Az ifjúság helyes nevelését és az egész közoktatásügynek intézését a józan erkölcsű népek mindenkoron olyan nagy fontosságúnak tekintették, hogy benne látták országaik legfőbb sarokkövét és az általános jólét alapját – a magyarországi oktatásügy első átfogó szabályozása, az 1777-es Ratio Educationis kezdődik ezzel a mondattal.
Az azóta eltelt több mint 200 évben minden távlatos gondolkodású politikusunk – Széchenyitől Eötvös Józsefen át Klebelsbergig – tudatában volt az oktatás milyensége és az „általános jólét” közötti szoros összefüggésnek. A „tudományos emberfők mennyisége” és „kiművelése” (Széchenyi) persze koronként mást és mást jelentett, és ebből adódóan más és más feladatokat rótt az ország mindenkori vezetőire.
Az első és sokáig legfontosabb teendő az analfabetizmus felszámolása volt. A XVIII. század utolsó harmadában, amikor Mária Terézia idézett rendelete megjelent, a magyar társadalom túlnyomó többsége sem írni, sem olvasni nem tudott. A négy-, illetve hatosztályos kis- és nagygimnáziumokban néhány ezer, az ország egyetlen egyetemén néhány száz – 1777-ben pontosan 423 – diák tanult. A paraszti és kisnemesi családok túlnyomó részében a Biblián és az imakönyvön kívül egyetlen könyv sem akadt; az írásbeli kultúra termékei legfeljebb a lakosság 1-2 százalékához jutottak el. Jellemző adat: Vörösmarty Zalán futása című eposzára 1825-ben összesen 99 előfizető jelentkezett, s a költő összegyűjtött versei 1841-ben 150 példányban sem keltek el.
A Ratio Educationisnak és az ezt követően megjelent hasonló szellemű rendeleteknek köszönhetően az írni-olvasni tudók aránya a XIX. század közepére közel egyharmadra, a gimnazisták száma 20 ezerre, a pesti egyetemistáké pedig másfél ezerre emelkedett. Az 1868-as népiskolai törvény következtében, amely az addig kétosztályos elemi iskolát hat- (papíron), illetve négy- (a gyakorlatban) osztályossá változtatta, s minden olyan nagyobb helység számára, ahol nem működött felekezeti iskola, községi elemi iskola létesítését írta elő, még jobban felgyorsult az alfabetizáció. Az 1869-ben még 67%-os analfabetizmus a 6 éven felüli lakosság körében 1910-re 31%-ra csökkent. Ugyanezen idő alatt a gimnazisták száma 36 ezerről 80 ezerre emelkedett. Az 1849 után fokozatosan nyolcosztályossá fejlesztett középiskolát végzettek száma 1910-re 250 ezerre, vagyis az öszszlakosság 1,5%-ára nőtt. Az első világháború előtti években a 10–18 éves korosztálynak 2,5-3%-a járt gimnázium ba vagy reál iskolába. A pesti egyetem hallgatóinak a száma ugyanezen idő alatt kétezerről nyolcezerre emelkedett.
A pesti univerzitás mellett 1872-ben megnyitotta kapuit a kolozsvári, amelyet a korszak végén két és fél ezren látogattak. A fővárosi és a kolozsvári tudományegyetemhez 1912-ben két újabb csatlakozott: a pozsonyi és a debreceni. A jogakadémiákat, valamint a műszaki és a hittudományi főiskolákat is beszámítva az 1913–14-es tanévben összesen csaknem 17 ezren tanultak felsőfokú intézményekben. A tudás terjedését és az ismeretek iránti igényt az iskolarendszer különböző szintjein tanulók számának növekedése mellett az írott kultúra iránti növekvő érdeklődés is mutatta. Az 1901-től megjelenő Tolnai Világlapja című képes hetilap példányszáma minden évben meghaladta a 100 ezret, az 1895-től megjelenő Új Idők című irodalmi hetilapé pedig a 30 ezret. A lektűr jellegű szépirodalmi könyveket ugyanezekben az években 30–50 ezres példányban adták el, az 1893 és 1897 között megjelent Pallas Nagylexikon 16 kötetére pedig 22 ezren fizettek elő.
A XIX. század második felére, s különösen utolsó harmadára jellemző kulturális modernizáció a XX. század első felében tovább folytatódott. A műveltségi mutatók javulásához paradox módon az első világháborút lezáró 1920-as trianoni békeszerződés is hozzájárult. Az elcsatolt területeken élő nemzetiségi lakosság iskolázottsága ugyanis lényegesen alacsonyabb szinten állt, mint az ország középső területeit benépesítőmagyarságé. Ezzelmagyarázható, hogy a 6 éven felüli írástudatlanok aránya 1910 és 1920 között 33%-ról (történelmi Magyarország) 15%-ra (trianoni Magyarország) csökkent. Az 1920-as évek második felétől kibontakozó népiskolai programoknak köszönhetően folytatódott az alapfokú műveltség terjedése. 1941-re az analfabéták aránya a 6 éven felüli lakosság körében 7%-ra mérséklődött, ami alig 1-2%-kal volt rosszabb a nyugat- és középeurópai országokban mértnél.
A középfokon végzettek száma ugyancsak nőtt. Az 1930-as évek végén majdnem annyi – mintegy 70 ezer – középiskolás tanult a 9 milliós országban, mint a háború előtti 20 milliósban (80 ezer). A 10 és 18 év közötti korosztálynak a két világháború között már mintegy 10%-a járt a különböző típusú gimnáziumokba. A középiskolát végzettek aránya az összlakosságon belül így az 1920-as 2,6%-ról 1938-ra közel 6%-ra emelkedett. A németországi aránynál ez valamivel alacsonyabb, a franciaországinál viszont kissé magasabb volt.
A felsőoktatás a népoktatáshoz hasonlóan a háború előtt és után egyaránt kiemelt támogatásban részesült. A kolozsvári egyetem Szegedre és a pozsonyi Pécsre költöztetésével az ország tudományegyetemeinek a száma négyre szaporodott. A diákság összlétszáma ezekben és a különböző főiskolákban az 1930-as évek végén ugyan annyi (13 ezer) volt, mint 1905 és 1910 között. Vagyis az ország lakosságához képest csaknem megháromszorozódott az arányuk. A felsőfokú diplomával rendelkezők aránya ennek ellenére alig változott: a korszak elején 1, a korszak végén 1,2% körül mozgott. A középiskolákban és különösen az egyetemeken tehát szűk körű elitképzés folyt. Ez viszont rendkívül eredményes volt. Szent-Györgyi Albert Nobel-díja mellett erről számos külföldön híressé vált magyar természettudós (Gábor Dénes, Wigner Jenő, Kármán Tódor, Neumann János, Szilárd Leó stb.) eredményei tanúskodnak.
Folytatás itt
nol.hu