Radnóti Miklós:Kis Nyelvtan
Én én vagyok magamnak
S néked én te vagyok
S te én vagy magadnak
két külön hatalom.
S ketten mi vagyunk.
De csak ha vállalom.
Ki vagyok én? Egy állandóan alakuló, de megújulni képtelen hústömeg? Mozaikokból kirakott stílusom se vagyok. De arcom se, amely nem hazug, de nem is őszinte. Dobjuk el mindegyiket!
Akkor talán az érzéseim vagyok? De azok néha befogják a szemeimet. Rám telepszenek és megcsalják érzékeimet. Olyan sokszor rosszul tükrözik vissza az embereket. Nem kellenek!
Mi maradt? Múlt, emlékek, a pillanat. Mindegyiküket rég megfertőzte már az ítélet. A szokások hálójába ragadtak, változtatni rajtuk már nem lehet. Menjenek!
El, el mindent, ami fölösleges! Tehetség, képességek, értelem? Szétporlasztja mind a végzetem. A pergő időnek ellenállni nem tudnak, de addig is csak akadályt jelenthetnek:a hiúság ketrecét.
Akkor talán az életem vagyok? Minden, minden, ami eszembe jut, ha magamra gondolok. Nem lehet. Nem tartozhat hozzám semmi, ami egyszer majd elhagy.
Ha lassan lefejtegetem mindazt, ami csak rámragadt, felolvasztom személyiségem, elfelejtem egyéniségem, akkor arra gondolok:talán létező vagyok.
És ott találom meg magamat, ahol látszólag már semmim se maradt. Mert olyan leszek, mint a csepp a tengerben:határtalan.