Nagyot robbant a hír, miszerint Oláh Ibolya bevallotta: egy lány oldalán találta meg a boldogságot. Nem akarok belefolyni a bulvár világába, de azt konstatálhatom, hogy nemcsak ő az egyetlen, aki már érett felnőttként „váltott”. A történet számomra le is zárult volna ennyivel, viszont a környezetemben élők közül néhányan felhördültek és teljesen más szemüvegen keresztül kezdték vizsgálni az aranytorkú énekesnőt. Mintha ezzel a kijelentésével megváltoztatta volna a művészetéhez való hozzáállást.
És itt kezdtem el igazán gondolkodni, hogy miért van ez így. Törvényszerű, hogy a szexuális hovatartozás felvállalásával egyes emberek háttérbe szoruljanak? Hogy a társadalom más képet alakítson ki róluk kitárulkozásuk után, mint előtte? Nehéz véleményt alkotni arról, hogy a másság helyes-e vagy sem. A döntésben az sem sokat segít, ha elfogadóak, toleránsak vagyunk, mert könnyű addig toleránsnak lenni, amíg az ember szembe nem találkozik egy ilyen helyzettel a környezetében.
Nemrég saját magam is megtapasztalhattam azt, hogy milyen hatást vált ki belőlem egy ilyen vallomás. Az egyik barátom avatott be a bizalmába, amit ezúton is köszönök. Mondhatom, hideg zuhanyként ért a hír és először csak pislogva bámultam magam elé. Talán a „miii?”, „de hogy?” és a „mikor jöttél rá?” lettek volna az első kérdéseim, ha élőben, szemtől szemben beszélgetünk egymással. Így viszont volt alkalmam lehiggadva reagálni. Persze rögtön végigfutott az agyamban az ismeretségünk egész időtartama és önkéntelenül is kerestem a „jeleket”. Viszont a jelek inkább csak jelecskéknek bizonyultak vagy utólagos belemagyarázásoknak, így el is vetettem őket. Aztán végigfutott az agyamon egy újabb film: a barátságunk filmje, amelynek abban a percben kellett megalkotnom a következő jelenetét. El kellett döntenem, hogy ez csak egy felfokozott hangulatú rész legyen a nagy egészben vagy az utolsó jelenet a csapó előtt.
Az előbbit választottam és rögtön tudtam, éreztem, hogy jó rendezőnek bizonyultam. Pedig nem volt egy könnyű döntés. Keresztény érzelmű emberként pláne nem, mert mindig azt tanultam, hogy a homoszexualitás nem természetes emberi viselkedés. A tudomány állása ma már hajlamosító tényezőket keres, mert sokan betegségként tekintenek a homoszexualitásra. Egyre többet tudunk a másságról, de a társadalom nehezen válik toleránssá, főleg olyan emberekkel szemben, akik valamilyen területen a reflektorfényben állnak.
Nehéz elfogadni azt a tényt, hogy eltérőek a vágyaink, a szexualitásunk, a világról alkotott képünk. Sokaknál kiveri a biztosítékot bármilyen eltérő dolog, amely nem fér bele az általuk alkotott keretbe. Pedig pont a szexualitás az, amely nem tartozik a külvilágra, így a megítélése sem tartozna rá. Egyáltalán az a szó, hogy megítélés…Miért kell efölött ítélkezni? Megvetendőbb-e a homoszexualitás a házasságtörésnél, a futó kapcsolatoknál, a kéjhölgyeknél? Erre mindenki maga adja meg a választ.
Másképpen is lehet élni. Ez csak egy kijelentés. Itt nem kampányolni szeretnék a melegek jogaiért, csak annyi a szándékom, hogy ne ez legyen az első rosta, amelyen megszűrünk egy embert. Ha nem kellene szégyellni a másságot, akkor talán kevesebb lenne a félresikerült párkapcsolat, az önmagát marcangoló depressziós, frusztrált ember. Tudom, hogy nehéz megszabadulni az életünk során ránk ragadt előítéletektől, de próbáljuk meg. Mert lehet, hogy éppen az előítéleteink miatt nem fognak hozzánk fordulni azok, akik kétségek közt vergődnek. És lehet, hogy pont emiatt vesztenénk el egy nagyszerű barátot.
Fügei Bernadett