A mélyben lappangó, eddig elfojtott indulatok azonban hamarosan felszínre törtek. Erre az ürügyet a jeruzsálemi második zsidó templom maradványa, a Siratófal körüli bonyodalmak szolgáltatták. A zsidók számára a Siratófal azt jelképezte, hogy egyszer újra felépül a templom, újjáélednek az ősi zsidó szertartások, újjáéled régi–új hazájában a zsidó nemzet. A Siratófal a muszlimoknak is sokat jelentett, hiszen fontos zarándokhelyeik (Szikla mecset, al-Aqsa mecset) a Siratófallal részben határolt Templom-hegyen álltak, állnak. A kölcsönös tolerancia jegyében a szent helyeket 1928-ig mindkét fél zavartalanul látogathatta, mígnem a zsidók néhány ülőpadot, s a két nem elválasztására paravánt helyeztek el a Siratófal előtt. A muszlimok válaszul átjáróutat létesítettek a területen, ezzel korlátozva a zsidó hívőket a Siratófal előtti imádkozásukban. A nézeteltérésből összecsapások lettek, melyek a következő évben, 1929-ben kisebb polgárháborúvá szélesedtek, több száz, főleg zsidó áldozatot követelve. Az angolok – híven eddigi politikájukhoz – mindkét felet okolták a történtekért. Ez a magatartás természetesen nemhogy megoldotta volna, inkább tovább mélyítette az ellentéteket.
Az 1930-as években az arab–zsidó viszony tovább romlott. Hitler hatalomra jutása (1933) után óriási méretűvé duzzadt a zsidó bevándorlás Palesztinába, áthágva az angolok szabta korlátokat. A cionisták a kvóta miatt nehezteltek, az arabok pedig attól féltek, hogy előbb-utóbb kisebbségbe kerülnek saját hazájukban. [Az 1930-as évek végére a zsidók aránya az arab lakosság egyharmada.]
Az angol kormány kétarcú politikája egyik felet sem elégítette ki, sőt egyre világosabbá vált az eddigi gyakorlat teljes csődje. Mind a cionisták, mind az arabok kezdtek rádöbbenni, hogy a Balfour-nyilatkozat elsősorban a brit nagyhatalmi törekvések megvalósítása érdekében született. Az arabok növekvő elégedetlensége általános sztrájkba, zavargásokba torkollott. A brit kormány 1937-ben Lord Peel vezetésével vizsgálóbizottságot küldött ki, mely szokatlan nyíltsággal fogalmazta meg véleményét. A jelentés megállapította, hogy Angliának a zsidókkal és az arabokkal szemben vállalt szimultán kötelezettségei nem egyeztethetők össze egymással. Palesztina megosztását javasolta; jöjjön létre egy önálló zsidó és egy önálló arab állam. A terv a palesztinai arabok ellenállása miatt zátonyra futott, s Anglia, a könnyebb utat választva, hamarosan elvetette a javaslatot. [Az arabok úgy vélték, hogy a jelentés elfogadása Palesztina elvesztéséhez vezet.] A Peel-bizottság javaslatának elfogadása, keresztülvitele talán megakadályozhatta volna az arab–zsidó konfliktus végleges elmélyülését. Anglia azonban most sem volt képes határozottan dönteni, inkább bonyolult birodalmi érdekei alá rendelte a palesztinai problémát.
A koronát a brit politikára az 1939-ben kiadott Mac Donald-féle fehér könyv tette fel. A küszöbönálló háborúban Angliának szüksége volt az arabok támogatására, vagy legalább jóindulatú semlegességére. Ennek érdekében a fehér könyvben meghirdette, hogy a mandátum tíz éven belül véget ér, s Palesztina elnyeri teljes függetlenségét. Addig is a zsidó bevándorlást 1944-ig évi tizenötezer, öt év alatt hetvenötezer főben állapította meg; mégis a háború végéig mindössze hatvanezer zsidó nyert bebocsátást Palesztinába. [A háború végén Palesztina arab lakossága körülbelül egymillió kétszázezer fő, zsidók aránya ennek hozzávetőlegesen egyharmada.] Az arab földek zsidóknak történő eladását korlátozták, illetve megtiltották.
A fehér könyv végleg leleplezte mindenki előtt a megalkuvó brit politikát. A zsidók mégis a II. világháborúban – a kisebb rosszat választva – a szövetségesek oldalára álltak a megsemmisítésükkel fenyegető náci uralommal szemben. Az arabok sem voltak elégedettek a fehér könyvvel, mert függetlenségük elodázódott, s tovább folytatódhatott a zsidó bevándorlás és földvásárlás. Mindazonáltal a háborúban a legtöbb arab ország semleges maradt, ilyen értelemben Anglia elérte célját.
Az Egyesült Államok, tiszteletben tartva a Népszövetség döntését a közel-keleti mandátumok felosztásáról, sokáig távol tartotta magát a palesztin kérdéstől. Igaz, 1922-ben s 1924-ben megállapodott Angliával, hogy a palesztinai mandátum bármilyen megváltoztatása csakis az ő hozzájárulásával történhet, de ezen túlmenően nemigen szólt bele Anglia politikájába. A cionisták, miután végleg csalódtak a brit politikában, egyre inkább az Egyesült Államoktól vártak támogatást. Az amerikai zsidók a nácik fokozódó zsidóüldözésének hatására kezdték jobban pártfogolni a zsidó állam ügyét. Az amerikai cionisták 1942-ben elfogadták a Biltmore-programot, amely felszólította Angliát, hogy érvénytelenítse a fehér könyvet, s tegye zsidó állammá Palesztinát. A Cionista Világszervezet is támogatta a határozatot, s hamarosan az amerikai politikusok is szót emeltek a zsidó állam létrehozása mellett. E magatartásukat emberiességi, belpolitikai megfontolásokon kívül, külpolitikai, gazdasági érdekek is befolyásolták. Amerika fokozottabb szerepvállalása, érdeklődése a Palesztina-probléma iránt előrevetítette az angol mandátum végét Palesztinában.
A válság jelei másban is megmutatkoztak. Palesztinaszerte elharapóztak a brit létesítmények, személyek elleni terrorcselekmények, gyilkosságok. Az angol kormányzatra egyre nagyobb amerikai nyomás nehezedett, miszerint vessen véget a zsidó bevándorlás korlátozásának, s engedje százezer európai zsidó menekült letelepedését, szabad földvásárlását. Az 1946-ban kiküldött Angol-Amerikai Vizsgálóbizottság minden válságtünet ellenére a brit mandátum folytatását ajánlotta. Az angol kormány végül 1947 februárjában az ENSZ elé vitte az ügyet, azzal, hogy nem tudja tovább fenntartani a mandátumot. Ezzel beismerte, hogy Palesztina-politikája csődbe jutott.
Az Egyesült Nemzetek Közgyűlése az újonnan létrehozott Palesztina Különbizottságot bízta meg, hogy mérje fel a helyzetet, s tegyen javaslatot a megoldásra. Többféle tervezet készült, de a bizottság nem tudott olyan megoldást találni, amelyet mindannyian támogattak volna. Végül a többség olyan javaslatot fogadott el, amely Palesztinát hét körzetre osztotta fel. Hármat-hármat az arabok, illetve a zsidók ellenőrzése alá akartak helyezni, Jeruzsálemet és Betlehemet, mint hetedik körzetet közvetlen ENSZ irányítás alá kívánták vetni, hogy biztosítsák a három nagy monoteista vallás egyenrangú, zavartalan működését Az ország szétdarabolását eredményező felosztási terv nem tetszett igazán senkinek, de végül 1947 novemberében az ENSZ közgyűlése jóváhagyta Palesztina felosztását egy zsidó és egy arab államra. Az arab tagállamok – Egyiptom, Szíria, Libanon, Irak, Szaúd-Arábia, Jemen – elutasították a felosztást, mely a zsidóknak ítélte a terület több mint felét annak ellenére, hogy az arab népesség nagyobb volt. [Palesztina területe körülbelül 26ezer km², ebből zsidóké 55,2%, araboké 44,1%, Jeruzsálem és környéke 0,7%.] A cionisták sem voltak elégedettek a döntéssel, de elfogadták, mint átmeneti megoldást, abban reménykedve, hogy idővel megvalósíthatják eredeti álmukat: a zsidó állam létrehozását egész Palesztina területén.
Anglia öt és fél hónappal később kivonult a térségből, nem tudta, de nem is akarta vállalni a mindkét oldalról terjedő erőszak megfékezését. Az Egyesült Államok próbált rendet tenni a káoszban. Azt javasolta 1948 márciusában, hogy halasszák el a felosztási terv végrehajtását tíz évre, s ez idő alatt az ENSZ gyakoroljon gyámságot Palesztina fölött. Az arabok lehetséges, hogy elfogadták volna ezt az ötletet, de a cionisták semmi esetre sem, hiszen a zsidó állam megalapítása már karnyújtásnyira volt tőlük. Amíg a diplomaták, politikusok az ENSZ-ben vitáztak, addig az arabok s a zsidók közötti összecsapásokban a zsidók egyre több araboktól elvett területet szálltak meg menekülésre kényszerítve az ottlakókat. Létrejöttek a környező területeken – Szíria, Libanon, Jordánia, Ciszjordánia, Gázai-övezet – az első menekülttáborok.
Ilyen baljós és véres események után jelentette be a Zsidó Ügynökség Végrehajtó Bizottsága 1948. május 14-én, hogy Palesztina zsidó ellenőrzés alatt álló területén létrejött Izrael Állam. Az új állam vezetői békére, együttműködésre szólították fel az arab lakosságot, s a szomszédos arab államokat. Hiába. A szembenállás már olyan fokot ért el, amelyből nem lehetett békés kilábalás. Izrael Állam kikiáltásának másnapján megkezdődött az első háború az arab országok s Izrael között, amelyet újabbak követtek, s követnek ma is.
Izrael megalakulásával beteljesült egy nép álma, még ha felemás módon is, a zsidók számára sem ideális formában. A hosszú küzdelemben minden felet értek veszteségek. A legnagyobb árat azonban az a közel egymillió palesztinai arab fizette – s fizetik ma is utódaik, – aki elvesztette hazáját, s azóta is küzd azért, hogy az ő álma is megvalósuljon: a saját, független nemzeti állam Palesztina földjén.
Antal Judit Laura
Bibliográfia :
A Zsidó Állam. 1948. Tanulmánykötet. Általános Cionista Blokk.
Avineri, Schlomo 1994. A modern cionizmus kialakulása. A zsidó állam szellemi gyökerei. Századvég Kiadó. Budapest.
Documents on Palestine. In: 1983. The Middle East and North Africa. Europa Publications Limited. London.
Goldschmidt, Arthur 1997. A Közel-Kelet rövid története. Maecenas Kiadó. Budapest.
Herzl Tivadar 1993. Ősújország. Bethlen Gábor Könyvkiadó. Budapest.
Marton Ernő 1943. Palesztina és a nagyvilág. A keletkező Zsidó Állam világpolitikai vonatkozásai. Fraternitas Kiadóvállalat. Kolozsvár
The Cambridge Encyclopedia of The Middle East and North Africa. Cambridge University Press. (468-473.o.)