Egy tartalmas, fárasztó nap után, amikor még elaludni nem tudok, ám az olvasásra már képtelen vagyok, veszem a TV távirányítóját, s megnyomom a bűvös piros gombot. S lőn világosság… Kapcsolgatok össze-vissza, bízva benne, hogy rábukkanok egy érdekes riportra, filmre. Semmi. Mit is várhatnék a rengeteg kereskedelmi, tematikus csatornától?! S ekkor valamin megakad a szemem; hirtelen nem is értem, amit látok. Amerika, szépségverseny, 2-4-6 éves gyermekek, 32-34-36 éves felnőtteknek megcsinálva. Igen, megcsinálva. Valóságshowként bemutatott bábjáték – élő alanyokkal, vagy inkább tárgyakkal. Vajon miért jut eszembe rögtön a zseniális filmrendező David Lynch, aki totális szürrealizmusával, egyéni, olykor már-már betegesnek tetsző szemléletmódjával egyfajta speciális hangulatot képes teremteni? Na, de térjünk vissza a „szépségekre”, szüleikre azaz tulajdonosukra – mert ugyebár tárgyak esetében ez a helyes kifejezés. A színpadra tolt gyermekek ugyanis szüleik játékszerei. Nem egy „édesanya” büszkén nyilatkozza, hogy tulajdonképpen saját maga helyett, lánya/fia valósítja meg magát – értsd a beszélőt. Ez aztán a személyek közötti zűrzavar! Most akkor ki kicsoda? S egyre jobban felélénkülök; ama bizonyos piros gomb megnyomásakor résnyire nyitott szemem már kikerekedve bűvöli a képernyőt. Nesze neked alvásra hangolódás! Jönnek a gondolatok, az indulatok, az elméletek, az ítéletek.
Egy négyéves kislány fehér csipkés melltartóban!, szűk miniszoknyában és miben másban, mint egy, a pinkre lakkozott lábujjkörmök csábos kikandikálását biztosító magas sarkú szandálban – hú, milyen szexis! – lejt egy csípőringatós, mell!rázós erotikusnak tűnni akaró táncot. A szülő mindeközben éljenez, tombol, sikolt, mutatja a tánc koreográfiáját, ha „tanítványa” netalántán elfelejtené a bonyolult, hetekig, hónapokig tanult lépéskombinációt. Az egyik anyuka dicsekedve taglalja, mekkora összeget költöttek a versenyre – frizurakészítés póthaj-ráépítéssel, többszöri testbarnítás, ruhavarratás, manikűr-pedikűr, felkészítőtanár, sminkes. Egy átlag magyar nyugdíjas jó néhány havi nyugdíja – teszem hozzá keserű mosolyra húzódó szájjal. De persze nem ezért tragikus a látvány, hanem a maga valójáért, ami – a versenytől eltérően – nem a pénzről szól. Az első helyezés után járó pénznyereménnyel, ha nem is a teljes anyagi ráfordítás – mondja egy izzó szemű apuka –, de annak egy része mindenképpen megtérül. Ezért szükségszerűen otthonuktól az akár több száz mérföldre megszervezett következő megmérettetésre szintén el kell menni, s nyerni is kell(ene). Csapdahelyzet; a szülők egyre lelkesebben, fanatikusabban [vö. iszlám szélsőségesek] áldozzák fel utódaikat a szépség oltárán.
A zsűritagok – férfiak, nők vegyesen – mustrálják a kislányokat, kisfiúkat, pontozzák őket ezerféle szempont alapján. Hmm… Magyar diákok véletlenül felfedezték, hogy angoltanáruk az FBI körözési listájának előkelő helyén áll – szexuális, pedofil és nemi erkölcs elleni bűncselekmények miatt. Hagyjuk már, hogy ami nyílt és „elfogadott”, az nem lehet perverz. Dehogynem! Miért, a ma leánykori nevén szexfilm, pornófilm – ahogy tetszik – is egy eufemizált becenevet kapott; újabban felnőttfilmnek titulálják. Ez is megérne egy külön tanulmányt, hogy miért nem lehet mostanság a feketét feketének, a fehéret fehérnek nevezni. Miért csodálkozunk a mai anómiás világon, amikor Kovira, a mi pornó, bocsánat, trendi kifejezéssel élve – hogy mégse lógjak ki annyira a mainstream-ből – felnőttfilm-rendezőnket méltatjuk, hogy nemzetközileg mennyire elismert, tehetséges(?) filmes. [Biztosan én vagyok a tudatlan, hogy ezt sem értem.] Ja, az, hogy mit képvisel, az olybá tűnik mindegy. A lényeg a pénz, a csillogás, a kevés befektetés – annál több lefektetés –, a nagy haszon. Test igen, ész nem – már ami a „színészeket” illeti. Mondjuk, ha a filmben végzett cselekvésüket a 4-es főút mellett végzik, egyszerűen és konkrétan prostitúciónak hívjuk [vagy már ez is idejétmúlt szó?], s nemcsak férfiak viszik szobára – bokorba – őket, hanem valószínűleg rendőrök kíséretében az őrszobát is meglátogatják.
Először a különböző szépségkategóriák győzteseinek neveit sorolják. Nagy ováció, taps, „Igen, tényleg sokat készültünk!” – kiáltja hurrázás közben az egyik „tulaj”. A nap fénypontja, az abszolút győztes kihirdetése. Síri csend, koncentrálás, egy-egy fohász – vagy valami olyasmi – elmormolása, tenyérizzadás, dollárjelek megjelenése a szembogarakban, presztízs. Elhangzik a név; ujjongás, zokogás. Kinek mi. Egy „csupán” kategóriagyőztes kislányt vesz a kamera, aki kivetkőzve magából, a földhöz vágja a másodpercekkel korábban nyert csillogó érmét, színes virágcsokrát, s további agresszióját a hozzá legközelebb álló falon vezeti le – lába és ökle segítségével. Megrökönyödve bámulom a hihetetlennek tűnő eseményeket. Aztán a teremben mindenkit fokozatosan elöntenek az érzelmek; kit az öröm, a káröröm, az elégedettség, kit a harag, a düh, az irigység.
Valójában mindegy; itt minden mindegy. A végeredmény – a gyermek egészséges személyiségfejlődése – számít, illetve kellene, hogy számítson. A lelki folyamatokat tekintve az ilyen, és az ehhez hasonló versenyeken résztvevők valamennyien márpedig csakis vesztesek lehetnek. Anyák és apák, ocsúdjatok fel már végre! A belső lelki békét – melynek fontosságát több száz éve a különböző vallások is hangsúlyoznak – hiábavaló igyekezet anyagi haszonszerzést remélő foglalatosságban keresni. Tökéletesen felesleges idő- és energiapocsékolás, sőt a céltól való távolodás valami után ott kutakodni, ahol az biztosan nincs. Kellő önismeret, helyes önértékelés, önmagunkba vetett bizalom, s valamiben/valakiben való hit nélkül nem lelhetjük meg a hosszú évszázadok alatt elveszett harmóniánkat.
Gondolataimat egy X. századi arab költő, al-Mutanabbī soraival zárom:
„Ez a nap a napok között olyan,
mint te az emberek között;
ahogy te egyedülálló vagy közöttük,
az is egyedülálló.
Ez az isteni szerencse;
egyik sem kiválóbb
a másiknál, úgy, ahogy
a nap a napnak az ura.”