Close

A búcsúzás nagymesterei ismét búcsút intenek

Colosseum
November 14. (vasárnap), 20:00, Millenáris Teátrum

A Colosseum ismét útra kelt: 2010-ben kerül sor a zenekar európai búcsúturnéjára. Bár élőben valószínűleg most hallhatjuk őket utoljára, új live-albumuk megjelenésére a közeli jövőben számíthatunk!


Amíg a Colosseum áll, állni fog Róma, ha elpusztul, elpusztul Róma és a világ is – írta az óriási építményről Beda Venerabilis angolszász egyházi író. Nos ez a mondás motiválhatta az építményről elnevezett progresszív rock együttes tagjait is, amikor 1971-es feloszlásukat követően 1994-ben ismét elkezdtek koncerteket adni, sőt azóta két új szerzeményeket tartalmazó stúdióalbumot is kiadtak. 1995-ös első magyarországi koncertjüket ötezer néző hallgatta meg, s ez ékes bizonyítékul szolgált a zenészeknek arra, hogy van még érdeklődés zenéjük iránt. Az együttes alapító szaxofonosának, Dick Heckstall-Smith-nek 2004. decemberében bekövetkezett halála sem állította meg őket. A színpadi szerepléstől betegsége miatt korábban visszavonult Barbara Thompson ismét aktivizálta magát és elfoglalta zenekar veteránjának helyét. A feladat nem volt egészen ismeretlen számára, hiszen a zenekar korábbi stúdiólemezein is közreműködött. A zenekar 2007-ben „Live 05” címmel egy dupla albumot adott ki az előző évek koncertfelvételeiből.

Közreműködőknek:
Chris Farlowe – ének
Barbara Thompson – szaxofonok
Dave Greenslade – orgona, vokál
Dave „Clem” Clempson – gitár, vokál
Mark Clarke – basszusgitár, vokál
Jon Hiseman – dob, ütőhangszerek

A búcsúzás nagymesterei ismét búcsút intenek

 

Budapestet is útba ejti a Colosseum 2010-es európai búcsúturnéja, így a szkeptikusabb rajongók akár azt is hihetnék, hogy Magyarországon élőben valószínűleg most, november 14-én lehet utoljára hallani a fúziós zene úttörőinek zenéjét.
A Colosseum történetének ismerői azonban azt is tudhatják, hogy ez az a banda, amelyiknek az életében tényleg soha nem lehet azt mondani, hogy soha. Ez az a banda, amelyiket még a halál sem tudott szétválasztani: hiszen egyik alapító tagjuk, a szaxofonos Dick Heckstall-Smith 2004-ben bekövetkezett halála után a dobos Jon Hiseman felesége, Barbara Thompson állt színpadra, hogy újra teljes legyen a hangzás, s újra úgy legyen teljes a hangzás, hogy kellően beavatott legyen mindenki, aki ennek a hangzásnak a kimunkálásában részt vesz.
A banda aktuális felállásán ezen túlmenően is hagyott némi nyomot az idő múlása, de a doboknál és a billenytyűk mögött még mindig azok ülnek, akik az eredeti Colosseum-hangzás kimunkálásában egészen az ősidőktől fogva részt vettek. A Millentáris Teátrumban színpadra lépő társaság így tehát a következő lesz: Chris Farlowe (ének), Barbara Thompson (szaxofonok), Dave Greenslade (orgona, vokál), Dave “Clem” Clempson (gitár, vokál), Mark Clarke (basszusgitár, vokál), Jon Hiseman (dob, ütőhangszerek).
A banda a halált is móresre tanító túlélő tudománya már csak abban is szépen megmutatkozik, hogy a megalakulás és a feloszlás, a feloszlás és az újraegyesülés örök hullámzásában mindig partot értek, s előbb-utóbb mindig színpadra léptek. Már a megalakulásuk is hullámzónak mondható: hivatalosan ugyan a banda akkor alakult meg, amikor 1968-ban a dobos Jon Hiseman, a szaxofonos Dick Heckstall-Smith és a basszusgitáros Tony Reeves annyira összerázódtak egymással John Mayall Bare Wires című albumának stúdiómunkálatai közben, hogy utána is együtt akartak maradni, de a blues jól begyakorlott formái mellé a dzsessz és a rock motívumait is társítani akarták. A fúziós zenére való törekvés vágya hozta tehát létre a Colosseumot, s ez a vágy élteti a tagokat mostanáig is. S hogy mi ebben a megalakulásban a hullámzó? Az, hogy ha nagyon akarjuk, a kezdeteket akár még ennél is korábbra tehetjük, hiszen a zenei szakkönyvek azt is feljegyezték, hogy Hiseman, Reeves és a billentyűs Dave Greenslade Londonban már többször is együtt játszottak.
Akármekkora előélete volt is azonban a Colosseum debütálásának, annyi biztos, hogy első, 1969-ben kiadott lemezük, a Those Who Are About to Die Salute You azon kivételek közé tartozik, amikor egy album egyszerre talál utat a rajongókhoz és a kritikusokhoz is – hiszen nem egyszerűen egy addig soha nem hallott fúziós zenei élménnyel szolgáltak, hanem a lebegő, pszichedelikus hangzások addig ismert világát is jelentősen kitágították. Ezt az albumot gyors egymásutánban még négy követte, aztán egy 1971-es turnét követően (három évvel és öt albummal a hátuk mögött) az együttes feloszlott. Amire – utólag okosnak mutatkozva – akár már azt is mondhatnánk, hogy akkor tüntették fel magukat a nyilvánosság előtt úgy, mintha éppen az ideiglenes feloszlás állapotában lennének. A látszat azonban szerencsére már akkor is, s még később is sokszor csalt: ennek első jele az volt, hogy 1976-ban Hiseman új tagokkal életre hívta a Colosseum II nevű zenekart, amely ugyan továbbra is a dzsessz és a rock határán mozgott, de ennek a mozgásnak a ritmusát például egy olyan gitáros is diktálta, mint Gary Moore. A Don Airey billentyűs játékával is különösen gazdagodó hangzás eredménye lett aztán az 1976-os Strange New Flash, majd az 1977-es Electric Savage és a War Dance.
A Colosseum II azonban – minden sikere ellenére – ugyanolyan csekély időt tudhatott maga mögött, mint előde. De aztán jött egy kölni fellépés lehetősége 1994-ben, s ezzel a lehetőséggel élve a banda újra összeálljon, hogy aztán már velük is minden úgy legyen, mintha minden, ami velük történik, csakis úgy legyen, mintha a mesében lenne. Azóta van hát, hogy a Colosseumról egyre csak azt lehet mondani, hogy hol volt, hol nem volt, de közben egyre csak köszönik szépen: mert ők így is mindig jól megvannak.
Az újraegyesülések folyamatosan hullámzó korszakában, 1995-ben jutott el hozzánk a Colosseum először Magyarországra, s azóta a siker óta biztosan tudható, hogy ennek a rétegzenének nálunk is mindig megvan és meglesz a maga tábora.
A régi-új Colosseum albumai (Breads and Circuses, Tomorrow,s Blues, Nightriding) változatlanul kiforrott alkotások, s még akkor is maradandót alkotnak, ha a fúziós zene kifejezésének már nem csak ők adnak markáns értelmet a kortárs progresszív zenében. Ma már ugyanis nemcsak a fúziós zene, hanem a crossover kifejezése meghonosodott, amikor arról szokás beszélni, hogyan adnak egymásnak találkát a különböző zenei műfajok egy dallamszerkezetben, de bármi változott is, a fúziós zene dzsesszes improvizációkban leggazdagabb alakzatait még mindig a Colosseum építi fel a koncertszínpadokon.
A Millenáris Teátrumban tartandó koncertre azonban nemcsak ezért érdemes kilátogatni, hanem azért is, mert az európai búcsúturné zenei anyagát a hírek szerint egy élő album is megörökíti majd, amelyen a 2010-es budapesti improvizációk hangulata is egészen biztosan visszaköszön majd.

(MTI) 

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.

Hozzászólások:
Shares
scroll to top