Bár a 2001. szeptember 11-én eltérített utasszállító repülőgépek az Egyesült Államok területén csapódtak be, a több ezer kilométerre lévő Hszincsiang tartomány területén is érezhetőek közvetlen hatásai.
A terrorizmus nem új keletű fogalom, létezése nem köthető egy bizonyos dátumhoz, mivel hagyományos értelemben minden cselekvés annak tekinthető, amely az adott rendet és békét felborítani kívánja, és félelmet szül az emberekben. A terrorizmus mai válfaja a célpontok személyét illetően változott meg, mivel a robbantások nagy része nem magas rangú politikai szereplőket érint, hanem ártatlan áldozatok százait. Ez a típus már a nyolcvanas években is fel-felütötte a fejét a világ különböző pontjain, gondoljunk akár a Lockerbie merényletre, vagy az Afrikában lévő amerikai nagykövetségek elleni robbantásokra, mégis csak 2001. szeptember 11-e után tudott olyan méreteket ölteni, hogy a világ államai Washington hívó szavára egy egységként lépjenek fel korunk egyik legnagyobb fenyegetése ellen. Ez az ernyő azonban, amely a nemzetközi terrorizmus elleni harc vagy fennköltebb nevén George W. Bush által újra életre hívott keresztes hadjárat fogalmát viseli, nemcsak a terroristák neutralizálását jelenti, hanem több állam arra használja fel, hogy ezzel legitimálja a területén nagyszámú szeparatista törekvéseket valló kisebbségek elleni fellépéseket. Korunk egyik legdinamikusabban fejlődő hatalma, Kína is napokon belül csatlakozott a világ békéjét megóvni kívánó szövetséghez, amelynek eredményeként a kínai Hszincsiang területén élő ujgurokat iszlamista terroristáknak bélyegezték.
Hszincsiangot vagy más néven Kelet-Turkesztánt a 18. században csatolták a Kínai Birodalomhoz, míg a hivatalos kínai álláspont szerint ez a terület már 2000 évvel ezelőtt is Kínai Birodalom részét képezte. Az igazság pedig a kettő között található, mivel ez az eredetileg indoeurópai népcsoport, amely az évszázadok folyamán eltörökösödött, már az ókortól kapcsolatban állt a Kínai Birodalommal, amely többször befolyása alá vonta és helyőrségeket létesített a területén, de fontos kiemelni, hogy mindig megőrizte Közép- és Belső-Ázsiához tartozó kulturális és gazdasági kapcsolatait. A 19. és 20. század folyamán már több népfelkelésre is sor került, amelyet a mindenkori kínai központi kormány keményen levert, mivel a két évezredes centralizálási igény hagyománya és a kínai történelem felfogás tökéletesen ellentmond bármilyen föderatív berendezkedésnek. Már ekkortól datáljuk az ujgur hagyományok felszámolását célzó erőszakos asszimilációs törekvéseket, amely nagyszámú han lakosság betelepítésével jár együtt.
A bipoláris rend felbomlásával az államokon belüli konfliktusok váltak meghatározóvá, amelyet a kínai kormány statisztikái is alátámasztanak; eszerint a kelet-turkesztáninak nevezett terroristák 1990 és 2001 között 200 terrorcselekményt hajtottak végre, amely összesen 162 halálos áldozattal járt együtt. Ebből is látszik, hogy 250 év alatt nem sikerült ezt a tartományt pacifikálni, kínaiasítani, amely problémákat szül a kínai vezetésnek, mivel gazdasági (olaj- és gázlelőhelyek), nemzeti (területi integritás védelme) és stratégiai (kapcsolat Közép-Ázsiával) érdek is kapcsolódik Hszincsiang Autonóm Tartományhoz. Ezek mellett a Kínai Népköztársaságot állandó kritika éri az emberi jogok megsértésével ezen a területen, amely rossz fényben tünteti fel nyugati partnerei előtt és állandó viták kereszttüzébe állítja. Mindezeket figyelembe véve bátran kijelenthetjük, hogy a nemzetközi terrorizmus elleni harc védőernyője kapóra jött Pekingnek, hogy centralizálási szokásait és területi integritását biztosítsa, anélkül hogy szövetségesei az emberi jogok eltiprójának tartanák.
Kína nem alaptalanul bélyegzi terroristáknak az ujgur szeparatistákat, hiszen önkénteseik 1979-től Afganisztánban a mudzsahedek oldalán harcoltak a Szovjetunió ellen. A moszkvai kivonulást követően, hazatérve radikálisabb iszlám tanokat kezdtek hirdetni s az al-Kaidával is szorosabbra fűzték kapcsolataikat, melynek révén az Oszama bin Láden által vezetett radikális iszlamista szervezet 100 fő kiképzését vállalta el a Kelet Turkesztáni Egyesült Nemzeti Forradalmi Front kérésére. Nemcsak al-Kaida szövetségest találunk az ujgur iszlamista szervezetek között, hanem a Kelet Turkesztáni Iszlám Mozgalom – miután Peking a Shanghaji Együttműködés keretében elismertette nyugati határait – a tálibok között keresett és talált magának szövetségest. Fontos azonban megjegyeznünk, hogy míg Washington a Kelet Turkesztáni Iszlám Mozgalmat tekinti csak terrorista szervezetnek, addig Peking 22 mozgalmat tulajdonít annak.
Az a kérdés pedig, hogy milyen szinten beszélhetünk szeparatista törekvésekről könnyen megválaszolható. A tartományban teljes egyetértés van arról, hogy Hszincsiang soha nem volt Kína része, mégsem tudunk egy olyan tömegbázissal rendelkező erőt megnevezni, amely veszélyt jelentene az ország egységére. A Kínán kívüli csoportosulások sem hívei az erőszaknak, ezek békésen küzdenek egy önálló ujgur államért Rabiya Kadeert vezetésével.
Ezek alapján megállapíthatjuk, hogy szeptember 11-e az eddigi pánturkista jelzőből iszlamista terroristát kreált, pedig valójában ezek a mozgalmak nacionalista színezetűek. Ennek ellenére Peking lépése teljes mértékben beleillik az eddigi pragmatikus, semleges politikájába, mivel a nemzetközi terrorizmus elleni szövetségben egy oldalra került Washingtonnal, amely a világ felé egy globális elköteleződést mutat, sőt, hogy egyből két legyet üssön egy csapásra ezt az elköteleződést arra használja fel, hogy határain belül saját érdekeit érvényre juttassa, ha kell akár fegyverrel is.
Rigó Márta/Policity