A fotózást, mint minden más szakmát, több oldalról is meg lehet és meg is kell közelíteni. Egy fiatalnak a sikeres kezdés után csak további lelkesedéssel, még több alkotással lehet helye a szakmában. Matyi-Szabó Csengével beszélgettem az esélyekről, kezdő löketekről, arról, hogy a papír mit sem ér, ha valaki nem meri átélni a fotózás nyújtotta örömöket.
– Mikor döntöttél úgy, hogy komolyabban szeretnél foglalkozni a fotózással?
– Amióta az eszemet tudom művészettel, önkifejezéssel akarok foglalkozni. Amikor a fotózás megtalált, egyértelművé vált számomra, hogy az egész életemet e köré akarom építeni. Még nagyon az elején járok, de már fotóztam rendezvényeken és külön felkérésre is készítettem fotókat, illetve tavaly júniusban adódott alkalmam az első önálló kiállításom összeállítására a Ferencvárosi Művelődési Házban.
– Mik voltak az első lépések, amikor megcéloztad ezt a művészeti ágat?
– Édesanyámtól 10. születésnapomra egy kompakt kis fényképezőt kaptam, első próbálkozásaim ehhez a géphez köthetőek. Majd később egy Panasonic Lumix FZ30-assal merültem bele a digitális technikába. Leginkább barátok és családtagok portréit készítettem, de sok minden mást is természetesen, de főként az ember érdekel, azon belül is a nő. De a laborban is nagyon szeretek kísérletezgetni.
– Békésről származol, megjártad Mezőtúrt, a fővárost is, jelenleg Norvégiában élsz. Miként változtatott ez a stílusodon?
– Elsősorban minden tapasztalat az életszemléletemen és a hozzáállásomon változtat, engem formál. Így a stílusomra is, amit nem igazán tudok megfogalmazni. Talán a legegyszerűbb meghatározása én magam vagyok. Mindenhol leginkább azt tanultam meg, hogy álljak ki magamért és vállaljam fel magam. Fejlődni szeretnék, megtapasztalni magam és átadni a képeimen keresztül.
– A vidéki évek alatt milyen tapasztalatokat szereztél? Van lehetőség a fővároson kívül is?
– Nagyon fontos megismerni hasonló embereket, tapasztalatokat cserélni, inspirálni egymást és segíteni a másikon. Budapesten nekem ez könnyebbnek tűnik, már az iskola végett is, amit elvégezetem, megismertem embereket, illetve több a kiállítás, több az ember, több olyan hely van, ahol találkozhatsz hasonszőrűekkel.
– Melyek voltak azok a lökések, amelyek pozitív irányban változtattak a pályádon?
– Amikor lefotózok valakit, aki a képek láttán elcsodálkozik, hogy ő maga van azokon. Látni, hogy valaki önbizalma megugrik a képeim által. Nagyon jó érzés és természetesen arra ösztönöz, hogy még többet fotózzak.
– Milyen erényekkel kell, hogy rendelkezzen egy fotós?
– Úgy gondolom, hogy a látásmód az, ami nagyon fontos. Megtalálni a módját, megmutatni a világot, ahogy mi látjuk. Ehhez viszont tapasztalnunk kell, és merni kipróbálni az új dolgokat, helyeket. Menyhárt Tamás mondta, hogy nincs más útja a fejlődésnek, csak önmagunk felvállalása.
– Néhány hónapja volt egy kiállításod a Ferencvárosi Művelődési Központban, a tárlathoz a kedvenc fotóidból válogattál. Milyen visszajelzéseket kaptál, és hogyan értékelnéd a lehetőséget?
– Leginkább pozitív visszajelzéseket kaptam. Maga a megnyitó nagyon családias volt, a barátaim és a legközelebbi családtagjaim jöttek el. Már előtte pár nappal, mikor a kiválasztott képeket néztük végig, döbbentem rá, hogy mennyire megérte átélni a nehéz dolgokat, ha ezek a képek születtek belőlük. Bevallom, büszke vagyok ezekre a képekre. Az elmúlt egy év érzelmi hullámaiból születtek. Amikor a család és a barátok közt végig néztem a megnyitón, igazából csak annyit tudtam mondani, ami akkor tudatosult bennem, hogy ha ő általuk vagy velük nem megyek keresztül az elmúlt 7 év történésein, talán nem is ezek a képek lennének a falon, vagy nem is lennének. Nevezhetjük ezt a kiállítást egy kisebb megvilágosodásnak az életemben.
– A fotós oktatás végigjárása rögös útnak számít, ám sokszor nem a papír, hanem a tehetség a fontos. Hogy látod ezt, és mik a tapasztalataid ezzel kapcsolatosan?
– Nem hiszem, hogy ehhez papír vagy iskola kell. Ha valaki alkotni akar, megtalálja rá a módját. Fontosabb emberekkel ismerkedni, új dolgokat kipróbálni. Elhivatottság kell nem végzettség. Szeretni azt, amit csinálsz, elhinni, hogy jó vagy benne és tudni, hogy jobb is lehetsz.
– A szakmádban sokan, sokféleképpen próbálkoznak, mi volt a recepted, és mit nem ajánlanál a célok eléréséhez?
– Nem tudok erre receptet. Én sem tudtam elhelyezkedni, mint fotós, bár bevallom annyira nem is próbálkoztam még. A fotózással kapcsolatos lehetőségeimet mindig ismeretség alapján kaptam. Például, megleptem az egyik barátnőmet egy pubban, ott volt vele egy lány, akivel nagyon megkedveltük egymást, később felkért egy interjúra, ahol bemutatták a képeimet is. Mi az, amit nem ajánlok? Azt hogy megjátsszuk, vagy feladjuk magunkat csak azért, hogy előrébb jussunk.
– Hol találkozhatunk a képeiddel legközelebb, milyen terveid vannak?
– Május második felében tervezünk egy kiállítást Mezőtúron. Azután Erdélyben, egy barátnőm családjának panziójában, valószínűleg egy gitártáborral összekötve. A nagy tervekről és célokról babonából senkinek sem beszélek. Az biztos, hogy azt szeretném csinálni, amit szeretek.