Mint tudjuk, vak. Így aztán tárgya lehet bármi – ócska tornacsukától link pasikig, és buta Elizabethig bezárólag. A kecskeméti lakótelepi lakás tulajdonosa nem szégyelli bevallani: szerelmes a lakásába. A képeket nézegetve érthetőnek tűnik e szokatlan vonzalom, legfeljebb azon gondolkodhatunk, vajon érkezik-e viszonzás. Kételkedésre azonban semmi ok – az odaadással kimunkált otthon napról napra megerősíti rajongóját: jól választott. A választás mindjárt a tervező személyével kezdődött. A fiatal hölgy mindig is úgy gondolta, ha valaha módja lesz otthonát személyre szabni, szakember segítségét veszi majd igénybe. Azt nagyjából mindenki tudja, milyen környezetben érzi jól magát, de hogy ez a sokszor sivár vagy jellegtelen térben hogyan ölthet testet, már szakmai hozzáértést kíván. Érezni mindenki tud – verset írni kevesen.
Ebedli Gyula belsőépítész fordította „szaknyelvre” a szokásos módon cellákra osztott, alagútzsalus technológiával (tehát vasbetonból) épült lakás átalakítására vonatkozó elképzeléseket: legyen kuckós, ugyanakkor legyen tágas. Összetett és nehezen artikulálható kívánság – mint minden mély, igaz érzés. A siker kulcsa néhány szakmai fogás, amely első pillantásra meglepő módon szembemegy a közvélekedéssel. Nem elég ugyanis sötét ruhába bújni, ha a nyilvánvaló realitás ellenére karcsúnak szeretnénk mutatkozni – megfelelő szabás nélkül a csalás nem működik.
Ebben a lakásban a terek összenyitását egy lendületes gesztus, a bejárattól a végfalig ívelő, sötétbarna homorú álmennyezet szabásvonala igazítja alakra. A szofisztikált hatás egy egyszerű és ősi jelenséget használ ki: a teret egyszerre érzékeljük a szemünkkel és a tudatunkkal. Minél bizonytalanabbak a határok, a tér annál tágasabbnak tűnik.
(A teljes cikk az A MI OTTHONUNK 2010. szeptemberi lapszámában olvasható: Lakásbemutató 20-26. oldal)