Húsz, a húsiparban eltöltött év után Réti Attila eladta két gyárát, és könyvkiadásba kezdett. Október közepén mutatták be első köteteiket, szám szerint egy tucatot. A pályamódosítás okai mellett életfelfogásról, piacról és képregényről is beszélgettünk vele győri irodájában.
– Tíz éve még azt mondta egy szakmabeli: pártot és kiadót Budapestre kell bejegyeztetni, különben hajítófát sem ér a dolog. Ebben is változott a világ?
– Igencsak. Én például – számtalan győri kötődéssel bíró mosonmagyaróvári gyerekként – Törökbálintról járok be ide dolgozni, de van olyan munkatárs, aki Tapolcán, más Szentendrén él. A mai technika mellett remekül kezelhető ez a helyzet. Úgyhogy a székhelynek ma már jellemzően csak érzelmi jelentősége van.
– A home office kontra alkotóműhely ellentét el sem érte önöket?
– A munkaigényes fázisoknál – ilyen a kiadvány-válogatás, a tervezés – gyakrabban kell összeülnünk. Most állítjuk össze a 2012-es kínálatot, ami intenzívebb győri jelenlétet kíván mindannyiunktól. Így heti egy-két napot együtt töltünk.
– Azt azért ne tagadjuk: a szerkesztés ízlésterror. Mennyire szabja meg a kiadó irányvonalát, hogy mit gondol a világról a tulajdonos, jelesül ön?
– Ez az én kiadóm. Ha Kiss Pistáé volna, az ő értékrendjét közvetítené. Szép, közérthető, felemelő könyveket akarok megjelentetni. Ezért is kap helyet majd szerzőink között számos erdélyi író, például Gaál Mózes. Szerintem ma a magyar nyelvet Erdélyben beszélik a legszebben. Jó néhány lecsupaszított kortárs szöveggel nemigen tudok, tudunk mit kezdeni.
– Visszatérve a kérdésre: ki mondja ki, hogy igen vagy nem?
– Nem vagyunk egyszemélyes kiadó, de ami engem nem érint meg belül, azt nem adom ki. Azt vallom, hogy ha az írás felemeli a szerző lelkét és az enyémet is, akkor már a falakon belülre került. Innentől már közös a feladat: mindent meg kell tennünk azért, hogy a kötet sikeres legyen. Nálunk promóció nélkül nem marad semmi, ez a szerzőinkről való gondoskodás egyik eleme. Még akkor is, ha a szerző – mint Adelbert von Chamisso – kétszáz éve halott, magyarul pedig nyolcvan éve nem adták ki kötetét.
– Ez, gondolom, a márkaépítés része is.
– Én itt egy brandet építek, akárcsak egykor a húsiparban. Mert mit sugallt a Ferenc József-es Kaiser logó? Eleganciát, rendet, kiszámíthatóságot, minőséget és egy olyan kor emlékét, amikor Magyarország ismét európai középhatalommá emelkedett. Ha úgy nézzük: a könyv és a szalámi között biztosan nincs különbség abban, hogy ha jót csinálunk és azt elfogadható áron adjuk, az emberek előbb-utóbb rákapnak. Sokat elmond rólunk az emblémánk: a földön álló, de agancsát a csillagos égig emelő, visszaforduló szarvas. Negyvenkilenc évesen, letisztult világképpel pedig büszkén vállalom, hogy mi elfogadhatatlan számomra az elmúlt húsz esztendőben: a rendetlenség, a szabadosság. A csapatot pedig úgy válogattam össze, hogy az esetleges nézetkülönbségek se szüljenek belső feszültséget.
– Ezek után meglepődünk-e majd, azaz jelennek-e meg saját írásai a Tarandusnál?
– Ez még nem következne abból, hogy enyém a cég. De nem vagyok híve annak, hogy valaki a saját kiadóját írja tele. Ugyanúgy visszásnak tartanám ezt, mint a szerzők által finanszírozott kiadásokat vagy a bizományos terjesztést. Azt azonban nem zárom ki, hogy a korábban megjelent írásaimat szedjük egyszer majd kötetbe.
– Szónoki a kérdés: akinek van elég pénz, miért ne vehetne magának egy kis nyilvánosságot? Lépjünk vissza a századelő nagypolgári mecénásainak világába?
– Ez is egy megoldás, de nem kis számban akadnak olyan irodalmi folyóiratok, amelyeknek bárki elküldheti zsengéit, ott pedig avatott ítészek mondanak róla véleményt: szépírás, amit művel, vagy kontármunka. S ha jót írt, végül kiadják. Azt gondolom ugyan, hogy e téren is jelen vannak még a múlt árnyai, de azért mindinkább érvényesül a „virágozzék ezer virág” gyakorlata.
– Szapulhatjuk a bizományos terjesztést, de tenni ellene nemigen lehet.
– Viszont ez a módszer a kívánatosnál is sokkal szélesebbre tárja a kapukat, hiszen a terjesztőnek nem származik kára abból, ha kínálata jelentős hányada a kutyát sem érdekli. Amíg nem sért semmilyen törvényt, Magyarországon ma bármi a könyvesbolti polcokra kerülhet, legyen ócska vagy talmi, szemantikai szörnyszülött vagy helyesírási hibahalmaz. Ugyanígy agyrémnek tartom, ahogyan összefonódtak a kiadók és a terjesztők. Ebben a párosban ugyanis minden lényeges kérdésben a terjesztőké a döntő szó.
– Ha ennyire rossz a véleménye a könyvesekről, miért állt közéjük, mint a 100 leggazdagabb magyar egyike?
– Semmiképpen nem rossz a véleményem a könyves szakemberekről! Nagyon sokat dolgoznak itt irodalom- és műveltségszeretetből. De egyre több a profitéhes haramia. Egyébként gyerekkorom óta érdekelt az irodalom és a történelem, aztán úgy alakult, hogy agrármérnök lettem, akárcsak apám és az ő nagybátyja is. Tizenhárom esztendőn át versenyszerűen lovagoltam, ami a Kádár-rendszerben amolyan úri passziónak számított. Közben írogattam, egészen addig, amíg diplomásként ki nem kerültem Ausztriába. Következett a cégindítás, majd a -működtetés kora. A húsiparban sem adtam el olyasmit, ami nekem nem ízlett. Az azonban, hogy a nagyközönség még nem kapott rá, nem jelenti azt, hogy valami rossz.
– Mik ma önöknél a könyvprioritások?
– A tizenkét már bemutatott könyvünkből három kötet a kiemelt: egy ifjúsági regény, egy összeesküvős ezoterikus és egy történelmi képregény, amely a II. magyar hadsereg doni apokalipszisét dolgozza fel. Mondja meg, kit ne érdekelne, mi történt a nagyapjával?
– Világos. Ha ezt példányszámra fordítjuk, akkor mit mutat a kép?
– A plafon a négyezer, de ezer alá nemigen megyünk. Vannak persze olyan esetek, amikor nem is annyira a bolti terjesztésre koncentrálunk. Jövőre adjuk ki Gazdag László fizikusprofesszor – egy ízig-vérig materialista ember – könyvét Van-e élet a halál után? címmel. Nagyon érdekes mű, és vagy Nobel-díjat kap érte, vagy kinevetnek a szerzővel együtt bennünket is.
– Apropó: szakmai hírnév. Érdeklődve, kétkedéssel vagy ellenszenvvel fogadja az új játékost a szakma?
– Tudni kell, hogy amíg egy kiadónak nincs könyve az asztalon, nem számít. Ennek ellenére az október közepi bemutatkozó gálánkra egy kivétellel minden nagy terjesztő cég vezetői elfogadták a meghívásunkat. Ráadásul azzal az egy céggel is van szerződésünk, és a könyveink kikerültek a polcukra. Ennek ellenére még tanulok: a húsiparban minden döntéshozót ismertem, de a könyvpiacon teljesen új vagyok. Ennek ellenére nem tapasztalom, hogy keresztbe tennének.
– Új cégként hogyan sikerült elérniük, hogy a kulturális államtitkár nyissa meg a bemutatót?
– Egyszerűen írtam egy levelet: Kedves Géza bátyám, ezek és ezek vagyunk mi, arra kérünk… Mire jött egy telefon, hogy Szőcs államtitkár úr meg szeretne ismerkedni velem. Beszélgettünk vagy háromnegyed órát, majd igent mondott. De szerintem nem gond az, ha egy kiadó céljai egybeesnek az államéval. Van egy erős magyarságtudatunk, és ezt nem is rejtjük véka alá.
– Mennyivel ad önnek a vetélytársakénál nagyobb szabadságot és türelmet az, hogy vállalkozóként tetemes magánvagyonra tett szert?
– A Tarandusba pár tízmillió forintot tettem, a vagyonom zömét befektettem. Ne tőzsdezsonglőrködésre gondoljon, állampapírokban, hozamgarantált befektetési jegyekben van a pénzem, azaz kisebb hozamú, de biztos eszközökben. Ha a türelem arra vonatkozik: nem vagyok profitkényszerben, így olyasmibe is belekezdhetek, amelyet más nemigen engedhetne meg magának. Eközben pedig nem kell azt lesnem napról napra, nyereséges-e és mennyit hoz a vállalkozásom. De én nem vagyok egy veszteségtermelő típus!
– Magyarán: nem azt tervezte, hogy a könyvszakmában sokasítja a pénzét.
– Dehogy… Abból indultam ki, hogy olyasmibe kezdek, amit megint csak sokan szeretnek – köztük elsősorban én. Minden a szeretetről szól: ezért gürcölünk, azért vállalunk alkukat, megyünk bele csínyekbe, hazugságokba, hogy szeressenek bennünket. Én pedig most azért indítottam könyvkiadót, hogy – ha már magam is a műfaj elkötelezett híve és művelője vagyok – megmutassam az embereknek: lehet hatékonyan erősíteni a hazai spirituális, ezoterikus hagyományt és támogatni a kortárs szépirodalmat is egyben.
Forrás:bly/krp MTI