Close

Az iskolai szegregációból a segélyezetti létformába

A szegregált iskolákba a munkanélküli, segélyből élő, cigány és „elcigányosodott” nem cigányok gyerekei járnak. Onnan szinte egyenes út vezet a segélyezetti létformába, hiszen ezeknek az iskoláknak nem céljuk, hogy a tanulók valós szakmával és nagy tudással hagyják el az iskola falait. Sokan az általános iskola után elmennek dolgozni, mert elérték a tanköteles kort, már nem kell iskolába járniuk, de megfelelő végzettség nélkül csak fél-legális vagy illegális munkákat tudnak végezni, így gyakorlatilag láthatatlanok maradnak. A többség megnyugtatja magát azzal, hogy ők mindent megtettek, csak ezek az emberek nem tudtak élni a lehetőségekkel. De valóban vannak-e lehetőségek, vagy ezek csak látszatmegoldások?

A társadalom legkisebb egysége a család, így fontos, hogy a gyerek milyen környezetből megy az iskolába. Igenis számít, hogy ki honnan jön, mert az befolyással lehet az egész életére. Nem kell feltétlenül, hogy így legyen, de sajnos mérvadó a szülői, családi háttér.
Elszegényedésben és mélyszegénységben élni nem ugyanazt jelenti. Előbbiek valaha tehetősek voltak, volt társadalmi presztízsük, akár jelentős pozíciókat is betöltöttek húsz évvel ezelőtt. Utóbbiak ezzel szemben tartósan szegények voltak akkor is, most is. Az elszegényedés nem csak anyagi vonzatú, hanem főként a pozícióveszteséggel járó megrázkódtatás élménye is. Hiszen, ha belegondolunk, ezek az emberek valaha fontos és hasznos pozíciókat töltöttek be, vezető beosztásúként emberekért voltak felelősek, nap, mint nap fontos döntéseket kellett meghozniuk. Aztán, ez az egész egyszer csak véget ért, szinte egyik napról a másikra omlott össze a világuk és a társadalom lüktetéséből a perifériára kerültek. Egy ilyen élményt nem könnyű feldolgozni. Ezek az ember határozottan elkülönítik magukat a mélyszegénységben élőktől, akik elsősorban a cigányok és az „elcigányosodott nem cigányok”. Főleg a hátrányos helyzetű kistérségekben vannak többségben és ott nehezebb a boldogulásuk.
Az ilyen, tartósan mélyszegénységben élők gyerekei bekerülve az iskolába megkülönböztetéssel találják szembe magukat. Az intézményeknek bevett szokásaik vannak, amiken nem szívesen változtatnak. Az ilyen családi háttérrel rendelkező gyerekeket nem szokás jó jeggyel jutalmazni, mert úgy vannak vele, hogy úgy sem ér el semmit. Eleve diszkriminálják őket, esélyt sem adnak nekik. A lemorzsolódások miatt nagyon kevesen jutnak el az érettségiig, az egyetem pedig csak néhány embernek elérhető. Ameddig tankötelesek, addig kénytelenek iskolába járni, de mivel se bennük, se a tanárokba nincs meg a késztetés a jobbításra, sokan évismétlésekkel érik el a tanköteles kort, de addigra már jó pár évvel idősebbek a társaiknál.
Hogy mekkora szerepe van az iskolának a későbbi, felnőtt életbe való boldogulásnak? Az, hogy a cigányoknak nem az iskola, a tanulás a legfontosabb, nem minden esetben igaz, mert nem mindegyikük gondolja ezt így. Vannak olyanok, akik igenis szeretnének kilépni a gettó világából, akik szeretnének többet elérni az életben. Bennük megvan a hajlandóság a jobbításra, de ez kétoldalú dolog. Az iskolának is partnernek kell lennie ebben. Nem eleve elkönyvelni, hogy úgy sem érdekli semmi. Akik nem elhivatottan vannak a pályán, akik nem érzik szívügyüknek a tanítást, azok nem szívesen bajlódnak a problémás gyerekekkel. Könnyebb rossz jegyekkel megbuktatni őket, a lényeg, hogy minél előbb megszabaduljanak tőlük. Az ilyen gyerekeket pedig speciális iskolába rakják át, ahol, kvázi megpecsételik a sorsukat. Ezzel eleve azt sugallják, hogy hol a helyük a társadalomban.
Az ilyen, speciális, kisegítő iskolákba aztán még lejjebb csúsznak, hiszen hasonló gyerekek között vannak, ami nem feltétlenül jó. Nem látnak követendő példát, nem lesz meg bennük a jobbításra való törekvés, hiszen ugyanazt látják maguk körül, és a majd lesz valami felfogás szerint várják, hogy kikerüljenek onnan. Sokaknak még az érettségije sincs meg, így hátránnyal indulnak a munka világában. Akik valamilyen szakmunkát végeznek el, nem biztos, hogy el tudnak helyezkedni benne. A hátrányos helyzetű kistérségekben pedig egyenesen lehetetlen. Így visszajutnak a gettóba, abba a közegbe, ahonnan elindultak. A kitörés szinte lehetetlen.
Megfelelő végzettség, támogatás és késztetés nélkül a szüleik sorsára jutnak. A szegregált iskolák már önmagukban előítéletet hordoznak. A többségi társadalom szemében nyilvánvalóvá válik, hogy miért kerültek oda, és az emberek sajnos hajlamosak általánosítani. Egyik etnikai csoport tagjait sem lehet egy véka alá venni. Közöttük is vannak olyanok, akik becsületesek, akik tudnának és szeretnének is dolgozni, de nincs rá lehetőségük. De az eleve diszkriminált háttérrel nehéz bebizonyítani az ellenkezőjét. Ezek az iskolák pedig nem segítenek, hanem bizonyos szinten még hátrányosabb helyzetbe hozzák őket. Különválasztják őket, ezáltal még inkább elősegítik az előítéletek. A romák minden szempontból hátrányos helyzetben vannak, nagy a lemaradásuk a többségi társadalommal szemben. A gyenge minőségű oktatás miatt nincs megfelelő végzettségük, ebből kifolyólag nagy a munkanélküliség. Nagy a szegénység, nincsenek meg a feltételek az alapvető emberi, méltóságteljes élethez.

A szegregált iskoláknak nem céljuk pozitív jövőképet mutatni. Befogadják, mert be kell fogadniuk a hátrányos helyzetű gyerekeket, de igazából nem az a céljuk, hogy valós szakmával és nagy tudással hagyják el az iskola falait.
Azáltal, hogy így elkülönítetten élnek, azt sugallják, hogy saját maguk tehetnek arról, hogy olyan helyzetben vannak, amilyenben. A romák mélyszegénységben élnek és a társadalom véleménye az, hogy erről ők tehetnek, amiért nem akarnak tanulni és dolgozni. A lehetősége sincs megteremtve annak, hogy jobbá váljon a helyzet. „A romák elkülönítése mindenekelőtt a mélyszegénységhez kapcsolódó kulturális tartalmak visszaigazolását és folyamatos megerősítését szolgálja” – olvasható Szalai Júlia A szabadságtalanság bővülő körei című tanulmányában, az Esély folyóiratban.
Mint látjuk a mélyszegénységből nagyon nehéz kijutni, szinte képtelenség. Ezek a dolgok szorosan összefüggnek, egyik adódik a másikból, olyan, mint egy ördögi kör. A szegregált iskolákba főleg a segélyen élő, munkanélküli, cigányok vagy „elcigányosodott” nem cigányok gyerekei kerülnek. A többségnek kialakult véleménye van a segélyezetti létformáról, általában úgy gondolják, hogy akik segélyeken élnek, azok nem akarnak dolgozni, élősködnek, nincsen kitartásuk, „a családból hozott kultúra” is ilyen náluk. Ezekkel a bélyegekkel kerülnek be ezek a gyerekek az iskolába. Még semmit nem mondtak vagy csináltak, máris egy erős negatív hozzájuk viszonyulás fogadja őket.
A szegregált iskolákból nem tudnak felvételt nyerni a középiskolába vagy gimnáziumba, mert a továbbtanuláshoz jó jegyek kellenek, de az érdemjegyeik nem érik el a ponthatárokat. A tanárok is elkönyvelik ezeket a gyerekeket, hogy úgy sem viszik semmire, nekik az számít, hogy az osztályukból elkerüljenek. Tanköteles korukig kötelesek iskolába járni, s sokuk az általános iskola nyolcadik osztályára el is érik ezt a határt. Ott állnak, immár felnőtten, végzettség nélkül. Nincs más lehetőségük, mint dolgozni, azt, ami éppen adódik. Ezek általában alkalmi munkák, és jórészt fél-legálisak vagy illegálisak, így a munkájuk „láthatatlan marad”. A lányok általában a házasságot választják és a gyerekvállalást, ezzel a „szegénység újabb generációs körét” bővítik. Mivel nincs motiváló erő, követendő példa a szüleik sorsára jutnak, ugyanis „a szegregált iskolákból gyakorlatilag nincs kiút – a pályák innen is, onnan is a társadalmi kirekesztettség remény nélküli világába vezetnek”.
A szegregált iskolák tehát megnehezítik a segélyezetti létből való kijutást, mert azáltal, hogy összegyűjti ezeket a gyerekeket, erősíti a kirekesztettségüket, ha nem lennének ilyen iskolák talán másképp alakulnának a dolgok, mert az „intézményes elkülönítés nélkül mindez nehezebb volna”. Akárhogy is, tény, hogy a mélyszegénységben élők, a cigányok, és az „elcigányosodott” nem cigányok reménytelen helyzetben vannak, képtelenek kitörni a meglévő helyzetükből, akarva, akaratlanul a szüleik sorsára jutnak. A többség pedig megnyugtatja magát azzal, hogy pedig mindent megtett, biztosított lehetőséget, csak ők nem éltek vele. Ebből aztán „nap nap után erőt és önigazolást meríthetnek”. Az már más kérdés, hogy a lehetőségek mennyire biztosítottak és valóban akarnak-e segíteni ezeken az embereken, vagy inkább megelégszenek a látszat megoldásokkal.

Felhasznált irodalom: Szalai Júlia: A szabadságtalanság bővülő körei, Esély 2010/03 Társadalom – és szociálpolitikai folyóirat, Budapest, 3-21.o.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.

Hozzászólások:
Shares
scroll to top