Szajid Abdullah Hásemi nehéz fába vágta a fejszéjét, amikor elhatározta, hogy kiszabadítja a korrupció markából az afgán árvákat. Hat hónapja állították az árvaházak országos igazgatóságának élére, amely az afgán munkaügyi és szociális kérdésekkel, továbbá a mártírokkal és rokkantakkal foglalkozó minisztérium keretében működik.
Az új főigazgató azonnal nekilátott annak, hogy átszervezze a korrupciójáról ismert árvaházi hálózatot, amelynek intézményeiről az a mondás járta, hogy személyzetük kiveszi a gyerekek szájából a falatot és testük alól a matracokat.
Nem tudni, az önfeláldozás vagy az ambíció, esetleg mindkettő mozgatta-e Hásemit a tisztség elvállalásakor, de ez nem is fontos. Az viszont igen, hogy képes lesz-e megoldani a maga elé tűzött feladatot – az ugyanis fontos jelzője lehet annak, hogy a mélyen gyökerező korrupcióval szemben van-e bármiféle esélye egy etikai-erkölcsi reformnak Afganisztánban.
Hásemi először a kormány kezelésében lévő két nagyobb kabuli árvaházra összpontosított, amelyek rémálomba illő, leromlott helyek voltak. Egyikük, a Táhia-i-Mászkam azzal vált ismertté, hogy tömegesen megmérgezte a rábízott gyerekeket: olyan régen lejárt szavatosságú tejet adott nekik, hogy többen csaknem belehaltak. Mára a Táhia-e-Mászkam takaros és láthatóan jól karbantartott intézménnyé vált. Számítógépes ismeretekre és angolra oktatja lakóit, idén 36 jelentkező pályázik helyeire a felvételi vizsgákon, és 44 árvája pályázik külföldi ösztöndíjakra.
Úgy érezték, fejjel mennek a falnak
Hásemi alacsony, sovány, szívós és örökmozgó férfi, fekete szakállat visel, aminek következtében idősebbnek látszik 29 événél. Magabiztossága miatt sok bírálója gőgösnek és nagyképűnek tartja, és úgy véli, hogy személyi ambíciók vezetik, ám The New York Times riportja szerint a korrupció által kiváltott felháborodás mozgatja. Ő maga is árva: apja a szovjet megszállók elleni küzdelemben vesztette életét az 1980-as években. „Én tudom, mit élnek át az árvák” – mondta az amerikai lapnak.
Munkája hamar felhívta rá a Parsza nevű jótékonysági szervezet figyelmét. A csoport a háborúban megsebesült személyek fizikai rehabilitációjával vált ismertté, és az elmúlt hat évben több árvaházat is szervezett. „A többi hasonló szervezet jobbára magánkézben lévő árvaházakra koncentrált, de a Parsza a kormánnyal kíván együttműködni – közölte a szervezet ügyvezető igazgatója, Marnie Gustavson. – Ám hat éven át az volt az érzésünk, hogy fejjel megyünk a falnak.”
A Parsza éveken át takarókat és ruházatot vásárolt a kormány árvaházainak, de amint a segélyszervezet emberei kitették a lábukat, az árvaházi vezetők mindent eladtak a szabadpiacon. Ekkor jött Hásemi, akiről Gustavson úgy vélekedik, hogy „olyan ember, akiben meg lehet bízni”. A Parsza pénzt ajánlott fel neki azzal a feltétellel, hogy a 33 vidéken működő, sok esetben igen nehezen megközelíthető helyen lévő árvaház tisztességes támogatására használja fel az összeget. A fiatal férfi a maga részéről olyan lépéssel válaszolt, amire Gustavson szerint még nem volt példa: személyesen kereste fel az igazgatósága alá tartozó vidéki intézményeket. Elődei ki nem tették a lábukat Kabulból.
Engem nem bocsáthat el
Hásemi december elején bejelentés nélkül érkezett a távoli északkeleti tartományban, Badahsánban lévő Fájzabad árvaházába, ahol tíz zsúfolt szobában 150 gyerek él. Az intézménynek Kabul minden gyerek után napi 75 afganit – mintegy 450 forintnak megfelelő összeget – biztosít, aminek elégnek kell lennie például napi 20 deka babra. A helyszínen azonban azt tapasztalta a főigazgató, hogy a gyerekek olyan levest kaptak, amely csak 4-5 dekát tartalmazott. Azaz a szűkös ellátmánynak is csak egy töredéke jutott el a gyerekekhez, a többit a személyzet ellopta.
„A gyerekek arca beesett, egyesek haja kihullott az alultápláltság következtében, bőrbetegségekben szenvedtek – ecsetelte az állapotokat Hásemi. – Nem az a dolgunk, hogy elvegyük az élelmet árváinktól, ezért az árvaház igazgatójának arcába vágtam egy tányér levest, és azonnali hatállyal elbocsátottam őt is, és a szakácsot is.”
Szajid Abdul Váhab, az árvaház igazgatója azonban később telefonon cáfolta az amerikai lapnak, hogy elbocsátották volna, és azt állította, hogy bár vitatkoztak Hásemival, a dolog nem volt komoly. A jelenet szemtanúi szerint viszont az összeszólalkozás során az igazgató azt mondta felettesének, hogy „maga engem nem bocsáthat el, ehhez túl sok barátom van a rendőrségen, és a kormányzó is a rokonom”. A szóban forgó kormányzó, Badahsán vezetője jó kapcsolatban áll a befolyásos Dzsamiat-i-Iszlami párttal.
Amikor ráébredt, hogy nem tudja elmozdítani az igazgatót, Hásemi megváltoztatta taktikáját. Elutazása előtt élelmet vásárolt a gyerekeknek, külön pénzt adott nekik tűzifára és megszervezte a folyamatos kapcsolatot, hogy tájékoztatni tudják, miként költik el a pénzt, és hogyan bánnak velük.
Ugyanígy járt el még négy árvaházban, miután azokban is hasonló praktikákat fedezett fel. Az egyik igazgató megfenyegette intézetének gyerekeit, hogy az utcára teszi őket, ha nem esküsznek meg, hogy pompás tojásos reggelit kaptak. Csakhogy Hásemi egyik kísérője videóra vette a jelenetet.
Kabulba visszatérve az árvaházak hálózatának főnöke több igazgatót is leváltott, de hamarosan kitűnt, hogy ennek ellenére helyi támogatással megmaradtak posztjukon.
A történet jól mutatja a központi kormány gyengeségét: bár Kabul rendelkezik az árvaházak fenntartására szolgáló pénzzel, azt a helyi hatóságok folyósítják, így a tartományi kormányzók gyakorolják az intézmények fölötti tényleges fennhatóságot.
„Én úgy tekintem, hogy elbocsátottam őket, és ha maradni próbálnak, a minisztert fogom felkérni, hogy intézkedjen – hangsúlyozta Hásemi. – Az általam felkeresett intézmények olyan helyeken vannak, amelyek biztonságosak. Képzeljék el, hogy milyenek lehetnek ott, ahol még biztonság sem létezik…”
Forrás: http://mti.hu