szól a harang: Érted szól…” Jhon Donne
Hammarskjöld, a valamikori ENSZ főtitkár azt mondta:
Isten nem hal meg azon a napon, amikor nem hiszünk többé egy személyes Istenségben.
De mi meghalunk azon a napon, amikor többé nem ragyogja be életünket a naponta megújuló csodálkozás állandó sugárzása, melynek forrása túl van minden érvelésen.