Az angol kormány hosszas diplomáciai előkészítés után 1917. november 2-án elérkezettnek látta az időt, hogy nyílt deklarációban ismertesse álláspontját a zsidó nemzeti otthon megteremtése tárgyában. A Balfour-nyilatkozatként híressé vált kormánynyilatkozat Lord Balfour külügyminiszterről kapta elnevezését, aki eredetileg levélben küldte el az állásfoglalást Rotschild bárónak, a nagy-britanniai és írországi Cionista Szövetség tiszteletbeli elnökének. A Balfour-nyilatkozat – követve az angol diplomácia tradícióit a homályos megfogalmazásban – leszögezte:
– a brit kormány segíti a zsidó nemzeti otthon létrehozását Palesztinában
– nem csorbítja azon zsidók jogait és státusát, akik nem óhajtanak odaköltözni
– nem sérti a palesztinai nem zsidó közösségek polgári és vallási jogait.
A Balfour-nyilatkozat a maga nem egyértelmű állásfoglalásával joggal váltotta ki mind a cionisták, mind az arab nacionalisták ellenérzéseit, gyanakvását. Anglia nem azt jelentett ki, hogy zsidó állammá alakítja Palesztinát, melynek még a határait sem jelölte ki, csak azt ígérte, hogy jóindulatúan tekint e szándékra. Ez a túlságosan elasztikus szövegezés bizonytalanságot ébresztett a zsidó közösségekben. Az arabok s más nem zsidó palesztinaiak főként azt sérelmezték, hogy őket senki sem kérdezte meg a zsidó nemzeti otthon megteremtéséről. Olybá tűnt, mintha a cionisták számára az arabok létezése elhanyagolható semmiség lett volna. A Balfour-nyilatkozat nem foglalkozott a nem zsidó palesztinaiak törvényes jogainak szavatolásával, ezekről említést sem tett. Azt a szándékot, miszerint Anglia nem fogja megsérteni a nem zsidó közösségek polgári és vallási jogait, az érintettek kevésnek tartották. S milyen igazuk lett! A palesztinok törvényes jogainak meghatározása és szavatolása elejét vehette volna az arab–zsidó konfliktus elmélyülésének, hovatovább megoldhatatlanságának.
Az I. világháború után a győztes hatalmak előzetes megállapodásaik szerint felosztották egymás között az Oszmán Birodalomtól és Németországtól elvett ázsiai és afrikai területeket. Elfogadták Woodrow Wilson amerikai elnöknek 14 pontban megfogalmazott elveit, melyek többek között önrendelkezési jogot szorgalmaztak minden népnek, különösen azoknak, melyek addig oszmán uralom alatt éltek. Ezen eszméknek megfelelően úgy rendelkeztek, hogy a felszabadított földek nem képezhetik egyes hatalmak zsákmányát, azok örököse csak a Népszövetség lehet. A Népszövetség majd megbízást, mandátumot adott egyes államoknak ezen területek kormányzására, hogy elvezessék a népeket az önálló államiság megteremtéséig. A meghatalmazott országok, a „mandatáriusok” időközönként jelentési kötelezettséggel tartoztak az Állandó Mandátumok Bizottságának, megelőzendő a rájuk bízott földterületeken a kizsákmányolás kialakulását. Ez természetesen nem riasztotta vissza a nagyhatalmakat, hogy a magasztos eszmék nevében rájuk bízott országokkal ne gyarmatként bánjanak. A két nagyhatalom, Anglia és Franciaország 1920-ban San Remóban megkötötte a mandátumszerződést, de azt a Népszövetség tanácsa csak két évvel később, 1922-ben hirdette ki. Mint ahogy az várható volt, Angliáé lett az iraki és a palesztinai mandátum.
Az I. világháborút lezáró párizsi békekonferencia által delegált King–Crane bizottság a leendő zsidó állam területén folytatott vizsgálódása során arra a megállapításra jutott, hogy a Balfour-nyilatkozat elveinek végrehajtása súlyos arab–zsidó konfliktushoz vezethet. Ezért 1919-es jelentésükben a Palesztinába való zsidó bevándorlás korlátozását, s az ország zsidó nemzeti otthonná alakításának elvetését javasolták. [1922-ben Palesztina arab lakossága hozzávetőlegesen 590ezer fő, zsidók aránya ennek körülbelül 10%-a.] A Népszövetség ennek ellenére megbízta Nagy-Britanniát a Balfour-nyilatkozatban foglaltak végrehajtásával, s annak a Zsidó Ügynökségnek a létrehozásával, amely majd együttműködik a brit hatóságokkal a zsidó nemzeti otthonért végzendő munkában.
A Palesztina fölötti mandátum megszerzése utáni években Anglia magatartását a kétoldalú elkötelezettség politikája jellemezte. Továbbra is azt a diplomáciai, politikai gyakorlatot képviselte, amely mindig is sajátja volt az angol politikának; úgy manőverezni, hogy lehetőleg senkit ne haragítson magára, de legfőképpen a saját, a birodalmi érdekek érvényesüljenek. Ez az érdek pedig azt diktálta, hogy szilárdan megvesse a lábát Palesztinában; ezért tett gesztusokat az arabok, s a zsidók felé is.
Ilyen, az arab nacionalizmusnak tett engedmény volt a Transzjordán Emírség létrehozása, amely a leendő zsidó államtól vont el területeket. Szintén az araboknak kedvezett az 1922-ben Winston Churchill gyarmatügyi miniszter által kiadott fehér könyv, melynek legfontosabb rendelkezése a zsidó bevándorlás Palesztina befogadóképességéhez való igazítása, vagyis annak korlátozása volt. Ugyanakkor az angolok természetesen mindig hangsúlyozták, hogy a Balfour-nyilatkozat szellemében mindent megtesznek a zsidó állam megalapítása érdekében. Ezáltal próbálták türelemre bírni a zsidókat, akik pedig mielőbbi alapvető változásokat szerettek volna elérni. A telepesek egymás után hozták létre különböző szervezeteiket, intézményeiket: a zsidóság képviselőtestületét [Zsidó Ügynökség], s a zsidó telepesek nemzeti tanácsát [Vaad Leumi]. Megalakult az Általános Munkásszövetség [Hisztadrút], s a hozzá kötődő illegális védelmi szervezet, a Hagana. Politikai pártok színesítették a képet, lehetőséget adva az eltérő gondolkodású embereknek a politikai életbe való bekapcsolódásra.
A családi és vallási okok miatt megosztott arabok nem tudták hasonló módon képviselni érdekeiket, ehelyett sérelmi politikát folytattak. Minden intézkedést gátolni igyekeztek, de ezzel nem szereztek barátokat, támogatókat külföldön, pedig onnan vártak segítséget a cionizmus elleni harcukhoz. Mindezek ellenére – a méltányosságáról ismert Sir Herbert Samuel kormányzónak és közvetlen utódának köszönhetően – úgy tűnt az 1920-as években, hogy az arab–zsidó nézeteltérések elsimíthatók, mérsékelhetők…