Az amerikai hatóságok egy súlyos robbantásos merénylet tervezőinek elfogásáról számoltak be a héten. A kormányzat szerint Irán állt a támadás előkészületei mögött, amelynek célja a Szaúd-arábiai nagykövet meggyilkolása volt egy forgalmas étteremben; illetve két nagykövetséget is megtámadtak volna. Irán esetében nem újdonság az állami terrorizmus mint politikai eszköz, azonban az elmúlt egy évtizedben úgy tűnt, hogy a perzsa állam felhagyott az efféle „politikával”. A meghiúsított merénylet – amelynek részleteiről még meglehetősen keveset lehet tudni – az iráni politika újbóli radikalizálódására is utalhat.
Eric Holder amerikai igazságügyi miniszter közlése szerint két iráni férfi – Manssor Arabsiar és Gholam Shakuri – az iráni Forradalmi Gárda aktív támogatásával több merénylet elkövetését tervezte: egy forgalmas étteremben meggyilkolták volna Abdel al-Dzsubeir szaúdi nagykövetet – akár több mint száz ember halálát okozva -, illetve robbantásos merényletet terveztek a washingtoni és Buenos aires-i izraeli és szaúdi nagykövetségek ellen. A merényletek végrehajtásával egy mexikói drogkartell embereit bízták meg. A drogmaffia egyik tagja – akinek az irániak komoly pénzösszeget ajánlottak a merénylet végrehajtásáért – viszont beépített FBI-ügynök volt, így a szervezkedők et leleplezték.A miniszter bejelentése szerint az amerikai kormány válaszlépéseket fog tenni Teheránnal szemben; miközben az iráni kormányzat tagadja a vádakat. Az amerikai külügyminisztérium közlése szerint növekedett a terrorfenyegetettség szintje, mert úgy tűnik, Irán külpolitikája agresszívebbé vált, a perzsa állam terrortámadásokkal kíván bosszút állni bírálóin.
Az aktuális és aggasztó fejlemények tükrében érdemes megvizsgálni, hogy az Iráni Iszlám Köztársaság az elmúlt évtizedekben hogyan viszonyult a terrorizmushoz, milyen szerepet kapott és kap ez az aktivitási forma az iráni politikában.
Az iráni vezetés egészen máshogy definiálja a terrorizmus, illetve terrorcselekmény fogalmakat, mint a nyugati diplomácia. Elméletben jogtalannak tartja a civilek elleni erőszakot,azonban számos esetben sajátos módon definiálják a legitim és illegitim harci cselekményeket: például nem a Hezbollah-ot és a Hamászt minősítik terrorista jelzővel, hanem a Palesztinát megszálló Izraelt.
A terrorizmus iráni viszonylatban több dolgot jelenthet: egyrészt fegyveres merénylők megbízását iráni ellenzékiek, illetve rivális országok diplomatáinak meggyilkolására; másrészt viszont Irán aktívan, különböző módokon támogat Közel-keleti terrorszervezeteket. Iránról tudni kell, hogy a rendkívül szigorú iszlám forradalmi ideológia alapján az 1979-ben hatalomra került radikális iszlám kormányzat nagyon érzékeny volt minden – nem csak fizikai, hanem írott és szóbeli – támadásra az iszlám, illetve a forradalmi rendszer ellen. Eközben az USA-ra, Nagy-Britanniára, és Izraelre veszélyes, legyőzendő imperialista ellenségként tekintenek. Mindehhez hozzájárul, hogy az iráni kultúrára már a 19. századtól jellemző az idegen befolyással szembeni érzékenység. Így válik érthetővé, hogy az iszlám kormányzat az 1980-as években több hullámban merényletsorozatokat szervezett a baloldali és liberális ellenzék totális megtörésére (meg kell jegyezni, hogy a ennek előzménye az volt, hogy az ellenzék nyúlt a terror eszközéhez Khomeini rendszerével szemben). A merényletek végrehajtásánál a nemzetközi jog nem jelentett korlátot, s nem csak a környező országokban, hanem Irántól távol, Európában is sor került gyilkosságokra (többek között Franciaországban és Németországban).
Az ellenzékiek mellett külföldi országok is célkeresztbe kerültek. Az USA azért volt a Khomeini-rendszer ellensége, mert a korábbi, sah vezette iráni állam támogatója volt, a 20. század második felében folyamatosan növelte befolyását Iránban, támogatta Izraelt, illetve rendkívül negatívan tüntette fel Iránt a nemzetközi nyilvánosságban. Az USA és szövetségesei, főként a Libanonban csapatokat állomásoztató Franciaország elleni támadások – elsőként a teheráni amerikai nagykövetség 1979-es elfoglalása – elkövetői egyrészt iráni ügynökök, másrészt pedig Irán által pénzelt fegyveres csoportok voltak.
Izrael is Irán „hagyományos” riválisa, sőt, talán e legfőbb ellenség a perzsa állam számára. Irán ugyanis még a zsidó állam létezését sem ismeri el, s annak megsemmisítését szorgalmazza. Bár az iráni vezetés kezdetben – a 80-as években – közvetlenül nem támadta Izraelt, számos módon fellépett ellene. Az iszlám köztársaság különböző mélységű és jellegű együttműködést épített ki az Iszlám Dzsihád, Hamász, és Hezbollah szervezetekkel, valamint markáns Izrael-ellenes diplomáciát folytatott. A 90-es években már iráni ügynökök, illetve nagykövetségek is részt vettek a támadások előkészítésében és végrehajtásában.
A 90-es évek második felében – konkrétan Khatami elnök 1997-es hatalomra kerülésétől kezdve – viszont alapvető változások történetek az iráni külpolitikában. Javult az iráni-amerikai viszony – az USA elleni támadások már az évtized elején megszűntek -, bár ez a folyamat csak 2000-ig tartott. Eközben Khatami kormányzatának aktív közreműködésével változott meg a Hezbollah tevékenységének jellege: a
szervezet a fegyveres harc helyett a politikát, diplomáciát helyzete előtérbe a 2000-es évek elejétől. 1997-től iráni ügynökök már nem ténykedtek Izraelben, bár a zsidó állam ellen harcoló szervezetek támogatása nem állt le.
Általánosságban elmondható, hogy az új iráni kormányzat figyelembe vette, hogy ha Irán terrorista tevékenységet folytat, illetve támogat, annak – különösen a 2001 óta kiemelt figyelmet kapó nemzetközi terrorizmus tükrében – komoly politikai következményei lehetnek. Olyan hangok is hallatszanak az iráni politikában, hogy a perzsa államnak nem kellene hatalmas pénzösszegeket áldoznia olyan konfliktusokkal kapcsolatban, amelyekhez nincs sok köze az országhoz. 1997-től kezdve egyébként az ellenzékiek elleni támadások száma is csökkent, s ezek a merényletek Irak területére korlátozódtak.
Fontos tudni ugyanakkor, hogy az ezredforduló idején hatalmon levő iráni vezetés nem volt egységes: a keményvonalas, a hatalmat nagymértékben koncentráló papság és a Khatami-feél reformisták politikai küzdelmet folytattak egymással, olykor egymással teljes mértékben ellentétes lépéseket tett a két oldal. Azonban a képlet nem ilyen egyszerű, a vallási vezetők nézetei is differenciáltak. Mindent összevetve megállapítható, hogy a 90-es évek második felétől enyhült Irán politikája, illetve az erőszak alkalmazásához való hozzáállása.
Ez az enyhülés azonban nem bizonyult tartósnak. 2001 szeptember 11-e után rendkívül aktívvá és offenzívvé váló amerikai külpolitika (Afganisztán, Irak) bizonyos szempontból nem sértette Irán érdekeit: a perzsa állam és a tálibok viszonya egyértelműen ellenséges volt, míg az Irán fő riválisának számító, regionális nagyhatalomra törekvő Irak legyőzése szintén pozitív fejlemény volt az iráni vezetés számára.
Másrészt viszont Iránt immár szinte körbevették az amerikai és velük szövetséges csapatok, emellett Bush egy beszédében a „Gonosz tengelyéhez” sorolta az országot annak ellenére, hogy Irán nem egyáltalán nem akadékoskodott az afganisztáni offenzíva idején. Az iráni kormányzat számára – az afganisztáni és iraki események tükrében – reálisnak tűnt a veszély, hogy az iszlám köztársaság is célponttá válhat. A Khatamit követő Ahmadinezsád elnök aktív diplomáciába kezdett: szövetségesek keresése tágabb körben, például a harmadik világban, fegyverkezési programok és fegyvervásárlások, beavatkozás a térség konfliktusaiba.
Jelenleg a nukleáris program körüli vita, és a heves Izrael-ellenesség – amelynek a mai napig része a Hamász támogatása – jelentik a legfőbb problémákat, amelyek nem csak a regionális, hanem a globális, nemzetközi politikát is befolyásolhatják.
Fontos megjegyezni még, hogy az iráni politika és az Iránnal kapcsolatos nemzetközi elképzelések, dplomáciai stratégiák állandó kölcsönhatásban vannak egymással. Az elmúlt években a nyugati államok és Irán viszonya meglehetősen rideg, bizonyos esetekben kifejezetten ellenséges, ám ez nem csak Iránon múlik: az iszlám köztársaság politikája önmagában, elszigetelten vizsgálva nem értelmezhető: mindig is meghatározó szerepet játszott az, hogy az USA és szövetségesei hogyan ítélik meg Iránt (például potencionális szövetséges a „terrorizmus elleni háborúban” kontra „Gonosz tengelye”), és milyen politikai lépéseket tesznek felé, hogyan fogadják az iráni politika esetleges enyhülését, illetve radikalizálódását.
Elképzelhető, hogy a leleplezett merényletkísérlet arra utal, hogy – a fentebb említett konfliktushelyzeteket tetézve – Irán nemzetközi politikai eszköztárában ismét megjelent a terrorizmus, amelyre a nemzetközi közösségnek meg kell adnia a megfelelő és arányos választ. Ezt azonban még korai lenne kijelenteni, hiszen a merényletkísérletek részletei – például hogy pontosan kiktől származott a megbízás – nem ismertek, vagy legalábbis nem nyilvánosak. A közeljövőben minden bizonnyal újabb fejlemények fognak történni az ügyben, s előbb-utóbb körvonalazódik, hogy miként kell értelmezni az Iránhoz köthető, amerikai területen végrehajtandó, meghiúsított terrorcselekményeket.