Levegőben a felsőoktatási törvénytervezet – szó szerint. Debrecenben tüntettek az egyetemisták, akik közül sokan a napokban Budapesten folytatják a tiltakozást. Kíváncsi vagyok, reagál-e rá a kormány vagy elengedi a füle mellett a fiatalok hangját.
Diplomaadó, tandíj, önköltség, diákhitel – mindegy hogyan nevezzük, de a lényeg ugyanaz: hamarosan fizetnünk kell a felsőoktatásért. Vagy a szüleinknek vagy nekünk. Élethossziglani tanulás…hol van az már? Családalapítás? Karrier? Egyre távolibbnak tűnő célkitűzések. Ezek után nem is olyan nagy kérdés, hogy idehaza vagy külföldön. Bár az új tervek szerint diploma után 3-5 évig idekötnék a kezünket. Tehát a tudás szabadság? Hm, vonzó lehet a magyar munkaerőpiac, ha csak „erőszakkal” lehet az értelmiséget itthon tartani.
Sajnos a mai piaci helyzet nemcsak a politika hibája, ráadásul a tanárok, oktatók fizetését és a felsőoktatásba beleinvesztált állami pénzeket sem lehet egy tollvonással visszaforgatni az állam kasszájába. Talán a hiba gyökere a kezdetekig nyúlik vissza, amikor boldog-boldogtalan mehetett állami finanszírozású szakokra, ahol a mainál jóval alacsonyabb ponthatárokkal be lehetett kerülni és meg lehetett szerezni két-három diplomát is költségtérítés nélkül. Magyarország rengeteg diplomást termelt ki az utóbbi húsz év alatt, aminek egyenes következménye volt az, hogy a diploma értéke jóval kevesebb lett, a munkaerőpiac telítődött. A probléma tovább fokozódott az újabbnál újabb szakok és bokor alól kinőtt főiskolák számának növekedésével. Ma hazánkban több felsőoktatási intézmény működik, mint Németországban, pedig az ottani lakosság nyolcszorosa az itteninek – és ez nem feltétlenül dicsérő jelző.
Nagy az államadósság, kellenek a megszorítások, ha nem akarunk a görögök sorsára jutni, de biztos, hogy a továbbtanulókon kell meghúzni a nadrágszíjat? Sokaknak az államilag támogatott képzések (plusz a diákhitel!) jelentik az egyetlen esélyt arra, hogy kitörjenek. Ez önmagában véve is eladósodást jelent és akkor mire számítsunk a diplomaadó után? Lassan el kell döntenünk, hogy továbbtanulás vagy lakáshitel. Ha a sokévi tanulás után egy harminc körüli fiatal épphogy kikerül az életbe és elkezdi építgetni a karrierjét, akkor senki sem csodálkozhat azon, hogy jó, ha negyvenen túl bevállal egy gyereket.
Úgy gondolom a hallgatók nem várnak el túl sokat a felsőoktatástól Többen hajlandóak lennénk olyan kompromisszumot is kötni, hogy fizetünk a képzésért – nyilván nem 300-400 ezer forintokat félévente, mert azt nem tudnánk -, de cserébe az állam adja meg a tanuláshoz szükséges feltételeket: felszereltséget és lehetőséget. Ha a tandíj bevezetése után is fennmaradnának azok az állapotok, amelyekkel számos egyetem küzd, akkor elképzelhető, hogy még azok sem fizetnének a félévekért, akik megtehetnék.
Ratio Educationis: az a rendelet, amely hazánkban elsőkért írta elő a tankötelezettséget. Majd’ 250 év után úgy tűnik egyre kevesebb a ráció az oktatásban. Az egyetemisták, főiskolások körében feketelistára kerültek olyan nevek, mint Magyar Bálint, Hiller István vagy Hoffmann Rózsa, pedig nemcsak ők a felelősek az elmúlt évek hibás oktatáspolitikájáért. Nem magával a tandíjjal van a baj, hiszen Európában és a tengerentúlon is alkalmazzák több-kevesebb sikerrel, inkább azt kellene elérni, hogyha mindenképpen szükség van erre a megszorításra, akkor az ne legyen olyan horribilis összeg, amely tehetséges és motivált fiatalok ezreit fosztaná meg a továbbtanulás lehetőségétől. A tudás maradjon szabadság, de ne a svájci frankhoz mérjék az árát.
Ratio Educationis 2012
