Régebben sokszor gondolkodtam azon, hogy a zeneszámok többségének miért a szerelem és az élet a témája. Elképesztőnek tartottam, hogy világszerte rengeteg dalt írnak és énekelnek, de a dalok sohasem ismétlik egymást. Ugyanarról szólnak, és mégsem válnak unalmassá. Miért? Mert minden ember más, másképpen csapódnak le bennünk az érzések, másképp látjuk a világot. Megszületünk, élünk, szeretünk, küzdünk, csalódunk, meghalunk. Ez az élet rendje – mondhatnánk. De ha csak ennyi az élet, akkor miért kell ezt a játékot játszanunk? Miért ragaszkodunk ehhez a „rongyos” élethez, amely sokkal több szenvedésben és gondban részesít minket, mint örömben?
Sokan úgy vélik, azért élünk, hogy boldogok legyünk. De a boldogság sem egy hosszan tartó állapot, inkább pillanatokból áll. Olyan kis momentumokból, amelyek együtt hozzák világra az öröm és a siker érzését, a harmóniát, az önfeledt szabadság és mindenhatóság érzetét, amelyben az ember egy pillanatra halhatatlan istenné válik. Kevés ilyen pillanat van az életben, amikor igazán megérezhetjük a boldogság mámorító ízét.
„Kimentem a vadonba, mert tudatosan akartam élni. Maradéktalanul ki akartam szívni az élet velejét. Elpusztítani mindazt, ami nem volt Élet, Hogy ne a halálom óráján döbbenjek rá, hogy nem éltem.” Henry David Thoreau, amerikai író és filozófus szerint az ember a természetben tud igazán lecsendesedni, elmélyülni a gondolataiban. A természetből születtünk mi is, a hajdani Édenkertből, az ősember korából, amikor a földet anyánkként tiszteltük. A középkori ember remeteként vonult el a világtól, hogy megkereshesse magában Istent. Erről még ő sem tudott, de tulajdonképpen saját magát kereste, élete értelmét a hitben.
A mai ember is Istent keresi, csak nem tudatosul benne. Élete értelmét kutatja, helyét keresi a világban, de ezeket mind a földön akarja megtalálni, ebben az életben. Materiális világban csupán materiális boldogság létezik. A hit, a szeretet, a barátság és más érzések nem kézzelfogható dolgok, ezt a lelkünkben érezzük, abban a bizonyos 21 grammban, mert ugye ezt is lemérte a tudomány. Pedig az embernek inkább szüksége van a misztikumra, mint a mindent megmagyarázó tudományra. Persze az utóbbi is fontos és nélkülözhetetlen, de az élet misztériumának megértéséhez nemcsak ez kell.
A rohanó világban, amikor kikapcsoljuk a tévét, bekapcsoljuk a számítógépet, majd az mp3-lejátszót nem tudunk elcsendesedni. Meghallani a saját belső hangunkat, amely gejzírkért törne fel a lelkünkből, ha hagynánk. Félünk a miértektől, mert nem tudunk rájuk választ adni. Miért élünk, kik vagyunk valójában, mi a feladatunk? Ehhez csend kell és a gondolatok világra jönnek, a pillanatok megszületnek. Azok a pillanatok, amelyekben érezzük, hogy bennünk él egy ősi ösztön, amely sarkaiból forgatná ki a világot, háborgó tengerként mosná el a rosszat és kagylóként hozná fel a mélyből a jót. Azok a pillanatok, amelyekben napfényben fürdik az arcunk és ezernyi ember nyüzsög körülöttünk a városban, mégis érezzük, hogy ez nem nyomasztó, sokkal inkább felemelő pillanat, amelyben érezzük, hogy egy nagy egész részesei vagyunk. Mintha egy nagy szív dobbanna a sok pici helyett.
A pillanatok, amikor az ember megtalálja a maga Istenét egy szál virágban, egy lehulló aranysárga őszi falevélben, a rámosolygó ember szemében, egy baráti ölelésben, egy imában, egy sziklafalban, egy hegyi patakban vagy a hűs alkony szellőjében. A bennünk feltörő érzések részesei az élet nagy misztériumának. Apró kövek a boldogság és a önismeret útján. Pillanatok az életünkből.
Fügei Bernadett