A világ legismertebb múmiái nem a Nílus partja mentén alusszák örök álmukat, hanem a nemzetközi munkásmozgalom jeleseinek mauzóleumában. A legelső kommunista vezér – jóllehet a család már 1924-ben hevesen ellenezte, és azóta szeretné megadni neki a végtisztességet – volt az első, akit tudósok keze nyomán átadtak az örökkévalóságnak. Tegnapi hír: legújabb „paciensük” Kim Dzsong Il észak-koreai vezető lesz.
Már ekkor „komoly iparág” fejlődött ki a bebalzsamozásra és a „karbantartásra”. Ilja Barszkij, a Kreml Intézet tudományos munkatársa, akinek édesapja, Borisz Barszkij igazgatóhelyettesként nemcsak egyszerűen Lenin bebalzsamozását felügyelte, hanem a köréje sereglett orvos- és vegyészcsapat feladata volt magának az eljárásnak a kidolgozása és mai napig a korszerűsítése.
Az üzlet beindul
Ma már közismert tény, hogy Lenin élete végén meglehetősen rossz állapotban volt. Először is rendbe kellett tenni. Különös megoldást választottak: beültették egy kerekes székbe, lábát pokrócba csavarták, és kivitték a szabad levegőre. Kisvártatva győzelmi jelentéssel kopogtattak be a Kreml kapuján „Jelentjük – mondták diadalittasan –, Lenin elvtárs sokkal egészségesebben néz ki, mint életében.” Vlagyimir Iljicsnek azonban még számos nehézséggel kellett szembenézni utóéletében. Amikor a második világháborúban a nácik már Moszkva elővárosát (a mai Seremetyevói repülőtérnek otthont nyújtó Himki negyedet) lőtték, a szovjet vezetők még megtekintették a mauzóleum mellvédjéről a november 7-i katonai parádét, majd a tudósok lázas csomagolásba kezdtek: a múmiát vasúton Szibériába menekítették.
Sztálin és Lenin egyetlen „közös fotója”. Mintha a Thussauds-panoptikumban járnánk
A kaland – hála az állandó kezeléseknek – nem okozott nagyobb károkat. Kellett is a kiváló állapot, hiszen 1953 márciusában Lenin lakótársat kapott Joszif Visszarionovics Sztálin személyében. Szentélyük csöndes magányában ott pihentek üvegkoporsójukban – de csak napközben. Közben ugyanis a mauzóleum és a Kreml falai alatt húzódó mélységben létrejött egy világszínvonalú laboratórium, amelynek költségvetését – egészen a Szovjetunió 1991-ben bekövetkezett összeomlásáig – az állam fizette. (Igaz, Sztálint ekkorra Hruscsov már kidobatta.) Jól kalkuláltak: a szocialista országok fő- és első titkárai már matuzsálemi korba léptek, munkájuk tehát volt bőven.
„Bohózatok” is megestek
Ahogy a technika fejlődött, a háromszor is átépített mauzóleum stábja egyre gyarapodott, az utóbbi években pedig már majd százan ügyködtek a munkásmozgalom első számú múmiája és követői körül. Hogy mindenki szabadon kísérletezgethessen, a munkatársaknak kiutaltak egy-egy „maszek” hullát, amin a konzerválási eljárásokat próbálhatták ki. A laboratóriumban valószínűleg különösebb átrendezés nélkül leforgatható volna bármely horrorfilm. A Szovjetunió hatalmi övezetében rekedt, szovjetizált államokban aztán az ötvenes években elharapódzott a balzsamozási láz. A bolgár Georgi Dimitrovot 1949-ben vették kezelésbe először (a rendszerváltás után a holttestet elhamvasztották és eltemették, a mauzóleumot eldózerolták). A mongol Horlógin Csojbalszan 1952-ben került sorra, majd 1953-ban – Sztálin „utolsó áldozataként” a csehszlovák Klement Gott-wald, akinek eleve törékeny volt az egészsége, és a szovjet diktátor temetésén végzetesen meghűlt.
A bizarr rítus a szovjet barátsággal ennek ellenére járványként terjedt tovább: 1969-ben bebalzsamozták az épszak-vietnami Ho Si Minh-t, 1979-ben az angolai Agostinho Neto-t, 1985-ben a guyanai Lindon Forbes Bunham-et és 1994-ben a koreai Kim Ir Szent is. Az 1976-ban tartósított Mao Ce-tung a kínai tartósítóipar keze munkáját dicséri. Mindazonáltal az évek során megestek kisebb „bohózatok” is. A laboratórium szakembereinek a legnagyobb főfájást az okozza, hogy miként tudják megőrizni az elhunytak egészséges arcpírját, mivel a legtöbbször csak cserzéssel lehet eltüntetni a mindinkább sötétedő hamuszürke szint. Agostinho Neto-val épp az ellenkezője történt: a tudósok rémülten futottak össze, amikor meglátták, hogy az angolai elvtárs elkezd kifehéredni.
Éjszaka a mauzóleumban
Mára már kiderült, hogy karbantartás nélkül a múmiák hamarost az enyészetté válnának. Ilja Zbarszkij 1997-ben magyarul is megjelent A mauzóleum árnyékában című könyvében leírja: a tetemet az első perctől kezdve, idestova kilenc évtizede rendszeresen kezelni kell balzsamozó folyadékkal – ez éjszaka, a mauzóleum zárva tartása alatt történik: ilyenkor egy láthatatlan lift a mélybe süllyeszti az üvegkoporsót, hogy a szükséges gyorsjavításokat, simításokat elvégezzék a lakóján –; évente egyszer pedig hetekre be is áztatják. Ilyenkor leveszik róla a hátulgombolós ruháját, letekerik róla a testét borító gumiszalagokat. Sőt: Leninnek általában tízévente szabnak új öltönyt svájci lüszterszövetből, de ha soron kívül szükség mutatkoznék, megoldanák a problémát. Ahogy a technika fejlődött, a háromszor is átépített mauzóleum stábja egyre gyarapodott, az utóbbi években már majdnem százan ügyködtek a munkásmozgalom múmiája körül.
A titokzatos laboratórium hatalmas vízfejjé duzzadt személyzete azonban – mint szó volt róla