Greguss Ágost így határozza meg a humor fogalmát. És valóban, minden korban ezt jelentette. Az emberek összes nyomorúságuk ellenére nevetni akartak. Ma sincs ez másként. Azonban ritkán nevetünk teljes szívünkből, könnyes szemmel. Most már inkább csak mosolygunk. Úgy érezzük, nincs min nevetni. De vajon a „felszabadulás” időszakában több okunk volt nevetni? Szabadabbak voltunk? Úgy tűnik, feléledőben van a magyar humor, ami a stand up comedy megjelenésének köszönhető. A huszadik század közepe felé még beszélhettünk pesti kabaréról, amit nem lehetett összehasonlítani a némettel vagy a franciával.
A „Ha én egyszer kinyitom a számat… ha én egyszer elkezdek beszélni” vagy a „Tud maga egyáltalán hegedülni?/Egyáltalán tudok, csak hegedülni nem” mondatokat ma már kevesen tudnák személyhez kötni. Pedig éppen 125 éve született Salamon Béla, akitől ha megkérdezték, hányas cipőt hord, ezt felelte: „46-osat, nagysád, inkább szorítson”.
Egyre inkább úgy tűnik azonban, ezen mondatok elhomályosulnak, majd szépen lassan eltűnnek az idő és a történelem útvesztőjében. Hiszen annyi minden történt Magyarországgal száz év alatt, rezsimek jöttek-mentek, csillagok gyúltak és aludtak ki, eltelt négy emberöltő, így mi is változtunk. Mi, a közönség.
Lassan elfeledjük Vadnay László (1904-1967) nevét, aki megteremtette Hacsek és Sajó figuráját. Az első jelenetet 1928-ban adták elő, a szerepeket pedig eredetileg Komlós Vilmos (1893—1959; Sajó) és Herczeg Jenő (1886—1961; Hacsek) alakította. Hasonló párosítás más országokban is megjelent (például Stan és Pan), de ez a formáció Vadnay ötlete volt. A neveket a telefonkönyvből véletlenszerűen választotta, és maga az író is többször alakította Hacseket. Egy ízben így fogalmazott: „… sokan írói számlám terhére írják Hacsek és Sajót. Ezeknek üzenem, illő tisztelettel és megbecsüléssel mindenki kritikája iránt, hogy én csak mulattatni, szórakoztatni akarom Hacsekkel és Sajóval az embereket, a mai embereket, akikre bizony nagyon ráfér egy kis mosoly, egy kis derű! … Isten látja a lelkemet, Hacsek és Sajóval sosem pályáztam a Voinoch-díjra …” Nehezményezte, hogy nevét általában nem említették meg, és engedélye nélkül írtak újabb darabokat, bírósághoz azonban nem fordult. Azóta sok új jelenet született, a szereplők is változtak, ám a lényeg ugyanaz maradt. Csak most már nem arról beszélgetnek, hogy Hacseknek nem kellene arabul tanulni, mert Magyarországon nincsenek arabok…
Továbbá ma már nem emlékszünk, illetve nem sűrűn emlékszünk a Mozart paródiára. Pedig Alfonzó és fia mesterien alakították a bécsi klasszikusokat. Markos József pedig „hitelesen” adta elő a kottában írtakat: „Die kleinen Walden vöglein, das Lied ist voll mit Wald.” Ez talán még egy az ismertek közül. A hetvenes évek elejéből származó, Riadó a pitypang szállóban című darabot azonban még a hagyományos-kabaré kedvelők sem ismerik. Pedig hűen ismerteti az akkori politikai rendszer sajátosságait. Például, hogy milyen követelményeket kellett teljesítenie a dolgozó magyar népnek a jutalékért. Ebben a jelenetben egy félig kész szállodát „építenek fel” körülbelül egy óra alatt. Mindezt azért, hogy az építményt időben átadhassák az elvtársaknak, akik minden katalógusban foglalt pontra kíváncsiak. Így lesz néhány pálmafa ágból ózondús környezet. De minden jó, ha a vége jó, és a különböző „ügyviteli osztályok” megkapják méltó járandóságukat.
Hofi Géza egyelőre közismert, szeretjük. Hiszen még mindig igaz, amit a Tiszta őrültek háza előadásban énekel: „Sam-sem, nincs egy vasam sem.” Ő akkor olyan tréfákkal szórakoztatta a nagyérdeműt, ami sajnos ma is aktuális. Abban az időben az átlagembernek ugyanúgy több mint nyolc órát kellett dolgozni, hogy túlélje a mindennapokat, és ugyanúgy nem szólalhatott fel a munkásosztály érdekében, mint ma. Pedig Arisztotelész szerint is igen nagy különbség van a demokrácia és a diktatúra között…
Tehát Hofit még szeretjük: kedveljük a megjelenését, ahogy már az első percben megszólította a közönségét. Bort kínált nekik, bevonta az előadásba néhányukat. Ez viszont egyáltalán nem tűnt előre eltervezettnek. Emlékeznek még a „Te, figyelj haver!” mondatára? Ez egyben gesztus is volt. Nem csak egy volt a nézőtéren ülőkkel, nem csak nevettetni akart, nem csak egyetértést kívánt elérni. Annál több volt, kézmozdulatával szinte felhívta az embereket a színpadra. Hogy „Te” is lehetnél ott.
Időközben a körülmények is változtak, melynek egyik oka lehetett a második világháború. Akkoriban ugyanis az orpheumok és varieték előadóművészei nagyrészt zsidók voltak, akik vagy táborba kerültek vagy kivándoroltak, de mindenesetre egy időre letiltották őket a pályáról (Nagy Endre, Békeffi László, Benedek Tibor, Peti Sándor, Heltai Jenő…) Ezen tehetséges emberek tartották össze a művészeket; új ötleteikkel, életkedvükkel segítették őket.
A kabaré első szakasza így 1943-ban, Békeffi László elhurcolásával zárult, aki 1924-ben Boross Gézával megalapította a Vidám Színpadot. Emellett író, színész és konferanszié is volt. A második korszak 1945-ben kezdődött; a háború utáni első kabaré a márciusban megnyíló Pódium Kabaré volt, majd egyre több hasonló szórakozóhely várta a közönséget. Ezek azonban nem összehasonlíthatóak napjaink színházaival. Ugyanis általában egyben éttermek is voltak; és a hét órás kezdés előtt a vendégek elfogyasztották vacsorájukat, így a jelenetek alatt már csupán pezsgőztek, boroztak. Az előadás után a művészek nem haza mentek, hanem általában feleségükkel/férjükkel sorra járták a bárokat, kocsmákat, ahol sokszor nem pénzzel, hanem egy új művükkel „fizettek”. A csaposok pedig tudták, hogy hitelezniük kell, mert a előadóknak gyakran voltak anyagi problémáik.
Igen, az egy más világ volt, nem csak e téren. Több könyvet, újságot olvastunk, levelet írtunk, örültünk a friss kenyér illatának, tudtuk ki volt Petőfi Sándor, csárdásoztunk és karácsonyra csak egy harisnyát kaptunk…
(Folytatása következik)