A Magyar Máltai Szeretetszolgálat katolikus jótékonysági hálózat, célja a rászorulók segélyezése, egészségügyi, gyermekjóléti intézményeket működtetése – küldetése a „hit védelme és a szegények szolgálata”. Életem első interjúját e szervezet alapítójával, az Irgalmas Rend Tartományfőnökével, a Francia Becsületrend, a Szuverén Máltai Lovagrend Nagykeresztjének, valamint egyéb kitüntetések birtokosával, Kozma Imre atyával készíthettem el.
Kozma atyát legutóbb 2010. szeptember 17-én tüntették ki munkásságáért, a világ jobbá tételéért szervezett és megvalósított tetteiért. A Budapesti Széchenyi Fürdő dísztermében átadott Széchenyi-aranyérem újabb elismerés az atya tevékenysége iránt, az interjúra is itt kerülhetett sor.
Mit gondol, mi az, ami a leginkább befolyásolhatóvá teszi az emberek egymáshoz való hozzáállását?
Az emberi viszonyok világa változatos, ide tartozik egymás megbecsülése, a világgal szembeni méltóság. Ennek megélése a körülményektől függ rendkívüli módon. Ahhoz, hogy az ember emberségének megfelelően, élethosszon keresztül mások iránt érzőn és empatikusan élhessen, szükséges, hogy képessé váljon az értékek iránti fogékonyságra, az erényekhez való igazodásra. A szociális érzékenység felé vezető út kihívásokkal telt, az embernek át kell lépnie a saját korlátait.
Mint a Magyar Máltai Szeretetszolgálat vezetője, Ön a szegények és rászorultak, a hátrányos helyzetűek megsegítésének szentelte életét. Támogatók és adakozók segítik a munkáját. Nem gondolja, hogy sokan csupán azért adományoznak akár pénzbeli, akár tárgyi juttatásokat, hogy a saját jóságukat hangsúlyozzák, és nem a „nagyobb jó” iránti igény vágya hajtja őket?
Egy-egy személyt talán valóban motivál, hogy önnön jóindulatukat a világ számára is közérthető módon hirdessék. Azonban a jóságot nem aszerint mérik, mi váltja ki, csupán a következmények adnak neki valódi jelentést. Aki jót tesz, bármi okból kifolyólag is, megért egy fontos tényt, miszerint, az emberek egymás adósai. A rádöbbenéssel jár a felismerés, hogy senkinek nem joga a boldogság kisajátítása – a helyes életszemlélet és öröm megosztandó közkincs. Akinek ezekből több jutott, és próbálja rávezetni az élet szeretetére a többi embert, adakozott és jót tett.
A 15-25 éves fiatalok körében nem jellemző az adakozás. Itt, Magyarországon legalábbis nem gyakori -természetesen sok kivétel is akad. Egyesek a korosztályt egyenesen indikátornak tartják: a bizonytalanság rajtuk mérhető leginkább. A megvadultság, és az erkölcsi gátak esetleges elvesztése náluk nyilvánulhat meg a legszélsőségesebb módokon. A kisebbségek, gyengébbek felé nem segítő kézzel, hanem ellenségesen fordulnak.
Igen, azonban hiába ragadja el őket a pillanat heve, rá kell döbbennie az idősebb generációknak, hogy a fiatalok durvaságát legtöbbször a megbillent világban való önkeresés, a saját lehetőségeik és képességeik felé vezető út megismerése okozza. Ők is segítségre szorulnak, hiszen ha belegondolunk, kiszolgáltatottak – a tapasztalat, a jártasság és ismeretanyagok hiányában néha útmutatásra, néha csupán megerősítő szavakra várnak. Megértéssel közeledve a fiatalok felé rádöbben az ember, hogy gyakran a bizonytalanság készteti őket szélsőséges megnyilvánulásra. Ha a lelkük egészséges, könnyen szocializálódnak.
Annak igénye, hogy megfeleljünk egymásnak és a normáknak, azonban minden korosztály gyengéje manapság. Elég, ha az ember meghallgatja a híreket – céltalan agresszió és gyakori embertelenség, igénytelenség az embertársak felé. Mi módon lehetne meggyógyítani az emberek lelkét? Egyáltalán megvalósíthatónak tartja?
Először is, mit jelent, hogy lelki egészség? Az erkölcs. Mi az erkölcs? Ez a testi, lelki és szellemi jó közérzet, a normákhoz való igazodás. Az alkalmazkodás képessége pedig annak elfogadásában rejlik, hogy nem mehetünk féktelenül a magunk feje után, másokon gázolva. Egyszerű példa: az élővilágban minden óramű pontossággal történik, a természet törvényei szabnak gátat, az ösztönök irányítanak mindent. Az ember azonban öntörvényű. Az ösztöneinket az akarat szabályozza, a tudati felügyelet vezet minket, a kezünkben van az irányítás. Nálunk önkorlátozás nélkül az önfenntartás igénye önzésbe fordul. Vegyük az evést, mint alapvető szükségletet. Az állatok akkor esznek, ha éhesek – mi azonban annyiszor és annyit, ahányszor csak lehetőség terem rá, ha nincsenek önmagunk által szabott korlátok. A lelki egészség felé vezető út tartást, és önzetlenséget kíván az embertől. Attól válik egészségessé, ha elhiszi, hogy nagyobb boldogság adni, mint kapni, ezzel erkölcsi tőkét teremt. Hogy mindenki tökéletes és boldog legyen? Természetesen nem valósítható meg tökéletesen. Az élet viszont feladat, nem automatikus. Azonban ahogy nő az emberek érzékenysége egymás iránt, az erkölcsi tőke, ez öngerjesztő folyamattá válik – kiszorulnak, kisebbségbe kerülnek azok, akik nem kívánják megérteni a többi embert.
Sokfelé járt a világban, bejárt számtalan országot, látott életeket. Volt olyan hely eddig, ahol a leginkább valóságközelinek érezte a lelki egészséget, mint kollektív életérzést?
Igen, eddig a leginkább megérintő számomra India volt. Ott úgy gondolták, hogy ha valakinek van ennivalója, ruhája, fedél a feje fölött, akkor az embernek a másik emberben van a lehetősége a boldogságra. És igazuk van.
Köszönöm az interjút!
Breitkopf Lilla
Másodéves villamosmérnök hallgató