Azt gondolom, ahogy a nőknek és férfiaknak, úgy az épületeknek is van lelke. Falai fizikai testként körbezárják szellemiségüket, melyet lelkük hordoz. Ha megfigyelik, minden házat más és más érzés leng be és ha gazdát cserél, akkor a lelke is lassan megváltozik a gazda szellemiségéhez igazodva, ahogy egy kutya jelleme is hozzáidomul a gazdáéhoz. Most egy bizonyos épületről szeretnék mesélni és ha címet akarnék adni a következő résznek, akkor azt mondanám, hogy: Requiem egy Auláért. A requiem latin szó, a tisztitó helyen szenvedő lelkekért, fekete ruhában mondott gyászmise elnevezése. Én most a mi aulánkra emlékezem. AZ AULÁRA, a valamikori Televízió lelkére, ahol több száz ember szíve dobogott egütt és egymás mellett azért, hogy valami jót hozzon létre. Az épület valamikor tőzsdepalotaként működött majd 1948-ban kapta meg a Televízió és ezzel új szellemiség költözött a házba. Az aula pedig hamarosan a televíziósok kultúrális agorájává vált. Képzeljenek el egy hatalmas kör alakú termet, ami az üvegezett kupolán keresztül folyamatosan fényben fürdik és amit reggeltől késő estig folyamatos nyüzsgés tölt be. Nagy beszélgetések és hatalmas viták folytak itt, műsorok és filmek születésének bölcsője volt az aula. Itt verbuválódtak össze stábok egy-egy műsor elkészítésére. Voltak viták, de nem volt irigység és ellenségeskedés. Szerettük egymást és a munkánkat. Sokszor évekig nem vettük ki a szabdságunkat, mert hiányzott volna a televízió légköre. Odafigyeltünk egymásra, meghallgattuk a másik búját-baját, vagy véleményét. Senki nem vette komolyan sem a rangokat, sem a beosztásokat és mégsem volt sem anarchia, sem káosz. Mindenki az eredményért dolgozott és ezért kérés nélkül is elvégezte a másik munkáját is, ha szükség volt rá. Szivesen dolgoztunk akár 24 órát is folyamatosan, mert láttuk a célt és annak értelmét. Tudom kicsit elcsépelten hangzik, de mi egy nagy család voltunk és televztiósnak lenni kiváltság és megtiszteltetés volt akkoriban. Más világban éltünk és ezt oda nem adtuk volna semmiért. Szabadabbnak éreztük magunkat mint mások és valljuk be, hogy volt is ebben némi igazság. Bármerre jártunk az országban, sokáig örömmel és szeretettel fogadtak, de aztán elindult a romlás…..
A politikai változások magukkal hozták a vezető réteg állandó fluktuációját, sokszor olyan embereket ültetve a bársonyszékekbe, akiknek halvány fogalma sem volt a televíziózásról. Aztán az urak, vagy elvtársak – aki éppen soron volt – elkezdetek új szabályokat alkotni, ami megfolytotta az addig jól működő munkafolyamatokat. Megkezdődött a munkakörök közti határvonalak bebetonozása, ami lelkileg rendkívül káros volt és befolyásolta az eredményességet is. Aztán a kereskedelmi televíziók létrejöttével beköszöntött a nyereségorientált szemlélet. Már nem a munka volt a fontos, hanem a jövedelem. El is terjedt akkoriban a mondás, hogy “arccal a pénztár felé”. És elkezdte az embereket nem érdekelni, hogy mit és hogyan csinál, csak az, hogy mennyiért. Képesek lettek megfúrni gymást akár egy-két ezer forint plusszért. Ez a szemlélet rövidesen megmutatkozott a műsorok tartalmán minőségén, nézhetőségén és az emberek egymáshoz való viszonyán. És bekövetkezett a halál.
Az Aula kiürült, a hozzáértő alkotó gárda helyét lassan felváltotta egy sem tapasztalattal, sem megfelelő tudással nem rendelkező csapat. Ma a Televízió működése leginkább egy csavrgyáréra hasonlít blokkoló órával, munkaórák nyilvántartásával, ki és beléptető rendszerrel, futószalag munkával…… Eltünt a lelkesedés, a munka, az alkotás öröme és szeretete. Eltünt a látható és értékelhető cél és maradt a kulimunka. És végül tulajdonképpen megszünt a TV, mert mára sikerült elérni, hogy nézhetetlen. Vagy x számú ember beszélget egy kerek asztalnál, – esetleg formabontásként lehet, szabálytalan sokszögű az asztal -, ami ugye inkább rádióműsornak felel meg, vagy megismétli, amit már több csatornán, többször láttunk. Hozzá nem értő főnökök próbálják kiismerni magukat az általuk gerjesztett káoszban. Szétszednek, öszevonnak de a dolog nem áll össze és félek, hogy már nem is fog mert megszünt a Televízió valamikori szellemisége, az épület gazdát váltott és így lelkületet is. Ezért aztán búcsúzom az Aulától és a Magyar Televíziótól, mely mára, mint intézmény is elpusztult. Szép volt az a néhány évtized, amit együtt eltöltöttünk. Köszönjük. Nyugodj békében! S majd egy szebb világban talán még találkozunk.
Gyulai Gaál Krisztián
Post Views: 70
