Az is sokat elmond egy országról, egy nemzetről, hogy kinek hálás és kinek nem az utókor. Hogy kiből lesz hős, iskolai tananyag és kinek a neve tűnik el a történelmi emlékezetből.
Bibó István azon kevesek közé tartozik, akiről a kifogástalan demokrata, a megalkuvást nem ismerő humanista, az egyszerre tudós ember és gyakorlati politikus, a vészben is bátran helytálló, életét kockáztató hazafi portréja is megrajzolható lenne, vagy sokkal inkább lett volna. Aki nem hagyott ránk egyetlen mondatot sem, amelyet morális kritika érhetne, nem tett semmi olyat, amelyet kifogásolni lehetne. Ahogy Márai Sándor a „polgár” szimbolikus alakja e hazában, úgy Bibó István a humanista demokrata ideál-tipikus képviselője.
Mindig felemelte szavát az erőszak, az igazságtalanság ellen, a gyengék és kiszolgáltatottak védelméért, akkor is, amikor a politikai osztály többsége éppen azzal volt elfoglalva, hogy a bűnt elfogadhatónak, sőt politikai szükségszerűségnek tüntesse fel és ez által igazolja. A Márciusi Front 1937- évi programnyilatkozatának egyik megfogalmazójaként fellépett a zsidóság megbélyegzése ellen ugyanúgy, mint ahogy tíz évvel később a német elüldözés ellen is. Ma biztosan szót emelne a cigánygyűlölet minden megnyilvánulása ellen.
Talán éppen ez az, ami miatt a mai napig nem foglalhatta el méltó helyét a magyar történelmi emlékezetben. Mindig az igazság érdekelte és sohasem az, ami éppen célszerűnek tűnt. Magas erkölcsi mércét állított elénk, az utókor elé, olyat, amelynek a jelek szerint nehéz megfelelni. A rá való emlékezés mindig szembesít bennünket saját gyarlóságainkkal, de példája iránytű is a helyes út megtalálásához.
Azon nincs mit csodálkozni, hogy a Kádár korszak urainak Bibó István puszta léte saját rossz lelkiismeretüket juttatta eszükbe. Bátor helytállása az 56-os forradalomban kis híján az életébe került, majd hosszú börtönévek és végül hallgatásra kényszerítés várt rá.
Úgy tűnt, hogy a rendszerváltás megteremti a feltételeket ahhoz, hogy végre elfoglalhassa az őt megillető helyet a kollektív emlékezetben. És valóban. Az új politikus generáció ifjú tehetségei a róla elnevezett egyetemi kollégiumban ismerkedtek meg a politikai mesterség alapjaival. Néhány évig gyakori hivatkozási alap lett, aztán – miután a harmadik köztársaság elitje egyre inkább a mindennapi politikai harc ingoványába süllyedt – elhalványult a rá való emlékezés. Ahogy az egykori Bibó kollégisták egyre távolabb kerültek a névadó elveitől, úgy lassan megszűnt aktuálisnak lenni. Ma odáig jutottunk, hogy az ország fővárosában nem csak hogy nem viseli nevét közterület, de hozzá méltatlan vita folyik a felmerülő javaslat körül is.
Pedig hitvallása, értékrendje ma aktuálisabb, mint valaha. A Bibóhoz való viszony ma joggal tekinthető a jogállam, a hatalommegosztás, a méltányos hatalom-gyakorlás, az emberi méltóság tisztelete iránti elkötelezettség mércéjének. És a fordítottja is igaz a bibói életmű iránti közömbösség, annak lebecsülése, elhallgatása a fenti elvekhez és értékekhez való kétes viszony biztos jele.
Legfőbb ideje, hogy a meggyőződéses demokraták megkezdjék a bibói életmű értéken kezelésével szemben az elmúlt évtizedekben felgyülemlett adóság törlesztését. Meg kell ezt tennünk szimbolikus gesztusokkal, amilyen egy köztér, vagy intézmény róla való elnevezése. De ennél is fontosabb az általa vallott elvek hű követése és népszerűsítése. Az LMP magát Bibó István örökösének tartja életútját, magatartását példának, széleskörű megismertetését feladatának tekinti. Annyi hamis mítosz után végre egy igaz magyar demokrata is megérdemelné, hogy elfoglalja méltó helyét a nemzet nagyjai között.
www.lehetmas.hu