CAMPHILL

Jártambankelteemben találkoztam egy olyan kezdeményezéssel, ami mára szinte az egész világot, még keleteurópát is átszőtte – kivéve hazánkat – és ami nagyon szép és emberi. Ez a Camphill Alapítvány.
“Az első Camphill intézet Rudolf Steiner a “Gyógyító Nevelés”-ről szóló előadásának révén alakult meg amikor fiatal ausztriai menekültek egy csoportja megérkezett Észak- Skóciába 1939-ben.  Aberdeentől 7 mérföldre egy Camphill elnevezésű dombon találtak az otthonra, amelyet aztán a dombról Camphillnek neveztek el. A csoport vezetője Dr. Karl König Ausztriában jó hírű, ismert orvos volt, aki az életét az értelmi fogyatékos gyerekek gyógyításának szentelte. 1940. június 1-én indult el a munka és ezzel az első olyan magán intézmény kezdte meg működését Angliában, amely fogyatékos gyerekek nevelésével és gyógyításával foglalkozott. Ebben az intézetben olyan közösség élt és működött, amelyben a fogyatékos gyerek a közösség szerves részét képezte.
1947-ben nyitották meg az első Waldorf iskolát a Camphillben élők és dolgozók gyerekeinek és az aberdeeni egészséges gyerekek számára. A jó tapasztalatok alapján kéőbb az intézet összes sérült gyermeke számára is bevezették a Waldorf oktatást.
A mozgalom és a módszer átterjedt Skóciából először Angliába és Írországba, majd pedig a kontinensre. Sorra alakultak Németországban is a Camphill otthonok és közösségek. Ezeknek a közösségeknek nagy részét szülők vagy szülői közösségek kérésére és közvetlen közreműködésével alapították és nyitották meg. 1954-ben pedig az első felnőtt otthont is megnyílt. A 60-as évek végére a Camphill mozgalom világhálózattá kezdett alakulni.
A Camphllek fo­gya­té­ko­sok számára teremtenek olyan mikró-társadalmakat, me­lyek­ben épp úgy élnek, dolgoznak, tanulnak, mint az egészséges emberek, bárhol a világon.
Ezeken a telepeken, melyek részben önellátó módon mű­ködnek a fogyatékosok különböző, számukra is elvégezhető feladatok közül választhatnak, dolgozhatnak a gazdaságban, vagy különböző műhelyekben, foglalkozhatnak állat gondozással,  vagy részt vehetnek a házi mun­­kában, és így to­vább. Tevékenységükben szociális munkások segítik őket  és ez sok fi­a­tal szá­má­ra nyújt lehetőséget egy másfajta világ megismerésére.  (Szociális mun­ka vég­­zé­­se ma már sok országban kötelező, mi­előtt megkezdi valaki egye­te­mi tanulmányait.)    
A fogyatékosok ebben a szeretetteljes, családias, meleg, gondoskodó  környezetben fontosnak érezhetik magukat. Nem érzik az el­szi­geteltséget és úgymond teljes életet élhetnek. A szociális mun­kások pe­dig amellett, hogy némi jövedelem forráshoz jutnak, meg­tanulják el­fo­gadni a másságot, megtanulják tiszteletben tartani mások életét, mely cseppet sem hasonlít az övékéhez. Meg­is­merik, milyen az ön­zet­len segítőkészség.
Ha mélyrehatóan tanulmányozzuk egy ilyen telep életét, rá kell jönnünk, hogy bizony a világ társadalmai sokat tanulhatnának belőle.
Az emberek a mai napig nincsenek teljesen tisztában azzal, hogy milyen nagy számú értelmi fogyatékos ember van jelen a világban. Nem is sejtjük, hogy a mentálisan beteg emberek száma milyen katasztrofálisan magas. Jelenlétük az egészséges felnőtt világ számára óriási szociális problémát okoz, annak összes gazdasági és emberi vonzatával együtt. Képzeljük el, hogy egy értelmi fogyatékos ember milyen hatással van arra a sok emberre, akivel nap mint nap találkozik. Érdekes lenne egyszer megtudni vagy csak egyszerűen végiggondolni azt, hogy különböző népesség csoportokban, így például egy adott ország kisebb és nagyobb közösségeiben és családjaiban élő egészséges felnőttekben milyen gondolatok és tapasztalatok jelennek meg, a közöttük élő fogyatékos gyermekek és felnőttek hatására.
A belsőnkben keletkező érzések gyakran ellenszenvet sugallnak nekünk. Hiszen egy sérült gyereket látunk rendezetlen mozgással, látszólag értelmetlen és összefüggéstelen mozdulatokkal. A mai világban élő ember számára sajnos a külső megjelenés olyannyira fontossá vált, hogy szinte minden cselekedetünket, gondolatunkat és véleményünket ez irányítja. Nem tanultuk meg a másság elfogadását.
És most hadd idézzem egy 9 éves kislány benyomásait, aki kilenc hónapot töltött egy Írországi Camphillben:
“Amikor elindultam nem tudtam mi vár rám, nem tudtam milyen em­­be­rek­kel fogok majd kapcsolatba kerülni, nem voltam tisztában a Camp­hill fo­galmával. Az első találkozások a sérült emberekkel nem voltak felemelőek szá­momra. Féltem, olyan messzire próbáltam elkerülni Őket, amilyen messzire csak tudtam, de hamarosan rákényszerültem a kapcsolat te­remtésre, a közös étkezések során. Kellemesen csalódtam. Ahogy egyre többet voltam Velük, egyre jobban szerettem foglalkozni is Velük. Ezt a változást nagy részben az segítette elő, hogy láttam az ott dolgozó, különbö­ző országokból jött fiatalok összetartó és szeretetteljes munkáját.  Arra gondoltam, miért ne lehetnék én is jó kapcsolatban Velük?… És lettem is. Rájöttem, hogy sok esetben akár még több szeretetet is kaphatok Tőlük, mint némely „ép“ embertől, csak talán néhány estben ezek kevésbé tar­tós érzelmek, de erősek.
Ők nem beteg emberek, csak mások. Ezt sajnos sokan másképp gondolják és sokszor hangot is adnak vélemé­nyük­nek. Ők sem érzik ma­gu­kat betegnek. Amelyikük tisztában van a sa­ját állapotával, elfogadja és megpróbálja a világgal is elfogadtatni magát. A kudarcot azonban ne­he­zen viselik, mint bárki más. És ezek a helyek, közösségek éppen ettől kí­mé­lik meg Őket. Nem kell szembesülniük a társadalmi megkülönböz­te­té­sek­­kel és mégis gyakorlatilag teljes életet élhetnek. Dolgozhatnak, tanulhatnak és mégsem ugyanolyan elvárásokkal szem­­ben kell megfelelniük, mint amit a „kinti“ világban állítanának fel.
 Bizonyos dolgokban korlátozott képességűek, de mindegyikük kie­melkedik valamiben, mindegyikükben van autizmus. De csodálatos dolgokat képesek alkotni, más dolgokra viszont képtelenek. Itt megpró­bál­ják mindegyikükből kihozni a legjobbat. Mindenkinek szüksége van szeretetre és gondoskodásra, Nekik pe­dig talán még jobban. Szükségük van arra, hogy éreztessék Velük, hogy értékesek és fontosak számunkra. Ezt a Camphillekben megkaphatják és azok akik ott dolgoznak megtanulhatják elfogadni azt is aki egy kicsit más. Szerintem a fogyatékos embereknek sehol sem lehet jobb helyük, sehol nem élhetnek színesebb, szebb és boldogabb életet, mert ezt egy intézet nem nyújthatja. És, ha jobban belegondolok, nekünk is hasznunk­ra válhat ez az élet.
     Én még sokáig visszavágytam hazajövetelem után és tulajdon­képpen a mai napig is elfog néha ez az érzés. Tudom, hogy bizonyos fokig nekem menedéket jelent ez a hely és, ha az eredeti álmaim nem sikerülnének, biztos, hogy szellemi fogyatékosokkal szeretnék foglalkozni.
Úgy gondolom, hogy mindenkinek jót tenne ha egy kis időt egy Camphillben töltene. Talán megszabadulna az  előítéleteitől.”
Mindehhez csak egy dolgot szeretnék hozzáfűzni. A kilencvenes évek második felében magam is meglátogattam néhány ilyen intézményt és annyira megragadott mindaz, amit tapasztaltam, hogy hazatérve létrehoztam egy alapítványt, hogy nálunk is születhessenek Camhillek. Két évig kísérleteztünk, de helyeslő fejbólintásokon kívül nem kaptunk mást. Azt gondolom, hogy ez is egy újabb szegénységi bizonyítvány a sok közül. amit elsüllyesztehetünk a tarsolyunkba.