Erről mindenkinek Einstein jut az eszébe. Komoly szó, amit ritkán használunk. Pedig életünk minden percére rányomja bélyegét, hiszen a legapróbb döntéseink is relativek.
Minden döntés, véleményalkotás függ attól, hogy honnan és ki nézi az adott dolgot, helyzetet, problémát. Például sétálok az utcán és szembe jön velem egy gyönyörű nő. Mondom én. De a barátomnak lehet, hogy nem tetszik. Sőt az is lehet, hogy oldalról nézve, már nekem sem. És ez így van bármivel, amire ránézünk. Legyen az asztal, épület, autó stb. Vagyis ugyanaz a dolog mindenki számára más és más. Most akkor a szemünkkel van a probléma, vagy a dolgok változnak. Esetleg mindkettő. Ezen el kéne gondolkodni. Főleg, hogy a probléma fontos dolgokat is érint. például a történelmet. Megfigyelték, hogy minden rendszerben átíródnak a történelemkönyvek. A hősből gazfickó lesz és fordítva. A jóból rossz, a szépből csúnya, az igazból hamis. Így aztán ember legyen a talpán, aki kihámozza a valóságot ebből a kulimászból. Ezen is el kéne gondolkodni és megkeresni a valóságot, ami nem is olyan nehéz, hiszen mi magunk gyártjuk.
Nézzük például az oktatást.
Az állandóan változó tantervek, a változó módszerek és szemléletmód mellett hatalmas mennyiségű fölösleges biflázni valót adnak a diákoknak, miközben nem tanulnak meg rendesen olvasni, beszélni, gondolkodni és önálló személyiséggé válni.
A lányom például másodikos gimnazista volt, amikor egyszer behivatott az osztályfőnöke, mondván probléma van a gyerekkel.
– És, mi a gond? – kérdeztem. A válasz valósággal lenyűgözött:
– A gyereknek véleménye van és a legnagyobb baj, hogy ki is mondja.
– És ez miért baj? Erre ismét le lettem nyűgözve:
-A gyerek ne gondolkozzon, hanem tanulja meg, amit mondunk neki – szólt a tanár és ezzel el is ásta magát pedagógus mivoltában – legalábbis nálam.
Történt ez abban az időben, amikor a kulturális miniszterünk kijelentette,hogy “a gyerekeknek nem a lexikális tudását kell növelni, hanem a gondolkodó képességüket fejleszteni”.
Aztán rájöttem, hogy erre szükség van ahhoz, hogy az ember felnőtt korára képes legyen elfogadni mindazt ami körülötte folyik. Hogy elhiggye mindazt, amivel nap mint nap etetik az elektronikus és írott sajtón keresztül. Hiszen különben lázadozna és az csak gondot okoz.
Miközben kultúráról, szellemiségről beszélnek, az utcákat és könyvesboltokat elönti a népbutító szerelmes regények, véres horrorok, szadista akciók és ostoba bulvár lapok áradata. S közben néhány meztelen lány fotóját levetetik az újságárus kirakatából, hogy óvják az ifjúságot. Röhejes.
Valamikor régen volt nekünk kultúrpolitikánk. Nem mondom, hogy nem voltak hibái, hiszen sokszor az értékeket felülbírálta a politika és kidobásra ítélt olyan műveket, amik bizony hozzátartoztak volna az általános műveltséghez szükséges olvasmányokhoz és nézni valókhoz. Azóta sokat fejlődtünk. Az új szelek elsöpörték a kultúrpolitikát és maradt a politika. Na meg a túra a sötétben.
Magyarország lakosságának egy igen jelentős része sosem vesz a kezébe könyvet. Ennél egy kicsivel jobb a helyzet a 15 és 25 év közöttiek esetében, mert ők átlagban akár 8 könyvet is elolvasnak egy évben. Felmérések szerint az alacsonyabb végzettségűek 45 százalékát a TV-n kívül más nem érdekli. A fiatal réteg viszont leginkább az internethez kötődik. Ők 3-4 havonta rágják át magukat egy köteten. A felmérésből az is kiderül, hogy a favorizált írók elsősorban a könnyedebb műfajok képviselői. Többek között például Lőrinc L. László, Danielle Steel, Dan Brown, vagy az Alkonyat trilógia írója. És meglepő módon a legkedvesebb olvasmány ma is az Egri Csillagok. Legalábbis ezt mondják. Ha belegondolunk, ez is jelzés értékű, miközben a szépirodalom térhódítása lassan a múlt ködébe vész. Oly annyira, hogy friss egyetemistákkal beszélgetve kiderül, hogy olyan nevek, mint Steinbeck, Heinrich Böll, Ken Kesey, vagy Kodolányi és …. Nem hogy nem olvastak tőlük semmit, egyszerűen még a nevük is ismeretlen a számukra.
A 14 évnél idősebb korosztályt tekintve nagyjából minden 140. írástudatlan. A 15 éves magyar diákok mintegy felének vannak komoly olvasási nehézségei. 23 százalékuk pedig funkcionálisan analfabéta, akik ismerik a betűket, mégsem tudnak olvasni. Illetve elolvasnak például egy levelet, de nem értenek belőle egy szót sem.
Egy felmérés szerint a magyar értelmiség szövegértése egy svéd gyári munkáséval azonos. Sajnos sem a magyar közoktatás, sem az értelmiség képviselői látszólag nem ismerik fel a funkcionális analfabetizmus következményeinek veszélyét. A PISA vizsgálatok bizonyítják, hogy tanulóink mindössze 10-15 százalék olvas jól. És ez nem csak szomorú, de aláássa a jövőnket is.A felnőtt lakosság 80 százalékának van problémája az olvasással.
És hogy miért is nem tanulnak meg a gyerekeink olvasni? Hát ennek számos oka van. Elsősorban változik a világ. A gyerekek és sajnos a felnőttek is TV-t néznek, videóznak, ráragadnak a netre és az olvasás, mint szórakozás és ismeretszerzés kihalófélben van. Persze azt is meg kell említeni például, hogy az iskolák ötven éve ugyanazokkal a mesékkel próbálják rávenni a nebulókat az olvasásra, miközben a gyerekek érdeklődése és a világ körülöttük megváltozott. Persze a kockafejű gigászok harca a rajzfilmekben sem igazán kínál elfogadható alternatívát.
Aztán tudni kell azt is, hogy egy egészséges gyerek 6-8 éves kora körül válik alkalmassá az írás, olvasás elsajátítására. Érthetetlen a sietség, amivel idejekorán olvasóvá próbálják idomítani a kicsiket sokszor az iskola késztetésére, vagy a büszkélkedni akaró szülő hatására. Az sem elhanyagolható probléma, hogy a bevált tanítási módszereket időnként valami okostojás ismeretlen okokból felülírja. (Nyilván nem általános, például másodikos gimnazista lányom számára meg kellett venni két olyan tankönyvet, amit egész évben ki sem nyitottak, viszont kiderült, hogy az egyik tanár műve. Így lehet biztosítani a megfelelő példányszámot. Mint annak idején a Honfoglalás című film nézettségének azért sikerült csúcsot dönteni, mert minden diák számára kötelezővé tették a film megtekintését.) De ez csak egy kis kitérő.
A lényeg az, hogy iskolarendszerünk minimum 25 százalékos “selejttel” dolgozik.
Biztos jó néhányan felmérik ennek lehetséges következményeit és feltételezem jó szándékkal, de hozzá nemértéssel próbálják betömködni a hézagokat, mint úthálózatunk mélyülő gödreit is, de ez nem állítja meg a szakadék felé való száguldásunkat. Rá kéne ébredni, hogy a tantervek változtatása, újabb és újabb szabályok és módszerek bevezetése, az iskolai egyenruha kötelezővé tétele, és így tovább, nem fogják megoldani a problémát. Le kell rombolni az elavult rendszert és meg kell változtatni a módszereket. Mert különben a végeredmény egy műveletlen, függőségek rabságában élő, céltalan, egoista nemzedék, akitől egy jobb világ megteremtését várjuk.
Először is országos szinten szert kéne tenni egy olyan tanár gárdára, akiknek tagjai nem azért végeznek tanítóképzőt, mert máshová nem vették fel őket – és egy diploma mégis csak kell – hanem akik hivatásuknak, életcéljuknak tekintik hogy új fajta hozzá állással, szemlélettel, egy rugalmasan gondolkodó, érző, gazdag szellemiségű generációt neveljenek fel. Egy olyan generációt, akiket nem a verseny szellem hajt és érzik, hogy senki nem nyerhet, ha van aki veszít, akik lemondanak az egoista, önző szemléletről és tekintettel vannak másokra, akik képesek a többi emberben a testvért és nem az ellenséget látni, akik képesek egy bölcsességgel és szeretettel teli világot alkotni.
És akkor még nem is beszéltünk azon szülők ostobaságáról, akik belekényszerítik gyereküket munkába, hivatásba, ami a hátuk közepe, csak azért, mert a nagypapa is azzal foglalkozott, vagy mert a papának az volt az álma, csak elpuskázta valahogy. Egy álmot akarnak negalósíttatni csemetéjükkel, akit egész más fele hajtanak elképzelései, érdeklődése, vágyai. Pedig nyilvánvaló, hogy az végzi a legjobb és leghasznosabb munkát, aki élvezettel teszi, aki mindennap örömmel képes dolgozni.
Sajnos az iskola és a szülők kézen fogva gyártják a megkeseredett, munkájukat gyűlölő, elfásult embereket. El tudják képzelni milyen érzés lehet szárnyaló zenei vágyakkal telve mondjuk lakótelepeket tervezni? Szomorú. Sajnos kevés az olyan karakán, céltudatos srác, mint az ismerősöm fia, akit behajszoltak a jogi egyetemre, mert a családban negyed iziglen mindenki ügyvéd volt. Ő másodévesen beintett, átment mongol szakra, hónapokat tölt kint és végre boldog. Lehet, hogy soha nem lesz gazdag, de örömmel fogja élni az életét és ez mindennél fontosabb.
Minden gonosz abból származik.
A szendergésből jön a félelem és abból minden más.
Az igazi tudás, a bölcsesség nem tanulás kérdése, hanem az emlékezésé.
(Antony de Melo)
Gyulai Gaál Krisztián
dolgokazeletben@gmail.com – ha vitázni, véleményt mondani, vagy csak beszélgetni lenne kedve, szívesen várom jelentkezését.