Takaró Mihály irodalomtörténész a Száműzött magyar irodalom című előadássorozatának bevezető előadására 2011. március 31-én került sor a Polgárok Házában. Az egybegyűlt hallgatóság nagy száma jelezte, hogy a téma élénken érdekli az embereket. Az a rokonszenv, lelkesedés pedig, ami az előadót fogadta azt közvetítette, hogy az irodalomtörténész személye is igen rokonszenves az irodalom iránt érdeklődő közönségnek. Takaró Mihály beszédmódja, hanghordozása elkötelezettsége, s elsősorban mondandója mind-mind biztosította a publikum kitartó, lankadatlan figyelmét.
Előadását kérdéssel kezdte: kik, mikor száműztek írókat, költőket a magyar irodalomból, s miért tették? Mielőtt erre válaszolt volna, röviden beszélt a nyugatos írókról. Adyról, Babitsról, Kosztolányiról, Móriczról. Az 1908-ban alapított Nyugat című folyóirathoz csatlakozott írók a 20. századi progresszió jeles képviselői voltak. Mivel irodalomtörténeti oktatásunk elsősorban nevezett írókat s e folyóirat köré csoportosuló más, most név szerint nem említett, írástudókat tanította az iskolapadot – az általános iskolától az egyetemig bezárólag – koptató diákoknak, úgy tűnhet, hogy csak a nyugatos írók harcoltak az irodalom eszközeivel a haladásért, ők emelték fel szavukat a „hárommillió koldus” országában a fogfosztott, nincstelen emberekért.
Ez nem így van – figyelmeztette hallgatóit Takaró Mihály. Trianon után hárompólusú lett a magyar irodalom. Az egyik pólus a már említett Nyugat s köre, a másik a Herczeg Ferenc Új idők című folyóiratához (alapítva 1894-ben) vonzott írók, költők csoportja, akik között olyan méltán ismert s szeretett alkotók vannak, mint Mikszáth Kálmán, Jókai Mór, Tömörkény István, Móra Ferenc, gárdonyi Géza és mások. A harmadik pólust az erdélyi magyar írók csoportja jelentette; legjelesebbjei között a teljesség igénye nélkül említhetjük Wass Albertet, Dsida Jenőt, Benedek Eleket. Őket elsősorban az a sorskérdés foglalkoztatta, hogy Trianon után, az új helyzetben, hogyan határozzák meg önmagukat, művészetük feladatait, céljait.
Ezen csoportokhoz tartozó írók, költők mindannyian a progressziót képviselték, de mégis a nyugatosok s egy-két Herczeg Ferenchez kapcsolódó irodalmár kivételével, száműzettek a magyar irodalomból. Ez a kitaszítás 1948-ban s az ezt követő időkben következett be.
Miért tették ezt, milyen alkotókat igyekeztek agyonhallgatni, munkásságukat meg nem történtté tenni azok, akik ezt cselekedték? – ismételte meg az előadás elején feltett kérdést Takaró Mihály. Válasza világos és egyszerű: azok az írók jutottak a száműzetés sorsára, akik valódi sorskérdésekről írtak, nemzeti patrióta szemlélettel (magyar szemmel) tekintették a kérdéseket, világnézetük a keresztény morálon alapult.
A méltatlanul száműzöttek között olyan nevek is szerepelnek, Herczeg Ferenc, Tormay Cecil, akiket irodalmi Nobel-díjra javasolt a magyar Nobel-díj bizottság (Császár Elemér, Horváth János, Négyesi László). Ha akkor ezt a javaslatot elfogadta volna a hivatalos kultúrpolitika, ma nem egy irodalmi Nobel-díjasunk volna, aki nemigen vállalja magyarságát! A száműzött magyar alkotók között van Gyóni Géza költő is, aki orosz hadifogságban halt meg. Csak egy éjszakára című verséért posztumusz angol irodalmi díjra javasolták – amit „természetesen” nem kapott meg.
Takaró Mihály előadásának végén ismét hangsúlyozta – mint tette többször is előadása közben -, hogy csak akkor találhatunk önmagunkra, ha megismerjük múltunkat, s felleljük a kérdésekre a válaszokat. Ezen válaszok megtalálásában segít a száműzött magyar írók munkásságának feltárása.
Az előadássorozat következő állomásán, 2011. április 20-án Tormay Cecil életével írói tevékenységével ismerkedhet meg a történelmi, irodalmi múltunk iránt fogékony közönség.
„Nekünk a múltunkat is újra kell építeni” – zárta le az estet az irodalomtörténész.
Antal Judit Laura