ELŐSZÓ HELYETT
(Válogatás a megjelent és meg nem jelent írásaimból)
1932. december 14-én születtem Nyíregyházán. Az idő múlásával egyre világosabb számomra, mennyire a gyermekkori élmények kormányozták életemet. A nádtetős, földes, vert falú házunk a Nyíregyháza melletti ókisteleki szőlőben; az a néhány csenevész virágtő, a büdöske, a mályva, a tátika, az őszirózsa a házunk előtt; a homokba vájt kocsiút, az eső utáni tapicskolás, mezítelen birkózások, hancúrozások fülig sárosan; az iszapos láp, tele sással, náddal, buzogánnyal, télen nagy jégfoltokkal; aztán hátul az udvarban a disznók, malacok, kacsák, libák, olykor nyulak is, a gémeskút, a szőlőskert, gyümölcsfák, és persze a háború, a repülőgépek a magasban; a magyar, német és orosz katonák; vagy az az ismeretlen zsidó család, akinek titokban vittem az ételt a krumplisverembe; a reggeli mosakodás az alumíniumlavórban anyám, apám, a nővérem, és a bátyám után; az az áldott jó tanító bácsi az osztatlan elemi iskolában, aki egy szót sem szólt nekünk Trianonról, mindig azt a régi, szép, jól rajzolható Magyarországot tanította.
És akkor még nem szóltam a tirpák tanyákról, a második mandabokorról, ahol a nyarakat töltöttem; a nagyanyám főztjéről a nyári konyhában, a mákos tésztáról, beigliről, puliszkáról, a töpörtyűs tejfölös kukoricakásáról, lapcsánkáról, a búbos kemencében sütött kenyérről, kenőtollal zsírozott lángosról, a frissen fejt tejről, köpült vajról, tejfölről, túróról, a ropogós sárgarépáról, kovászos uborkáról; nagyapám gyönyörű lovairól, csikóiról, a gulyáskodásról; a laposról, ahova a többi süldő legénykével együtt hajtottuk a teheneket, az itteni bigézésről, nótázásainkról; birkózásainkról; az aratásról, cséplésről, a mezítlábas futkosásról a szúrós tarlón, az ökörnyálról; a pipacs, a búzavirág színéről; az akácvirág, a széna, a szalma, az állatok, a friss trágya szagáról, illatáról, a tehénistálló dikóján eltöltött éjszakákról, az ide beragyogó csillagos égről.
Bár az okokat még nem értettem, azt már gyerekkoromban is megtapasztaltam, hogy a szüleimet megkülönböztetett módon tisztelték az ott élő emberek. Édesapám a Dunántúlról indulva a fél országot bebarangolva jutott el Szabolcsba. Felsőfokú ipariskolát végzett, a műszaki rajzhoz, gépekhez, kovácsoláshoz magas szinten értő gép- és műlakatosmester, akinek számos vasmunkáját (díszkapuk, kilincsek, templomablakok, lépcsőkorlátok stb.) műtárgyként tartanak számon; ráadásul folyton olvasó, általánosan is művelt ember, politikus alkat, erős szociáldemokrata és nemzeti érzelmekkel, mindemellett sudár, pedáns, elegáns, aki egészen más ember benyomását keltette, mint azok, akikkel ott találkozhattam. Valósággal imádta a gyermekeit. Jól emlékszem azokra az estékre, amikor anyám suhogó szőlővesszői elől kimenekülve, a házunk előtt várom apámat, hogy hazatérve a munkából, érvényt szerezzen az általa szigorúan megkövetelt gyermekverési tilalomnak.
Anyám sok tekintetben ellentéte volt apámnak: szép, de apró termet, mindössze négy elemit végzett, csak a családjának élő asszony, mégis: hihetetlen életenergiájának, talpraesettségének, segítőkészségének köszönhetően – különösen apám halála után – már-már a legendák magasságába emelkedett.
Apám 1944 nyarán, súlyos szívkoszorúér-meszesedés és a háborús viszonyok miatt beállt gyógyszerhiány következtében, váratlanul meghalt. Furcsa, de éppen olyan helyzetben, amikor az egész ország éhezett, általánossá lett a nyomor, a létbizonytalanság, családunk helyzete kifejezetten jobbra fordult. Még most is magam előtt látom anyámat, amint esténként, éjszakánként tömi a lába közé fogott kacsákat, libákat, majd hajnalban jól felbatyuzva elindul az állomásra, vagy tolja maga előtt a gyümölccsel, élelemmel megrakott furikot a nyíregyházi piacra, ahol később én is segítettem neki a kofálkodásban. Alig telt el másfél év, s mi már bent laktunk Nyíregyházán egy szép családi házban, a nővérem tanítóképzőbe, a bátyám ipariskolába járt, én pedig bekerülök a polgáriba, majd ennek megszűnése után átíratnak a gimnáziumba.
A körülmények ilyetén való változása ellenére apám halálával valami elmúlt, valami megszakadt bennem, ami miatt otthon, a szülői háznál már nem volt maradásom. Folyton vágyakoztam valahová, nekiindultam valamerre, ahogy akkor mondták: világgá mentem. Legelőször egy iskolatársammal, 12-13 évesen; néhány szem krumplival, tojással, pogácsával, kenyérrel és sóval feltarisznyázva, gyalog, Amerikának vettük az utunkat, azzal a szent elhatározással, hogy útközben felszabadítjuk Erdélyt. A Tiszán átúszva egészen Tokajig jutottunk, ahonnan rendőri kísérettel vittek vissza bennünket Nyíregyházára.
Később, még mindig fiatalkorúan, tehát illegálisan, nyaranta krampácsoltam a vasútnál, út- és csatornaépítkezéseknél segédmunkáskodtam, ha pedig kiderült a turpisságom és elzavartak, olykor több száz kilométert gyalogoltam, szekérstopoltam hazáig, jobbára csak az út mentén megszerezhető vegetáriánus étkeket fogyasztva (azóta is hiszek a böjt csodájában).
Örökölt természetemen túl, bizonyos, hogy a gyermekkori történések is szerepet játszottak abban, hogy életem folyamán soha, sehol nem éreztem magamat reménytelennek, hitehagyottnak, de még boldogtalannak is legfeljebb ideig-óráig. Olykor magam is elcsodálkozom azon, hogyan, mi okból lehetett ez így, például Dunapentelén, a vasműépítésnél, ahová a negyvenes évek végén kerültem; fairtás, földmunkák, kubikolás közben, egy 32 személyes tetves, poloskás barakkban. De említhetem az 1953 és 1955 közötti időszakot is, amikor pártutasításra az egész magyar sajtóból kiebrudaltak, vagy az 1956 utáni éveket, amikor is részint az 56-os írásaimat, szerkesztői munkámat, részint pedig a változatlanul megőrzött – naivitásból is táplálkozó – kritikus magatartásomat nem tudta a rendszer megbocsátani.
A pályán eltöltött több mint ötven év alatt sok helyen dolgoztam: Szabad Ifjúság, Pest Megyei Hírlap, Ifjúsági Magazin, Magyar Hírlap, Új Tükör, Kapu, Ring, Demokrata, Magyar Kézműves, a rendszerváltást megelőzően, átnevelési célzattal is, hét-nyolc nagyüzemi és egy egyetemi lapnál. A sors kegyelméből, de talán magamnak köszönhetően is, zömében mindig olyan témáról írtam, ami érdekelt, ami vonzott, és semmi olyat, ami miatt utólag szégyenkeznem kellene.
Sokszor elgondolkodtam már azon, hogy végső soron a büntetőimnek is hálával tartozom, hiszen nekik is köszönhetően kerültem még közelebb – fizikailag és lélekben is – az engem leginkább vonzó szellemi Magyarországhoz, ami az én felfogásomban, egyszerre jelentette a magyarság erkölcsi és szellemi értékeit őrző értelmiséget és a kétkeziek, főként a munkásság legjavát (feltehetően ebben apám példája volt a meghatározó).
1995-ben feleségemmel, dr. Vérti Zsuzsával és Margit, Zsófi, Boglárka lányainkkal együtt családi vállalkozást hoztunk létre, könyveket, lapokat jelentettünk meg, jelenleg az A Mi Otthonunkat. Édesanyám kilencvenéves korában, kifejezetten jó egészségben, korházi altatást követően merült örök álomba.
Bízom abban, hogy nemcsak alkatra, termetre hasonlítok rá, de a génjeimben is, lesz tehát elegendő időm arra, hogy számos tervemet megvalósítsam, kiadóként is, alkotóként is.
Azok a jeles hetvenesek (Napkút Kiadó 2002)
Romantika nélkül
Harmincháromezer ember együtt; tizenkét milliárdot termel évente. Egyetlen gyártelep, de csatornahálózata, mint Szegedé. Mellékutcáiban, melyeket Öntő, Martinász, Esztergályos, Hengerész és más szakmákról neveztek el, az idegen éppoly bizonytalanul érzi magát, mint egy zegzugos középkori városban.
16, 18,20 – nem is lehet megszámolni a gyárkéményeket. Az épületek mögül, a kormos, rozsdás utcácskák kanyarjaiban újak és újak tűnnek fel.
A végletek között egyensúlyozva. Házfalnyi műhelyajtó mögött tompa, földrengető döbbenéssel 5-10 tonnás gőzkalapácsok zuhannak az áttetsző vastömbökre. Olajtól, füsttől, koromtól, a bőrbe is beszívódó gáztól fekete munkások figyelik az ütések súlyát, arcukon a vas fénye fel-fellobban. Szerszámuk, egy Gulliver csípőfogója. Ezzel tartják, forgatják a tömböt, hogy mindenhol egyenletesen érje a lezúduló kalapács ütése. Nehézkovácsok. Mozdulataik harmonikusak, óramű pontosságúak. „A gép, a vas és az ember…” Szépség? A szakértő számára csak a múlt ittfelejtett darabja. A kísérő, az egyik gépre mutatva mondja: „Ezt a nyolctonnást még a múlt században vette Weiss Manfréd, egy svájci ócskavastelepen…”
Pár száz méterrel arrébb, a szerszámgépgyár új, nemzetközi szintű üzemrésze: tisztára szűrt, friss levegő, állandó hőmérséklet, a színdinamika elvei szerint festett falak, gépek. Cipőre húzott vászon papucsban, patyolattiszta köpenyben, vagy hófehér ingben dolgoznak a munkások. Nem luxus; ezek az előírt gyártási követelmények. Az ezredmilliméter pontosságúra csiszolt vagy esztergált alkatrészek felületeit por nem karcolhatja, szél, hideg nem érheti. Mindössze néhány hasonló üzem van a világon. Amikor a csepeliek megkezdték a modern, numerikus vezérlésű szerszámgépek gyártását, Kruppék nyomban „tanulmányi példányt” rendeltek belőle.
A gyár szíve. Csepel szíve a Martin. 208-210 ezer tonna vasat és acélt termel évente, innen kapja az alapanyagot a többi gyár, üzem.
Az első világháború óta mindig a Martin diktálta a csepeli munkásság magatartását. Sikeres csak az a sztrájk lehetett, amit az itteniek támogattak. Ez volt talán az egyetlen százszázalékosan szervezett üzem, és itt voltak a legmagasabbak a bérek.
A munkásmorál egyik alapkérdése: melyik szakma mennyit fizet, pontosabban, mennyit tud kivívni magának? A tőkés, ahol csak teheti, lecsíp a bérekből. De azt tudja: a jó munkást meg kell fizetnie. Régi, megmaradt fizetési cédulákat, bérkönyveket mutatnak: az első osztályú esztergályosoknak – négy-öt, ha volt ilyen egy üzemben – egy pengő órabért, tehát 48 pengő hetibért fizetett Weiss Manfréd a negyvenes években. Ezzel szemben, a Martinban az adagolók 50-55, az olvasztárok 75-80, a főolvasztár 100-150 pengő fizetést kapott hetente. Üzemi átlagban a martinászok körülbelül a háromszorosát keresték a hidegüzemieknek.
A felszabadulás után egy ideig változatlan volt, sőt még növekedett is a különbség. De aztán megfordult a helyzet. l953-ra a gépipariak bére lényegesen emelkedett, a martinászoké maradt a régi.szinten. És mivel a Martin szervezettségét, a nyílt üzemi demokráciát semmi se tudta megrendíteni, az elégedetlenség és elkeseredettség egyre fokozódott. Szinte naponta szaladgáltak ki a minisztériumból, a legkülönbözőbb al- és főközpontokból a „csitító emberek”. A martinászok azonban már senkire se hallgattak. 1954-ben 21 százalékkal felemelték a bérüket. 1956 után is voltak kisebb kiigazítások, a régi arányokat azonban még ezek után sem közelítették meg. Nyolc esztendeje 42 órára csökkentették a heti munkaidőt – s ezzel a havi keresetek is csökkentek. Nem a bér lett kevesebb; megszűnt a vasárnapi túlóra, a 20 százalékos bérpótlék, kevesebb lett az ebédpénz. A vállalati bérszerződésben néztük meg: mennyi az adagolók, mészrakók, csörlőkezelők, kemence segédek, csapolók, olvasztárok, főolvasztárok, berakók, darusok, pódiumi futódarusok, pirométeresek, üstösök, kokilla segédek, öntődarusok, öntőlapfalazók, kőművesek, ingatkezelők – a Martin valamennyi munkacsapatának óra-, illetve havi bére. Csak a végeredményt, illetve a nagyságrendet érzékeltető számokat írjuk ide: az egészségre ártalmas, szilikózis veszélyes, sugárzó hőhatásnak kitett munkaterületeken a legkevesebbet az ingatkezelők (8-10, illetve 1800-1900 forint) a legtöbbet az olvasztárok (12-13, illetve 2700-2900 forint) keresnek. A Martinban a bérek üzemi átlaga 2300-2400 forint. Alig magasabb, mint a hidegüzemeké.
A pódiumon és a gödörben. A Martin bejáratát félórás bolyongás után sem találtuk meg. Mint utóbb kiderült, ötször is elmentünk előtte. Kaput, óriási tolóajtót, szélesre tárt, kivilágított bejáratot kerestünk: útbaigazítónk keskeny, koromsötét vaslépcsőn vezetett fel. „Hát itt volnánk – mondta – a Pódiumon…Ezt keresték, nem?”
A pódium, vagy más néven, kemencesor. A csaknem másfélszázméter hosszú, kétszintű csarnok felső része. Olvasztárok, csapolók, kemencesegédek, adagolóárusok végzik itt a csapolást, adagolást, készítik az acélt.
A gödör – talajszint. Öntőtér, ahol a folyékony fémet kokillákba hűtik ki, az öntecseket számmal, jelzéssel látják el. Ez az öntődarusok, kokillakarbantartók, segédek és az öntők munkahelye.
A kemencénél.
A téglaajtók résein lángnyelvek csapnak ki, nehéz, fojtó a levegő. A padlóul szolgáló vaslemez forrósága a cipőn keresztül is átsüt. Kinyitják az ajtót, sötét üvegen át látni az így is földöntúli fényű izzásba. A kiáramló levegő forró fala elemi erővel vág mellbe. Közvetlenül az ajtó mellett alacsony fiatalember lapátolja a hulladékot egykedvűen…
– Menjünk a pihenőbe! – javasolja valaki. Egyik oldalán nyitott falu bemélyedésben állunk meg a csarnok végén. A zsebekből gyűrött dobozú Kossuth, Munkás kerül elő.
– Bemegyek a munkahelyemre. Támasztom a falat, várom a csapolást, vagy hogy valamilyen munkával rám kerüljön a sor. Még nem csináltam semmit; egy valamirevaló mozdulatot se tettem, a szervezetem mégis jobban igénybe van véve, mintha mondjuk egy esztergagép mellett órák óta termelnék… – Ezek az érvek csaknem mindig elhangzanak, ha egy kohász a munkájáról más szakmabelivel beszélget. Elfogultság? Az Egészségügyi Minisztérium szakemberei az elmúlt év nyarán megvizsgálták a Martin munkakörülményeit. Mértek, számoltak, vizsgáltak. Az eredmény: egyes helyeken a megengedettnél hétszerte nagyobb közvetlen hőhatást észleltek, s többszörös volt a fény és zajártalom is. A hatórás munkaidőnek – ebből körülbelül 1-1,5 órát töltenek a martinászok hosszabb rövidebb pihenővel – vannak olyan szakaszai, amikor a teljesen egészséges embernek is duplájára szökik a vérnyomása. Napi vízfogyasztásuk 10-14 liter.
„A bérünkben nemcsak a munkánk; a szervezetünk idő előtti tönkremenetele is benne van…”
Akik maradtak. Millió szikrával körülfont tűzfolyam, a végletekig exponált fény-árnyék kontrasztok; az élesség a szálfatermetű, kőarcú kohászra állítva. Fotó a lapok címoldalán… Festmény egy régebbi tárlaton.
A Martin évek óta súlyos munkaerőgondokkal küzd. Egy műszakban 140-150 emberre van szükség; a létszámhiány olykor eléri a 20, nyáron a 30 százalékot is. Nyolc helyett öt-hat ember jut ilyenkor két kemencére. Kik dolgoznak a Martinban? Az állomány kétharmada 10-25 éve itt van…
– Megszoktam. Higgye el, ez is tud hiányozni. A napokban találkoztam az egyik itteni öreggel. Mellettem dolgozott vagy 15 évig. Szép nyugdíjat kap, a gyerekei is segítik. Tudja mit kért tőlem? Intézzem el, hogy háromórásnak bejárhasson. Vizet hordani, vagy akármilyen könnyebb munkára…
– A munkásszálásokon a lakatosok néha többet hoznak a borítékban, mint mi. Ha ezt veszem, egy kalauz is megkeresheti a két darab ezresét. Számítgatom is állandóan, hova kéne elmenni? Mégis maradok. A fene tudja, másképp hangzik az, hogy „martinász”, mint a „kocsikísérő”, vagy mit tudom én, mi…
– Ha elmennék, a brigád kerülne bajba. Kit találnak helyettem? Mert nem mindegy…
Ismerjük egymás lélegzetvételét is. Csak a szememmel intek, már mozdul a másik…
De hova is mehetnék? Ehhez értek, egyébhez nemigen. Ránézek a vasra, és azt is megmondom, melyik kemencéből való.
– 46-ban kerültem ide. Az írták az itteni újságban: az volt a hőskorszak Hát csakugyan, van benne valami. Szinte puszta kézzel állítottuk helyre az üzemet. Ismerem is, az utolsó szegletéig. Behunyt szemmel végig tudnék menni a kemencék között… Igaz, a fizetés… Akkoriban, felvettük a nagy pénzeket, volt, mikor többet kerestem, mint a három öcsém együttvéve. A feleségem kinevet, mikor most az mondom: nekem nem adósom a népi demokrácia…
– Elmondanék én egy dolgot. Még akkor történt, amikor kemencénél dolgoztam. Volt a brigádunkban egy öreg, a Pista bácsi. Néhány éve volt csak a nyugdíjig, és már nagyon megfáradt, sokat is betegeskedett. Ha kérjük, leszázalékolják és átteszik valami kispénzű munkahelyre. De mi nem adtuk ki! Legtöbbünk tőle tanulta a szakmát, valamikor ő volt itt a legjobb martinász. Dolgoztunk hát helyette is. Őt meg a boltba küldtük ennivalóért, a trafikba egy pakli cigarettáért, gyufáért. Máskor vizet hordott, vagy ilyesmi munkát végzett. Annyi volt a fizetési, mint akármelyikünknek.
Azzal ment aztán nyugdíjba…
Az átlagéletkor 40-50 év körül van a Martinban. Akikkel beszélgettünk, azok is, szinte kivétel nélkül ebbe a korosztályba tartoznak. Hiányzik az utánpótlás. Régen idejött szinte mindenki, aki többe akart keresni, s akiknek erre másutt nemigen lett volna lehetősége. Kisiparosok, kereskedők, szakmunkások, falusi napszámosok, idénymunkások, parasztok. Még a régi világ lecsúszottjai is. Protekcióval lehetett csak bejutni, sorba álltak egy-egy helyért…
Most egyre kevesebben jönnek: vándormadarak, akiknek már a negyedik munkakönyvük telik be, büntetettek, két ítélet között, világcsavarok, elvétve egy-egy vidékről Pestre látogató táskarádiós fiatalember, akiről hetek alatt kiderül, hogy nem egészen így képzelte el…
– Néha persze akad más is.
– Volt itt például három fiatalember. A borsodi erdőgazdaságból jöttek. A hegyekből, egyenesen a kemence mellé. Igyekezetek, nem mondom, megtették, mai csak tőlük telt. De nem tudtak izzadni… Márpedig, aki itt nem izzad, az egy-két év alatt tönkremegy. Ideküldtek hozzám valakit, akinek orvosi papírja volt, „Öt kilónál többet nem emelhet!”. Itt ez a szerszám! Úgy hívják, tapasztókanál. A nyele van vagy nyolc méter, az átmérője 65-70 milliméter. Színvas. A végén lapát, amibe 10-15 kiló anyag is belemegy…
– Ipari tanuló? Van, kérem, hogyne volna! Főleg olyan, aki máshová már nem kellett. Egyik másik olyan kis vékonyka – már nem tudják odáig zsugorítani a sisakot, hogy jó legyen a fejére. Ha akarna, se tudna itt megmaradni. Aki meg alkalmas lenne: három évig élvezi a kedvezményeket, kap munkaruhát, szállást, olcsó étkeztetést. Behívják katonának, kitanulja a gépkocsivezetést, vagy valami mást. Vissza se jön többet.
Állandó és változó. Egy martinkemence élettartama hozzávetőlegesen 50-100 év. Kiszolgáló munkaerő igénye ez alatt az idő alatt csaknem változatlannak tekinthető. A gépgyártás egyik másik ágazatában 5-10 év alatt lecserélődik az egész géppark. Az ott dolgozók száma eközben akár a felére is csökkenhet.
A kohászati alaptechnológiában, a legutóbbi évtizedek nemigen hoztak forradalmi változásokat. Törvényszerű lenne, hogy a nehéziparon belül ez a terület az elmaradottság, a „klasszikus módszerek” megtestesítője legyen. De nem így van. A csepeli martin, az itteni változások és az elkövetkező évek tervei kitűnően példázzák ezt Most végzik a II. kemence rekonstrukcióját. A kihúzható salakkamrák hamarosan jelentősen megkönnyítik a salakozást. De a fizikai megterhelést csökkentette a legutóbbi évek meggyorsult ütemű kisgépesítése, műszerezése is. Automatizálták a tüzelő berendezés szabályozást, bevezették a fejlettebb technológiájú, úgynevezett öntőporos öntést. Főleg ennek köszönhető, hogy a Martin évről-évre növelhette termelését: tavaly 4000 tonnával teljesítette túl a tervét.
Érdeklődésben, aktvitásban nincs hiány. Az új gazdasági mechanizmus bevezetését megelőző időkben, de most is egy-egy termelési tanácskozáson, szakszervezeti gyűlésen a résztvevők egyharmada is felszólal. A martinászokat nemcsak a közvetlen munkájuk – az egész üzem gondjai érdeklik.
A vezetőktől kérdeztük meg: számukra, a „pódiumosok” és „gödrösök” számára, mit hozhat a gazdaságirányítás új rendszere?
– Megoldódhatnak a munkaerőgondok. A jelenlegi létszám feltöltése önmagában is jelentős könnyítés lehet. Sok pesti üzem vidékre telepítése az alacsonyan kvalifikált munkaerőt hozzánk irányíthatja. Hasonló eredményt hoz a „házon belüli”, meggyorsult technológiai fejlődés is. 1989-re elkészül az új, központi igazgatási épület. Öltőzőket, zuhanyzókat, különféle szociális létesítményeket telepíthetünk a régibe… Július 1-től 42 órára csökkentjük az adagolók munkaidejét is… A bérek?
Évek óta készülünk rá, az idén meg is valósítjuk: jelentősen növeljük az ötvözött acél gyártását. Ötezerről húsz-, esetleg harmincezer tonnára megyünk fel, egyelőre, ha sikerül, több tízmilliós plusznyereséget érhetünk el… mi felkészültünk:.. miért ne sikerülne? A haszonból jut majd a bérjavításra is…
Amikor másodszor jártunk a kemencéknél, ezekről a dolgokról beszélgettünk a martinászokkal a nyitott falú „pihenőben”. Az egyik elgondolkozva megjegyezte: „Nemcsak ötvözhetünk, a régi fajtákon is javíthatnánk…”
Földesi József–Puskás L. Tamás
Élet és Irodalom, 1968