Az a bohó ötletem támadt, hogy vásárolok egy diktafont. Bementem egy sokat reklámozott nagyárúházba, gondolván itt találom a legnagyobb választékot. Tekintettel arra, hogy ezekben az intézményekben még szorványosan sem találkozhatunk útjelző táblákkal, igen hamar eltévedtem. Igy aztán a kedves vevő – jelen esetben én – reménytelenül kószál az irdatlan méretű területen és csupán a vakszerencse vezetheti lépteit. Az emlitett fogalom úgy 20-30 percen belül mellémszegődött és ott álltam egy nagy kirakat elott, melyben körülbelül 20 különböző tipusú diktafon volt kiállitva.
– Legyen szíves! – mondtam volna egy arra suhanó eladónak, ha nem tűnt volna el már a „Légy“ kimondásával egy időben. Legközelebb már fifikásabban álltam hozzá a dologhoz és felmérve egy eladó várható suhanási pályáját, olyan irányt vettem fel, mely biztosan keresztezni fogja azt. De mindhiába.
– Most nem érek rá! – suttogta és már tova is tűnt. A harmadik nekifutás már sikeresebb volt:
– Szeretném megvásárolni ezt a készüléket – mutattam a rám áhítozó diktafonra.
– Sajnos az a típus már elfogyott.
– Akkor…. – próbáltam a döntésre szánt időt a végletekig lerövidíteni – talán ezt a szürkét kérném.
– Sajnos abból sincs már egy darab sem.
Kezdtem ideges lenni.
– Na jó, akkor legyen az a Sony – mondtam.
– Ó kérem, az már a mult hónapban elfogyott. Felhördültem:
– Mondja jóember, mi a túrónak helyezik közszemlére nemlétező választékukat? …No rendben. Akkor mondja meg maga, hogy melyiket választhatom.
Az eladó előrelépett és rámutatott három készülékre, melyek úgymond a gagyi kategóriába tartoztak. Legjobb úton haladtam, hogy elveszítsem a türelmemet.
– Nos ezek nem kellenek. Viszont adja nekem ide az először választott készüléket.
– Sajnos az a típus már elfogyott. – hangja kísértetiesen hasonlított egy robotéra.
– Értem én, de akkor mire mutogatunk itt hevesen. Ha én is és maga is látja ezt a gépet, ebből a leglerongyolódottabb elme is arra következtetne, hogy a gép itt van. Márpedig ha itt van, akkor én megveszem.
– Nem lehet, mert nincs doboza.
Nem tudtam eldönteni, hogy gúnyt űz belőlem, vagy csak egyszerűen nem normális. Most már a szívszélhűdés kerülgetett.
– Uram! én tökéletesen megelégszem a készülékkel. A dobozt amúgy is kidobnám az első adandó alkalommal.
– Szóval jó lesz doboz nélkül is? – kérdezte ártatlan arccal.
– Hát persze, csak vegye már ki.
– Egy pillanat, de ezt meg kell beszélnem a főnökkel is. – ezzel elviharzott.
Egy perccel sem telt el több, mint hozzávetőleg negyed óra és máris megjelent a főnökkel, akiről csupán a könyökvédő hiányzott a teljes személyiségi képhez. Heves magyarázatba kezdett, hogy miért is nem lenne helyes, ha megvásárolnám ezt a bizonyos diktafont. De ekkor már hajthatatlan voltam és újabb 15 perc után beadta a derekát. Elment a vitrin kulcsáért és ez annyi időt vett igénybe, hogy valószínűsíthető, hogy ő is eltévedt.
Végre kezemben volt a masina. Ekkor még elmagyarázták, hogy merre találom a pénztárat. Ezt jól is tették, mert valószínűleg az éjszakát is ott töltöttem volna, keresve a fizető helyet.
-15600 Ft-ot kérek – mondta a pénztáros. Elvette a pénzt, majd ki jól végezte dolgát, belemerült valami női agymosó újság olvasásába.
– Szeretném elkérni a számlát is – szóltam a lehető legudvariasabban, gondolván így előbb szabadulok.
– Itt eltetszik menni balra, majd a harmadik beugró után jobbra, le a lépcsőn és a második csapóajtónál kiállítják a számlát – mondta, de az újságról nem vette el a tekintetét. Egész gyorsan megtaláltam a keresett helyet. Mindössze az éhhalál fenyegetett és a gutaütés. Pillanatok alatt megkaptam a számlát, alig telt el 20-25 perc, tekintettel a sorra, mely majdnem a pénztárig ért. Lassan rutinos vásárlóvá avatva megkérdeztem az itt szorgoskodó hölgyet, hogy hol kaphatom meg a garancia levelet. Mert abban ugye már biztos lehettem, hogy nem itt. és eljött a harmadik óra és néhány tucat lépcső, folyosó, iroda képezte nehézség leküzdése után ismét egy sor végén találtam magam. S miközben képzeletben végigszáguldottam a Háború és Béke cselekményén máris ott álltam a pultnál.
– A garancia levelet szeretném elkérni – mondtam, miközben elé tettem a diktafont és a számlát.
– Hol a doboz?- kérdezte
– Doboz nincs, mert a vitrinből vették ki a gépet, mivel ez volt az utolsó.
– Doboz nélkül nem adhatok garanciát – mondta és már fordult volna a következő pácienshez, de ekkor ellenállhatatlan erővel robbant ki belőlem az elmúlt órák feszültsége és elkezdtem ordítani és csak ordítottam, ordítottam….. közben arra gondoltam, hogy rendőrt hívnak, vagy diliházba zárnak. De már nem érdekelt. Csak ordítottam. A szavakra már nem emlékszem, melyek elhagyták számat, de valami értelme lehetett, mert villámsebesen kezemben tartottam a garancia levelet és kicsit félve, de udvariasan megmutatták, merre a kijárat. Alig három óra alatt szert tettem egy diktafonra, melynek megvásárlása egy kis körúti üzletben valószínűleg nem vett volna többet igénybe néhány percnél.