Felszállok a buszra. Zaj. Zörög a jármű? Megszoktam. Ez Budapest, illetve annak a tömegközlekedése. Esős időben a buszban is ernyőt kell(ene) nyitni. Sok az utas, nagy az ernyő. Mindenki igyekszik a tömegben úgy helyezkedni, hogy a rozsdán átszivárgó egykor tiszta esővíz ne a saját ruhájára csepegjen. Hagyjon foltot a másén! Hm, nemes példája az emberbaráti szeretetnek, az empátiának. Na, ezt is megoldottam, befészkeltem magam arra az öt megállóra egy biztonságos helyre. Annak tűnő helyre. Mert: dübörög a zene a fülembe. Állj! (Ácsi gitár – mosolyodok el, és tölt el elégedettséggel az Orbán-kormány eddigi intézkedéssorozata). Én nem hallgatok zenét; mi ez? Meghaltam volna, s a másvilágra kerültem, miután szétesett alattunk a nyikorgó busz, és a szemben közlekedő autók szélvédőjének csapódva, aztán a falnak ütközve immár végtagok nélkül, torzóként feküdnénk a négy sávos úttesten keresztbe-kasul? Mi van?
De eszmélek. Mellettem egy fiatalember néz meredten előre. Én is nézek. Nézem, hogy vajon mit néz olyan nagy intenzitással. Mily meglepő, a nagy semmit. Azaz, lévén előtte díszeleg a viseltes utastájékoztató, szükségszerűen azt bűvöli. De nyilván nem látja. Félhomályba borult szeme, valószínűleg pusztán az ütemet látja megtestesülve maga előtt; elméjét az idők folyamán eredményesen sterilizálta a szűnni nem tudó hang-és ritmuszűrzavar.
2010 196-os busz = 1984 101-es szoba. Végülis mindenkinek ugyanaz a sorsa. Születik és meghal. Az, hogy közben hogyan tengeti szánalmas, életnek mondott evilági létezését… A gyakorlati tapasztalat lehetetlenségéből adódóan, ez kétségtelenül csakis hit kérdése lehet.
Jaj, le kell szállnom! Átfúrom magam az emberalmán, s már csukódik is mögöttem az ajtó. Élvezem, ahogy tisztára mos a langyos zápor.