Close

Abū Ḥāmid al-Ġarnāṭī és a magyarok

Kora középkori történelmünk érdekes és értékes forrása a granadai születésű Abū Ḥāmid Muḥammad ibn Abd ar-Raḥīm al-Ġarnāṭī l-Andalusī (1080-1169/1170) A Nyugat országai néhány csodájáról szóló világos beszámoló című műve, melyben utazásairól, a távoli országokban látott, hallott valós és csodás dolgokról szól. A közel negyven éven át utazgató Abū Ḥāmid 1150-1153 között Magyarországon élt, így amiket az országról lejegyzett, azok a szemtanú közlései, melyek hitelességéhez nem férhet kétség. Abū Ḥāmid a szlávok országából, Kijevből [Gurkuman] érkezett Unkuriyyába, ahol a basgird nevű nép élt. Valószínűleg tudta, hogy az általa basgirdoknak nevezettek nem azonosak az igazi baskírokkal, de követve a hagyományokat, e megnevezéssel illette elődeinket. Tudott arról, hogy a magyarok jövevények Európában, ezért írja, hogy „… ők voltak az elsők, akik a törökök országa felől jőve behatoltak Frankföldre”. Magyarországot Nagy Rúmijja és Konstantinápoly, vagyis a Német-Római Birodalom és Bizánc között írja le. Az utazó beszámol arról, hogy megszámlálhatatlanul sokan élnek Magyarországon, városaik száma is jelentős. A hetvennyolc város említésekor vármegyeszékhelyekre gondolhatott, ugyanis a városokról adott leírásai megegyeztek a vármegyeszékhelyekről szóló ismérvekkel: a vár – erődítmény – megléte a városban, a város körzetei, falvai. Egyébként magyarországi tartózkodása alatt Abū Ḥāmid mindössze négy városban járt, mint maga megjegyzi.
Nagyon érdekesek közlései a XII. század közepén Magyarországon „ezerszámra” élő muszlimokról. Két csoportjukról emlékezik meg; a hwarizmi [horezmi] és a magrebi származásúakról.
A hwarizmiek első képviselői már a IX. század második felében a Kárpát-medencében élhettek, nagyobb számban a XI. század elejétől említik őket latin források káliz néven. Szent István uralkodása alatt felvették a keresztény vallást, nyilvánosan kereszténynek vallották magukat, de titokban az iszlám hívei maradtak. Amint Abū Ḥāmid írta, a királyt szolgálták, de a kálizok inkább „civilek” voltak, mint katonák. Elsősorban a kereskedelemben – sószállítás, borkereskedelem – volt nagy szerepük, de a királyi kincstár vezetésében is töltöttek be posztokat. E népcsoport emlékét több földrajzi név őrzi. Eszerint a kálizok főleg az ország középső részében éltek, Budakalász nevében is az ő nevük lelhető fel. A Káliz-út elnevezés is, mely egy 1185-ös dokumentumban tűnt fel, sókereskedői tevékenységükre utal.
Abū Ḥāmid a magrebi származású muszlimokról elmondja, hogy ők ellentétben a hwarizmiekkel, nyíltan vallják az iszlámot, s csak háborúban – mely nem muszlimok ellen irányul! – szolgálják a keresztényeket. Elnevezésük, származásuk még ma sem tisztázott. Felmerült annak a lehetősége, hogy iráni nyelvet beszélő alánokat, jászokat kell látnunk bennük. Más vélekedések szerint – s ezek nyertek inkább elfogadást – a magrebieknek nevezett muszlimok valójában besenyők, pecsenegek voltak. Több hullámban érkeztek Magyarország területére a dél-orosz sztyeppékről. Első képviselőik a X. század elején jelentek meg a Kárpát-medencében, s a nyugati végeken telepedtek le. Majd kétszáz évig tartó bevándorlásuk utolsó szakasza 1122/1123-ra tehető. A határvidékek őrzése, illetve az ország belsejében letelepedetteknek Székesfehérvár védelmezése volt a feladatuk. Szerepük nem merült ki ennyiben, ők adták a könnyűlovasságot a királyi seregben háború idején. A pecsenegek jórészt pogányok voltak, de szép számban követték közülük az iszlámot. A vallásról azonban nem sokat tudtak, illetve hiányosak voltak ismereteik. Abū Ḥāmid is ezt tapasztalta, amikor ellátogatott hozzájuk. Művében beszámol arról, hogyan tanította a magrebiek leszármazottait a vallás tudományaira, néhányukat az arab nyelvre, s a számukra addig ismeretlen pénteki imára. Azzal vigasztalta „tanítványait”, ne keseregjenek azon, hogy nem tudnak elzarándokolni Mekkába, hiszen „… a pénteki ima a szegények zarándoklata; aki nem tud elmenni a zarándoklatra […], de részt vesz a pénteki imán, azt várja a zarándoklatért járó jutalom.” A magrebiek felületes iszlamizáltságára vall az utazó azon közlése is, hogy megtiltotta nekik a borivást, de kötelezővé tette a többnejűség gyakorlását.
Abū Ḥāmid, aki nemcsak utazgatott, de minden bizonnyal igehirdetői, misszionáriusi tevékenységet is folytatott, nagyon eredményesnek ítélte meg magyarországi működését. Leírja, hogy erőfeszítései nyomán „… már több mint tízezer helyen prédikálnak péntekenként.” Ez a szám alapos túlzás: nem volt ennyi falu, város ekkor egész Magyarország területén, viszont mutatja, hogy valóban jelentős számú muszlim település lehetett a Kárpát-medencében.
A magyarországi muszlimok számára II. Géza [Abū Ḥāmid Kazali néven említi] uralkodása (1141-1162) volt a legkedvezőbb időszak; nem véletlenül tartotta Abū Ḥāmid a királyt a muszlimok barátjának. A következő századokban az uralkodók fokozatosan megnyirbálták a muszlimok kiváltságait. Ennek a folyamatnak betetőzéseként Károly Róbert (1308-1342) a nem keresztény alattvalókat arra kényszerítette, hogy térjenek keresztény hitre vagy hagyják el az országot. A pecsenegek így legkésőbb a XIV. században áttértek a kereszténységre, nyelvüket elvesztették, már csak magyarul beszéltek. Öltözködésükben, haj- és szakállviseletükben még egy ideig őrizték az iszlám kultúrát, de szép lassan beleolvadtak a magyar társadalomba.
A korabeli Magyarország gazdasági helyzetéről is közöl értékes adatokat a mű. Bizonyára nem véletlenül ejtett el megjegyzést a szerző a sok aranyat, ezüstöt rejtő hegyekről. A nemesfémbányászat s annak hasznai hozzájárultak a XII. század közepének viszonylagos gazdasági stabilitásához. Az utazó szerint Magyarország azon országok közé tartozik, ahol a legkönnyebb az élet. Az árakat nem tartja magasnak, különösen állatokat és rabszolgákat lehet olcsón vásárolni a piacokon. A rabszolgák ára főképp a hadjáratok idején alacsony, az akkori árak a békeidők árainak kb. egyharmadát teszik ki. Az öt dínárért vett nyolcéves rabszolgalány esete nemcsak a gazdasági helyzetet illusztrálja, hanem az utazó jellemét is árnyalja. A szerző további érdekességekkel is megismerteti az olvasót. Az elefánthoz hasonló tehenek leírása azért is értékes, mert nemcsak egy azóta kihalt állatról – talán őstulokról – szól, hanem egy korabeli foglalatosságról, a vadászatról tudósít, mely az uraknak szórakozás, a népnek kötelesség, munka volt.
Abū Ḥāmid Magyarországon való tartózkodása idején sem csitultak a szinte állandósult háborúk, melyeket a király viselt hol az oroszok, hol a bizánciak, hol nyugati szomszédjai ellen. A királyi vármegyén, illetve várkatonaságon alapuló királyi haderő – ha tekintetbe vesszük a vármegyék számát s az általuk kiállított négyszáz-négyszáz főnyi katonaságot – hozzávetőlegesen harmincezer főből állt. Ehhez csatlakoztak még a muszlimok s a székelyek csapatai, valamint a többnyire nyugati lovagokat és zsoldosokat tömörítő királyi dandár. Nem csodálkozhatunk tehát, hogy utazónk elismeréssel szólt a királyról, országáról és megszámlálhatatlanul sok katonájáról, nagy vitézségéről. Magyarországot sokkal nagyobbnak, jelentékenyebbnek látta, mint Bizáncot, s az ellene folyó szent háborúban való részvételre buzdította a muszlimokat. A muszlimok hadba is szálltak a magyar királlyal, és megverték a bizánci uralkodó seregeit. Abū Ḥāmid tudósítása szerint a bizánci császár, Manuel nem értette, hogy muszlim alattvalói miért nem támogatták őt a háborúban. Miután megkapta a leckét: „… azért, mert te arra kényszeríted őket, hogy kereszténynek vallják magukat”, mintegy önbírálatot gyakorolva megígérte muszlimjainak, hogy ezentúl felhagy a vallási türelmetlenséggel, sőt segíti is őket vallásuk szabad gyakorlásában. Abū Ḥāmid dicséretét II. Géza nemcsak hadvezéri erényeivel érdemelte ki, hanem bölcsességével, mások érveinek meghallgatásával, megfontolásával is. Az utazó leírása arról az eszmecseréről, mely közte s a király között folyt a borivás haszontalanságáról s a többnejűség hasznáról, az uralkodó említett jó tulajdonságainak igazolására is szolgál.
Háromévnyi magyarországi tartózkodás után Abū Ḥāmid úgy érezte, megöregedett, itt az ideje, hogy teljesítse a mekkai zarándoklatot [ḥağğ]. Engedélyt kért hát a királytól, hogy elmehessen Magyarországról, s családjához, a messzi Sagsinba utazhasson. A XII. század közepén még érvényben volt az a Könyves Kálmán által hozott intézkedés, az útkényszer, amely előírta, hogy a Magyarországról távozni akaró idegen csak a király s a kijáratot őrző ispán pecsétjével léphet ki az országból. A király feltételeinek eleget téve – itt hagyta legidősebb fiát, Ḥāmidot, elvitte az uralkodó levelét a kijevi nagyherceghez, muszlim íjászokat toborzott Sagsinban s küldött Magyarországra – Abū Ḥāmid örökre búcsút vett Basgirdtól, hogy új tájakon folytassa kalandos életét.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.

Hozzászólások:
Shares
scroll to top