Szellemi és anyagi mûveltségünk, társadalmunk épülete a papírt nem nélkülözheti. Öröklött tudásunkat ez az íróanyag mentette meg az idő semmisítő kezétõl, a papír segítségével gyarapíthatjuk tovább ezt az örökséget, s hagyományozhatunk sok mindent az utókorra.
Illő tehát, hogy a papír, amely haladásunkat türelmesen szolgálta, most önmagáról, korábbi életérõl – múltjáról – beszéljen.
A papír feltalálása előtt különféle anyagokat használtak írásra: a puha agyagba írott, aztán cseréppé égetett lapokat, késõbb a nagyra nőtt növényleveleket, állatbõröket, a pergamentet, viaszlemezeket, különösen pedig a papiruszt. Ez az utóbbi igen sokáig helyettesítette a papírt, amelynek aztán a nevét is adta.
Az Egyiptomban honos nádfajta – papyrus – háncsából készítették az írásra alkalmas tekercseket. Külföldi múzeumokban őriznek 5500 éves papiruszokat.
Amikor a papirusz mennyisége vészesen fogyni kezdett, valami más alapanyag után kellett nézni. 3500 évvel ezelõtt a pergamen volt az az anyag, amely rövid idõn belül kiszorította a papirusztekercsek használatát. A pergamen tulajdonképpen különbözõ állatok szõrtelenített, simított bõre. Leginkább bárány, kecske vagy borjú bõrébõl készült, melyet addig finomítottak, míg olyan puha és finom felületet nem kaptak, amelyre írni lehetett. Ennek a bőrnek első gyártási helye a kisázsiai Pergamon volt, innen is kapta a nevét. Nagy elõnye volt a pergamennek, hogy hajtogatás közben nem töredezett. Így több lapot lehetett könyv alakba összefûzni.
A mai értelemben vett papír kínai eredetû és feltalálása Caj Lun-nak, Ho Ti császár miniszterének nevéhez fûzõdik idõszámításunk szerint 105-bõl. Javasolta a császárnak, hogy a nehéz bambusztábla és a drága selyem helyett papírra írjanak. A császár elfogadta és elrendelte a papírkészítés elterjesztését.
A papír növényi rostból készült, írásra alkalmas lap, röviden rostnemez. A kínai papírkészítõk nyersanyaga eperfaháncs, bambuszrost, kínaifû, s egyéb növény volt, amelyhez kiegészítésül kevés rongyhulladékot kevertek. A rostokat fõzéssel lazították, majd mozsárban zúzták péppé. A pépet vízzel hígították és a rostokat bambuszból készült merítõszitával nemezelték: lapot képeztek ( a vizet lecsurgatták, és a szita rázásával a rostokat összekuszálták ). E lapokat egymásra rakosva deszkák között sajtolással tovább víztelenítették. A még nedves papírt levegõn vagy fûtött falon megszárították. Az ívek felületét ecsettel rávitt rizskeményítõ bevonattal tették írásra alkalmassá.
A technológia fõ fázisai tehát a következõk: rostosítás, lapképzés, szárítás, felületi kezelés, amelyek a feltalálástól napjainkig nem változtak. Caj Lun módszerét a késõbbi évszázadokban tökéletesítették, az új mesterség véglegesen kialakult, s 600 éven keresztül alig változott.
A papírt az akkor Kínához tartozó Koreán keresztül a japánok is megismerték, és 610 körül megkezdték a készítését is. A papír készítésének titkát a kínaiak sokáig megõrizték, Szamarkand volt az a terület, ahol 751-ben háborúskodás folytán kínai hadifoglyokat mesterségük gyakorlására kényszerítették.
A következõ századokban papírkészítõ mûhelyek alakultak Szíria, Palesztína, Perzsia és India arab uralom alatt lévõ városaiban is. Majd a hódító arabokat követve a 10. században Kairóban, 1100 körül már a marokkói Fez-ben is dolgoztak papírmerítõk.
Nyersanyaguk len, kender, pamut és vászonhulladék volt. Ezeket a nyersanyagokat osztályozás után meszes vízben rothasztották, fõzték és kõmozsárban zúzták. Fából készítettek merítõkádat, ebbe került a pép, vízzel hígították, nádból készült merítõszitával képezték a papírlapokat, amiket deszkalapokra rakostak és nyomkodtak. A szárítás levegõn, falfelületre kirakással történt. Utókezelésként búzakeményítõ fürdõbe mártással enyveztek, a száraz papírt üveggel, vagy achátkõvel simították, a színes papírt felületi festéssel állították elõ: cinóberrel piros, berzsenyfával vörös, indigóval kék, sáfránnyal sárga színre.
Az arab-mór kultúra a papír ismeretét elterjesztette Európában is: Spanyolországban 860 körül, Itáliában 1100 körül már használtak papírt. A spanyolországi mórok, hogy kiküszöböljék a készpapír Fezbõl tengeri úton való szállítását, papírkészítõ mûhelyeket létesítettek: az elsõt Valencia mellett Xativában 1100 körül. A keresztény spanyol területen csak 1260-ban indult meg a papírkészítés. Itáliában az egyiptomi mûhelyekbõl Szicílián keresztül szállították a papírt és 1109-ben már Levantében használják. Terjedését elősegítette az is, hogy a papírusz készítése 950 körül megszűnt, mert a növény Egyiptomban kipusztult, szicíliai másodvirágzása pedig rövid életû volt és keveset is termesztettek. Az elsõ itáliai mûhely Fabrianoban kezdte meg mûködését.
Az arab módszerhez viszonyítva a fejlődést a következõk jellemzik: rostosításhoz megalkotják a zúzómûvet, lapképzéshez kialakítják a fémhuzalos merítõszitát és a vízjelet. A préselés, víztelenítés nemezek között csavarsajtóval, a szárítás lécen, kötélen, szárítópadláson, a felületi kezelés állati enyvbe mártással történik. A papírszükséglet a XV – XVI. században az írás elterjedése, valamint a nyomtatás feltalálása ( közigazgatás, Gutenberg ) és elterjedése következtében rohamosan nőtt, a papírkészítés módszerei is továbbfejlődtek.
A papírmalom energiaigényes foszlató, őrlő munkájához ( zúzómû, hollandi ) vízierõ felhasználása szükséges. Rendszerint 3000-7000 légköbméteres, földszintes, vagy egy emeletes, magastetõs-szárítópadlásos épület. A vizet zsilip- és csatornarendszer vezeti a 3-4 méter átmérõjû, 0,7 méter széles kerekekhez, amelyek ékek, emeltyûk, fa fogaskerekek és fogasdobok útján mûködtetik a gépeket. A papírmalomban rongyraktár, feldolgozó-, merítő- és nemezelőmûhely, enyvkonyha, szárítópadlás, papírraktár, öltözõ-, mellékhelyiségek vannak, gyakorta lakás is.
A nyersanyag-elõkészítés során a rongyválogatást, tisztítást, vágást a mésztejes kezelés vagy a rothasztás követte. Segédanyagok céljára oltott mészbõl mésztejet készítettek, enyvet fõztek és enyves vizet állítottak elõ timsóval. 1 kg papírhoz 2,3 kg rongyot, 20% meszet ( a lúgozáshoz 4% hamuzsírt ), az enyv-fõzéshez 21% enyvet, 0,4% timsót használtak. Félanyagkészítéshez a pépet a zúzóba hordták, és a meszezett anyagot 36 óráig, a rothasztott anyagot 12 óra hosszat zúzták, vagy a hollandiban 3-4 óráig õrölték, majd az anyagszekrénybe hordták, ahol 2-4 hétig állasztották. A készanyagot ugyancsak a zúzóba hordták, 12-14 óra hosszat zúzták vagy a hollandiban 5-7 órát õrölték, az utolsó órában mésszel, anyagában színezésnél színezékkel és ismét az anyagszekrénybe hordták.
A merítőkádban vízzel hígított, kevert pépbõl a merítõszitával egy ívet kiemeltek, a lapot rázással víztelenítették, majd a szitával együtt nemezre borították. A duzmát ( 181 ívet 182 nemez között ) a kádsajtóba tették, 3-4 percnyi sajtolás után kivették, az íveket leszedték a nemezrõl, fehér duzmába rakták, ebbõl 8-10-et a rakodósajtóba tettek, ahol 8-10 órán át sajtolták. A papírt 2-4 ívenként kötélre vagy lécre akasztva szárították. Az írópapírt ezután enyves vízbe mártással enyvezték, majd megszárították, a nyomópapírt nem enyvezték. Az ívek felületét még simítókõvel dörzsölték vagy sulykolták, ívenként négyszer-ötször. A XVIII. századtól mindkettõt fokozatosan kiszorította a sokszoros sajtolás. Ezt követte a selejtválogatás, a hajtogatás és a bálázás. A vízjelet az egész korszakban használták, s így a papírt a vízjelelemekkel kifejezett vízjeltárggyal pontosan megjelölték. A vízjel tárgya a papírmalom, a tulajdonos, a papírkészítõ, a papírfajta szimbólikus vagy megnevezett jelölése lehetett.
„Soha el nem múló dolgokat mi készítünk,
a rongyból könyvet, mely mindig él velünk.”
A papírkészítés általános történetének e rövid áttekintése után, alább részletesebben meg kell vizsgálnunk, mikor ismerkedett meg a magyarság az írásbeliséggel, milyen célra használta fel kezdetben az írást, s milyen íróanyaga volt. Végig kell járnunk — ha sietve is — a papírhoz vezetõ magyarországi utat.
Mikor a magyarság a 10-11. században beleilleszkedett az európai z antik mûveltség már haldoklott, s az új még csak csírában volt meg. Az írás elvesztette korábbi jelentõségét, s az élet ügyes-bajos dolgaiban a szóbeliség intézkedett ismét. E korban az írás már nem köznapi ténykedés, hanem ünnepélyes aktus. Csak az új szervezet megszilárdulása s az új mûveltség kialakulása után, a 12. században lesz ismét életszükséglet az írás: a szóbeliség uralmát átveszi az írásbeliség. Ezért jelentkezik késõn az írás szükségessége a magyarságnál, de még akkor is csak ritka esemény. Kialakuló társadalmi berendezkedésének a szóbeliség még jobban megfelelt. Az írástudomány kevesek sajátja. Kevés irat jön létre még ebben az idõben. Ezek közül az eredetien fentmaradt legkorábbi 1055-ben kelt, a tihanyi apátság alapító levele. Még két-három emberöltõ múlik el a magyarság életében, amíg az írás általános társadalmi szükségszerûsége jelentkezik, mégpedig a feudalizmus megszilárdulása után. Lényegében ezt a szükségletet fejezi ki III. Béla 1181. évi oklevele, amely az írásbeliséget elrendeli.
E kor írásbelisége, a feudális társadalmi szervezetbõl következõleg, elsõsorban a kiváltságok megörökítésének eszköze. Feladata az „ügy” írásba foglalása – mint III. Béla oklevele fogalmazta -, s így annak „elintézése”. Az ügyintézés, az „igazgatás” fejlõdése elviszi az írást a köznapok szükségletéhez: akkoriban a feudális jogok, elsõsorban birtokjogok megörökítéséhez. E kor jellegzetes irata az oklevél.
E gyakorlati cél – az igazgatás – szolgálata mellett az írás nálunk is a mûveltség eszköze lett. A szóbeliséget felváltja az írásbeliség. Az írás az irodalom, mégpedig a szakirodalom — akkoriban elsõsorban a hittudomány — és a szépirodalom — akkoriban a legendák, gesták feljegyzése — céljait is szolgálja már, amelyeknek megjelenési formája a kódex.
A magyarországi írásmûveltség az északi hártyát használta általában. A kancelláriák hártyaszükségletüket elõbb német területekrõl, majd a szomszédos országokból, Ausztriából, Cseh- és Lengyelországból fedezték. A hazai hártyakészítés csak a 14. század folyamán indul meg, amikor a papírt már megismertük.
Az Árpád-kor íróanyaga tehát a pergamen volt, és a kor mennyiségi és minõségi követelményét kielégítette. A 13. század végére azonban az írásmûveltség – fõleg az okleveles gyakorlat kiszélesedésével – jelentõsen elterjedt, s az íróanyag szükséglete már annyira megnövekedett, hogy egy újabb íróanyag használatának kedvezõ talajt biztosított.
Amikor a 14. század elsõ „királyt keresõ” évei után a Nápolyban uralkodó Anjou-házból származó Károly Róbert megválasztásával megerõsödtek az itáliai-magyar kapcsolatok, hazánkban is megjelent a papír.
Írott emlékünk azonban sajnos nincs a kezdetektõl, s így a mikor és a hogyan kérdésekre pontosan nem válaszolhatunk. Csak azt tudjuk, amit a fennmaradt legelsõ papíroklevelünk, Gentilis bíborosnak Pozsonyban, 1310. május 12-én kelt oklevele.
Több mint háromszáz évig a papírkészítés elégítette ki írásmûveltségünk íróanyag-szükségletét. A merített papír volt az igazgatás, a kultúra és a civilizáció haladásának fõ eszköze, viszont a papírkészítés ezek fejlõdésének függvénye. Papíriparunk e háromszáz esztendejének áttekintése érdekében, az említett köcsönhatás miatt, elsõsorban a papírkészítés fejlõdését alakító külsõ tényezõket kell számbavennünk, ezek ismeretében áttekinthetjük papírkészítésünk általános fejlõdését.
A papírkészítés, mint bármely más iparág, az általános politikai, gazdasági, technikai helyzet és az iparpolitika függvénye volt, mely utóbbit rendeletekkel hajtották végre. Különleges csupán a földrajzi tényezõ, mert a papírkészítés vízhez kötött mesterség volt.
Noha politikai helyzetünknek e három évszázados alakulása köztudomású, mégis szükséges néhány adatra felhívni az olvasó figyelmét. Az országnak három részre szakadása a török hódoltság területét, a török kiûzéséig (karlócai béke: 1699.), a papírkészítésbõl kizárta. A törökök ugyanis nem folytatták az araboknak ezt a mesterségét, és a papírt kisebb mennyiségben Perzsiából, többségében a 14. századtól kezdve Európából, elsõsorban Itáliából és Dél-Franciaországból szerezték be. Csak a 18. században létesült néhány helyen papírmalom, de még a 19. században is behozatalból fedezték szükségletük többségét. E terület kb. a horvát Jaszenováctól fel a Balaton déli végéig, annak másik végétõl fel északra, Esztergom és Komárom között, a Dunán átlépve, kb. Nagysarlóig, itt keletnek fordulva Egerig, innen délkeletre, a Tiszán keresztül, jóval Debrecen alatt, a Maros melletti Tótváradig, innen pedig Karánsebes irányába a határig haladó, állandóan ingadozó határvonal kerítette be. Lényegében Szlavónia, Délkelet-Dunántúl, a Duna-Tisza köze és a Tiszántúl területe ez. Nagyobb részt síkvidék, amúgy is kevéssé alkalmas a papírmalmok létesítésére.
E terület hódoltságkori írásmûveltsége tehát továbbra is a külföldi, fõleg itáliai eredetû papírt használt, de nem kizárólagosan. E területen kelt levelek papírvizsgálatából megállapíthatóan hazai termékeket is felhasználtak, amelyeket a kereskedõk juttattak el e kancelláriákhoz.
Az akkori Magyarország és Erdély életét a 16. század második felétõl a 17. század végéig lényegében a török elleni felszabadító, a 17. század közepétõl a 18. század elejéig pedig a Habsburgok elleni függetlenségi harc tölti ki. Papírmalmok létesítésére nem volt kedvezõ a helyzet: társadalmi szükségessége erõsen korlátozott volt. A 18. század elején meginduló polgári nemzetté válás azonban a gyarmatosító Habsburg hatalom függvénye lett, amely a feudalizmus korlátai között tartva, gátolta a nemzetté válást, a polgári kibontakozást, és ez a helyzet nem változott a feudalizmusból a kapitalizmusba való átmenet korszakában, 1848-ig sem.
A 17. század végéig, a töröktõl el nem foglalt területek szervezete sem volt egységes. A mohácsi vész elõtti idõkbõl örökölt központi (királyi, illetve nádori) és helyi (önkormányzati) szervezeteket kettéosztotta Magyarország és Erdély különválása. A meglevõ szervezeteket a Habsburg hatalom, a már 1526-ban létezõ titkos tanács, az udvari kancellária és kamara, valamint az 1556-ban felállított udvari haditanács által kiépített újabb szervezetek útján tovább tagolta, illetve centralizációjával a hazait ezeknek fokozatosan alárendelte. A 17. század végén, illetve a 18. század elején az abszolutizmus elveinek megfelelõ centralizáció már kiépülhetett, az uralkodó irányította központi udvari kormányszerveivel, amelyek között Magyarországot és Erdélyt a magyar és az erdélyi kancellária képviselte. A tovább épített hatalmi szervezet létrehozta a hazai országos kormányhatóságokat. Legfontosabb volt Erdélyben az 1693-ban létesített fõkormányszék (Gubernium), Magyarországon pedig az 1724-ben felállított helytartótanács.
A magyarországi papírkészítés történetével többen foglalkoztak. Ki kell emelni közülük Bogdán Istvánt, aki a levéltárban meglévő anyagok feldolgozásával, sõt azon túl is terjedõ kutatásaival megkísérelte fellelni mindazokat a papírmalmokat, amelyek a történelmi Magyarországon mûködtek.
Másrészt Varga Nándor Lajos munkássága fontos, az általa kimunkált és fába metszett vízjelek a magyar kultúrtörténet értékes részét képezik, különösen értékesek a székelyföldi sepsiszentgyörgyi relikviák, valamint a Kolozsvár, Brassó és Nagyszeben vidéki egykori papírmalmokból fennmaradó emlékek.
Papírmalom csak ott mûködhetett eredményesen, ahol megfelelõ esésû, tiszta és áradásmentes folyóvíz állott rendelkezésre. Alapításkor fontos volt, hogy kémiailag lágy víz álljon rendelkezésre. Az alapítási idõpontok általában bizonytalanok, a vízjel segítségét sokszor igénybe lehet venni. A 16. század elsõ felében alapították az elsõ magyar papírmalmot Lõcsén, ez leégett, de újból beindították. Második ismert papírmalmunk 1539 körül Brassóban Honter János nevéhez fûzõdik. 1548-ban Bártfán, majd Erdély szívében Kolozsvárott 1550-tõl mûködtek papírmalmaink. Szeben városában egy Jörg nevû papírkészítõ 1555-tõl mûködött. 1596-tól Liptószentmihály a következõ malom helyszíne. A 17. század elején Felvidéken: Szepes, Sáros, Pozsony, Bars, Túróc, Abauj, Gömör vármegyék városaiban, falvaiban kezd el kelepelni a papírmalom kereke. Késõbb Erdélyben: Alsó Fehér, Beszterce, Száz Sebes Szék, Torda megyékben is.
A 17. században összesen 33 papírmalom mûködött, többségük északon. A 18. század elsõ évtizedeiben még nehezen mozdul előre papíriparunk, a politikai és gazdasági helyzet nagyon kedvezõtlen. Csak a harmincas években gyorsul valamit az ütem, ekkor már Baranya, Sopron, Vas, Veszprém megyékbe is berajzolhatjuk a papírmalmokat. Az ország más területeirõl csak négy megye: Bihar, Pest, Temes és Zágráb dicsekedhetik papírkészítõ hellyel. 1802-ben harmadszori kísérletre alapították a diósgyőrit. Összefoglalva e 300 esztendőt számszerűleg, szép eredményt kapunk, 158 papírmalom megindulásáról és mûködésérõl van tudomásunk. Megállapítható, hogy papírkészítésünk egyre fokozódó mértékben, majdnem teljes egészében kielégítette a hazai szükségleteket.
„Minden megújulhat bár, a hûség szilárdan áll,
örök-ifjú, víg élet, a szép fehér mûvészet.”