Szomorú reggelre ébredt a magyar sportvilág tavasszal. Áprilisban hunyt el Varga Zoltán a Ferencváros egykori kiváló labdarúgója. A Fradi szimpatizánsainak ma is van okuk gyászolni, hisz a zöld-fehér klub az utóbbi hetekben nevéhez és a Varga Zoltánhoz hasonló példaképekhez méltatlanul viselkedik. Az újpesti, Szusza Ferenc stadionban történt rendbontások, a 17 esztendős lila-fehér drukker megkéselése és a hétvégén, az eddig nyeretlen újonc Siófoktól begyűjtött 2-1-es zakó hallatán, a magyar futballt kedvelő emberekben már csak a dicső múlt tarja a lelket, no meg a Varga Zoli féle halhatatlan focisták játéka. A legendás nyolcas életének lapjai minden szurkoló és sportot kedvelő ember számára ismertek. Mégis, lapozzunk bele élete könyvébe, a legmeghatározóbb fejezeteket újra olvasva…
Az út elején
A különös és egyedi futballista megosztó személyiség volt mind a pályán, mind a civil életben. Nehéz természete, már gyermekkorában is megmutatkozott. Egészen fiatalon is akadtak konfliktusai, ritkán jutott közös nevezőre az idősebbekkel. Úgy érezte kolonc szülei nyakán. A váli házból ketten távoztak. Varga Zoltán és a sértődés…
(Jó) úton a zseni
Az otthoni sérelmek azonban egy időre lecsendesedtek. Még csak ifista volt, de már a Ferencvárosban játszott. A váli kissrácból, zseniális zöld sas fejlődött. Varga Zoltán kétségkívül zseninek született, ezt Novák Dezső az egykori ferencvárosi csapattárs is megerősítette. „Talán nem túlzok, ha azt mondom, csak a zsenikre jellemző tulajdonságokat mutatott a pályán.” A gyepen olyan dolgokat művelt, hogy néha csapattársai sem tudták milyen akció következik. Előre gondolkodott és képes volt mindig újabb és újabb trükköket előhúzni a tarsolyból. „Nagyon kevesen rendelkeznek igazi képzelőerővel – nyilatkozta őszintén az egykori társ. Mindenki másnál jobban tudott gondolkodni a magas hőfokú mérkőzések közepette is. Új kombinációk más és más nézőpontból, amit a génjeiben hordozott. A sablonokat kerülte. Sőt, kifejezetten az egyediségre törekedett. Ha azonban a helyzet (mérkőzés állása) úgy kívánta, alárendelte magát a csapatnak. Ha vesztésre álltak, nem kezdett egyénieskedő akciókba, csak akkor, amikor már biztossá vált, hogy megnyerték a mérkőzést. Ezért is volt zseni.
Találkozás útközben a Császárral
Az igazi genius, a pályán kívül is másképp viselkedik, mint a társai. Varga Zoltánról ez a dogma is elmondható, hisz szó szerint egyedülálló személyiség volt. Mondhatni különc. Ez a „titulus” Albert Flóriánnal való harcából ered. A mondás szerint két dudás nem fér meg egy csárdában. „Mindig azt mondtam neki: fogadd el, hogy Albert Flóri a Császár, te pedig a Király vagy” – emlékszik vissza az egykori barát Géczi István, a két sztár közötti konfliktusra. Nem tudott beletörődni a sorsába. Makacs és konok ember volt. Sokan aggatják rá azt a jelzőt, hogy „többször hasonlított egy durcás kisgyerekre, akinek elvették a játékát”. De ahogy Géczi fogalmazott, abban az időben, a Császárt nem lehetett letaszítani a trónról, hiába volt egy Király a csapatban. Vágyainak nem volt teljes visszhangja a világban, ugyanis a második hellyel nem érte be. Számára csak is a győzelem létezett. Egyetlen percre sem alkudott meg. Úgy érezte a világ kirekesztette, elárulta. A Császárnak megadták ami járt, Vargának viszont nem. “Annak idején nem sokáig bírta Albert Flórián császárkultuszát sem, pedig nagy játékosnak tartotta, aki játékával sokat tett a Ferencvárosért” – állítja Bartus László, a 2000-ben megjelent Varga Zoli disszidál című könyvében. Ez volt a fő indok amiért elhagyta az országot. Az 1968-as mexikói olimpia után, soha többet nem húzott zöld-fehér mezt. Olimpiai esküjét megszegve Németországig „menekült”. Külföldi karriere korántsem sikerült olyan zseniálisra, mint amilyet a Ferencváros nyolcasaként befutott, illetve befuthatott volna. Azonban fejet hajtani és elfogadni a második pozíciót távol állt tőle.
Magányosan az úton
A zsenikben meg van az alkalmazkodóképesség, véli a pszichológustársadalom nagy része. Ha az illető rugalmas, akkor könnyedén tud a változó körülményekhez alkalmazkodni. A ránk váró feladatokat, szituációkat nem lehet és nem is szabad egyformán kezelni. Készen kell állni új lehetőségek tekintetbe vételére. Legyen szó tanulásról vagy akár egy sportpályafutásról. Varga Zoltán elvei mellett makacsul kitartott. Bár a pályán alázatosan viselkedett csapattársaival szemben, „munkaidőn kívül” nem volt hajlandó alkalmazkodni senkihez sem. Ha a társak szórakozni indultak, ő csak csóválta a fejét és véletlenül sem tartott velük. Ha bárki emelkedettebb hangvételben szólt hozzá, rögvest megsértődött. Nem tudott szót érteni az emberekkel, a világgal. Depresszióra hajlamos sportember volt. „A sportolók közel egyharmada (29,2%) több alkalommal is átél egy-egy mély depresszív hangulatot (sport) pályafutása alatt” – derült ki a soproni, Petz Aladár Megyei Oktató Kórház legfrissebb felméréséből. Ez a fajta zárkózottság, konfliktusok sokaságához vezetett. Többen elfordultak tőle, mondván nem lehetett szót érteni vele. „Hiába mondtuk neki, ha fejjel megy a falnak betörik a feje, ő csak azért is neki ment” – idézi fel Géczi, Varga különös természetét. Inkább elvonult a világ zajától és magányos farkasként élte mindennapjait. Szeretett egyedül lenni. Nem akarta és nem is engedte, hogy segítsenek magányosságán, depresszióján. „Az emberek nehezen ismerik fel, hogy vannak olyan problémák az életükben, amiket már nem képesek egyedül megoldani”. Varga Zolinak az agyával nem volt semmi probléma, csupán annyi, hogy makacs és öntörvényű volt. „Betegségét” felfogta, hisz intelligens és művelt embernek ismerték meg kortársai is. „Sokszor olvasott verseket és sűrűn járt felolvasó estekre” – emlékszik vissza Géczi. Bár a szavak értelmét a versek által nagyon is jól ismerte, az emberekkel mégsem tudott szót érteni. Magyarországon, a baráti kéznyújtáson kívül, nem számíthatott túl sok „szakmai” segítségre. Nem úgy mint Németországban, ahol több évet is futballozott (Hertha, Borussia Dortmund). A Német Labdarúgó Szövetség, alapítványt hozott létre, a „lelkek gyógyítására” és a depresszióban szenvedő sportolók támogatására. Persze az egyénen múlik minden, „ha a sportoló nem hajlandó elfogadni a segítséget, akkor nem tehetünk semmit” – nyilatkozta a németországi alapítvány pszichológusa.
Az út olykor buktató
1995-ben a Ferencváros trénereként visszatért Magyarországra. Itthon minden megváltozott körülötte. Egy maradt csupán: az újabb és újabb konfliktusok. Gyerekkori betegségét nem tudta kinőni. „Semmiféle érzéke nem volt a hatalmi viszonyok kezeléséhez. Sohasem mérte fel a hierarchiát. Hiányzott belőle a társadalmi intelligencia, ami Puskásban szinte fölös mértékben meg volt”. Borsi- Kálmán Béla történész ekképp látja Varga Zoltán sportolói és magánéleti mentalitását. Énképébe az is beletartozott, hogy kiemelkedő tehetsége által – ami vitathatatlan – úgy érezte, ő többre hivatott, mint társai. Személyiségével örömet, nemzeti önbecsülést akart az embereknek átadni. „Küldetéses személyiség” foglalja keretbe a történész a legendás középpályás életének fő célját. A küldetéstudattal megáldott ember egyszerre tűnhet őrültnek és zseninek. Csakis egyedül ő tudja, mit miért tesz, már ha egyáltalán tisztában van képességeivel. A küldetéstudathoz nem kell minden esetben éber tudat. Az ilyen emberek alvó próféták, de élő zsenik. Épp ilyen volt Varga Zoltán is.
Az út végén
Varga énképéhez hozzátartozik, hogy mindig (csak) a saját igazában hitt. Mások álláspontját, véleményét nem fogadta el. Bár csatáit egyedül vívta, az igazság mellett mindvégig kitartott. Életének utolsó időszakáig hitte, hogy a magyar futball és társadalom megmenthető. Nyugdíjas éveiben értette meg, hogy a harc, amit egész életében vívott, sohasem fejeződik be. Az ő habitusával nem. A rendszerrel, politikával, csapattársakkal mindvégig dacolt. Bár a csatabárdot sohasem tudta elásni, megadatott neki az a kegyelem, hogy a harcmezőkön, hősi halottként távozzon. Szívből hitt, egy jobb és tisztább világban. Balczó András a Nemzet Sportolója, a Valahol mindig félúton című könyv előszavában hasonlóképp fogalmaz Vargáról: „Az őszinte beszédhez elszánódás, hátsó gondolatok nélküli lélek kell. Őszintének lenni annyi, mint megpihenni.”
Az élete lett a halála. Varga Zoltán, az egyedüli lélek, örökre átsétált abba a világba, amelyet mindig is szeretett volna látni…