Akár egy Moliére darab címe is lehetne ez, de A panaszkodók az élet drámája. A magyarok jellemző tulajdonsága az, hogy folyton elégedetlenek, hiszen mindig lehetne jobb. Ez lehetne maximalizmusra sarkalló tényező, bár a többségben félúton kialszik a láng, elsorvad a törekvés, így csak a panasz marad, meg a sóhaj: „Hát igen, jobb is lehetett volna.”
Mindenki panaszkodik valamiért. Valaki azért, mert egyszerűen csak ki akarja beszélni magából a fájdalmát, a sérelmét, tehát ez egyfajta önterápia. Valaki azért, mert titkon arra vágyik, hogy figyeljenek rá és valljuk be, a legtöbb ember tudat alatt erre vágyik. Tapasztalataim szerint léteznek aktív és passzív panaszkodók. A passzív panaszkodók általában alkalmi jelleggel lépnek akcióba, ám az aktívak szinte sportot űznek ebből. Tipikus eset az aktív panaszkodókra: öregek az orvosi rendelőben. Ismerős a helyzet. Az egyik megszólal: „jaj, nekem már húsz éve fáj a derekam”, erre a másik: „ó, csak húsz, nekem világ életemben fájt”. Persze valaki mindig rátromfol és a végén szinte versenyeznek, hogy kinek mennyi betegséget és bajt sikerült összeszedni élete során. Elég profánul hangzik, de sokan a fél karjukat odaadnák azért, hogy még eggyel többet mondjanak, mint a másik…
Persze az aktív panaszkodók közé azok is beletartoznak, akiknek a munkahelyükkel van állandóan problémájuk. „Túl korán kell kelni, hideg van a légkondi miatt, elkéstem a fénymásolással, nem bírok egész nap ülni, ó, már megint emberek között kell lennem és egyáltalán, mért’ olyan munkatársakkal vagyok körülvéve, akik nem értenek semmihez, persze a főnök helyett is megint én dolgozom…” Nos, amint írásomból is kitűnik, általában azok panaszkodnak folyton a munkájuk miatt, akiknek többnyire elégedettnek kellene lenniük, hiszen nem végeznek megerőltető fizikai munkát, sőt sokan cserélnének velük. Persze hozzáteszem, ez megint csak saját tapasztalat, hiszen a fizikai dolgozók is panaszkodhatnak, de szerintem nekik több okuk is van rá (általában).
És a kedvenceim, a Magyarországot szidók, mert külföldön így, külföldön úgy… Igen, sok dolgot másképp csinálnak külföldön, de mégiscsak ez a mi hazánk. Persze a kritika előbb-utóbb mindenkiben kialakul, de van az az emberi kategória, akinek szerintem mindegy lenne, melyik országban lakna, mert ugyanúgy csak a kifogásokat és a negatívumokat találná meg. Amikor találkozom eme nemes példánnyal mindig megpróbálom meggyőzni, legalábbis megláttatni a szép dolgokat kis hazánkban. Ha nem sikerül, akkor pedig idézem a nagy klasszikust: „el lehet innen menni”. Persze erre rögtön újabb kifogások születnek: „Nem tudok idegen nyelven, nem ismernék ott senkit, nem értek semmihez, hogyne, hogy ott majd takarítsak és mosogassak, stb.” Hát igen, ilyenkor mindig levonom magamban a konklúziót, hogy vannak élhetetlen emberek, akiknek sehogy nem jó.
A végére hagytam az idegesítő panaszkodókat, akik sokszor hülyeségeken tudnak fennakadni, illetve kevésbé fontos dolgokon. A buszon a mai fiatalságot becsmérlők, a szorgalmi időszak közepén a közelgő vizsgaidőszak miatt sopánkodók, a sorban állás közben türelmetlenkedők csak egy-egy kategória a számomra idegesítőek közül. És akkor még ott vannak az alkalmi panaszkodók, akik közé persze én is beletartozom, főleg ebben a pillanatban.
Néha lelkifurdalásom támad, amikor meglátok vagy meghallok egy-egy történetet. Hiszen annyian rosszabb sorban élnek, mint én, milliónyi embernek több problémája van, mint nekem és még én panaszkodom, amikor ők nem teszik? Amikor a világgazdasági listán a majd’ 200 országból Magyarország az 50. hely környékén mozog, amikor vannak olyan országok a földön, ahol még ma is háború és éhínség pusztít, amikor beteg gyerekek halnak meg úgy, hogy szinte még nem is éltek, amikor sokakat már a hajléktalanság réme fenyeget, mert nem tudják fizetni a hitelüket… Ilyenkor haragszom magamra és azokra a panaszkodókra, akiknek a problémája elenyésző a fentiekhez képest.
A negatív hullámok lehúzzák a lelkünket a mélybe. A méltatlankodásunkkal és a folytonos elégedetlenségünkkel csak azt érjük el, hogy észrevehetetlenül pesszimistákká és megkeseredettekké válunk. Ilyen életet akarunk magunknak? Tudom, hogy nehéz mellőzni a panaszkodást, de mielőtt méltatlankodnánk, gondoljunk bele, hogy a legtöbb kis panaszból simán lehet viccet vagy iróniát varázsolni. És erre az emberre már nem azt mondják, hogy keserű, hanem hogy jó humora van. Talán ez kell az élethez. Egy csöppnyi könnyedség.
Fügei Bernadett