A „töredéket eltört mondatainkból” próbáljuk átmenteni egy trianoni diktátumon, egy 56-os forradalmon, egy rendszerváltáson, egy Gyurcsány kormányon keresztül. Nekünk ez maradt. Lehet-e, szabad-e még Trianonról gondolkodni? Megengedik-e nekünk még a hatalmasságok? Vagy a révült képzetek közé szorult rosszhangzású „revízió” gondolata olyannyira megrémíti a környező országokat, hogy hol egy kis magyarverés, hol a magyar himnusz betiltása, hol pedig Magyarország „abszolút mértékben” való elszigetelése tűnik az egyetlen megoldásnak egy piszkosul szélsőséges országgal szemben?
Ebben az országban valóban ott bujkál a szélsőségesség a mindennapi apró gesztusokban. Valahogy így hangzik: „Te román!” mikor egy erdélyihez szólnak bizonyos nem szélsőségesnek aposztrofált szélsőségesek. Ez az egyetlen olyan ország, mely szinte önként mondott le területeiről, és mely mind a mai napig szélsőségesnek kiáltja ki azokat, akik bebarangolva az elcsatolt területeket tapasztalták, mennyivel szegényebb lett hazájuk, és hangot is adnak ennek.
Magyarország még nem a szélsőségek hazája. A magyar nép még nincs felkészülve arra, hogy igényeit, követeléseit meg tudja fogalmazni önmaga számára, természetes tehát ha megijed attól, ha ezt valaki megteszi. A magyar fél. A magyar nem mer álmodni. Hosszú évek kemény munkájával vették el az álmait, megtanították arra, hogy merjen kicsi lenni, hiszen szerény vágyakkal is lehet élni. Lehet, az igaz, de érdemes-e?
Trianon nem jobb és baloldali. Nincs kétféle Trianon, ahogy nem lehet kétféle ötvenhat sem. Csak egy van, a tény: nemcsak országa 2/3-át vesztette el a magyar, de családokat, rokonokat, kulturális gyökereket, lelkeket, hitet a szebb jövőben. Nem azért kell végre méltó módon tárgyalni Trianont az iskolákban is, mert az aktuális kormánynak ez a vesszőparipája, hanem azért hogy tudjanak róla, tudjunk róla. Ne pusztán egy letűnt történelmi fejezet legyen porosodó könyvek sárgás lapjain, hanem tapasztalja meg az a jobb és baloldali családból származó gyermek is mit jelent hazátlannak lenni saját őseitől örökölt földjén. Ezt szolgálhatják a tanulmányi kirándulások, melyek lehetőséget teremtenek arra, hogy már egy középiskolás is értse meg milyen horderejű kérdésről van szó: a jövőnk múlik azon megértjük-e a trianoni traumát. A Hargita, a Házsongárdi temető, Kolozsvár kövei, Nagyszeben zsalugáterei, minden szög, minden emlék magyar emlék és örökség.
Erdély mindig egyedi volt kulturális sokszínűségben. Azonban a román politika éppen ennek a sokszínűségnek az egységesítésén, beolvasztásán buzgolkodott, hol nyíltan, hol csak a háttérben. Észre kell venni a jeleket, a szavak mögötti intenciót, és nem szabad figyelmen kívül hagyni soha azt a tényt, hogy elbántak Magyarországgal. Ezt még a nagy szívélyes közös Európa sem tudja helyrehozni, de lássuk be, nem is akarja. Amíg nekünk nem lesz elég fontos a kérdés, mit várhatnánk másoktól. Amíg Magyarországon pártpolitikai eszköznek használják a határon túliakat, addig ez a kérdés láthatóan érintetlenül hagyja a baloldalt. Miközben a cél nem az. Nem számít, ki hova sorolja magát, ha megtapasztalja a veszteséget, ha veszi a fáradtságot és elmegy a Felvidékre értetlenül áll majd a Sloták és hasonszőrűek politizálásával szemben.
Túl sokat vártunk. Nem a jó kapcsolat és baráti külpolitikai viszonyrendszer megerősítésére kellene itt kérem hivatkozni, egyedül csak a lelkiismeretre. Hiszen ne felejtsük el Reményik szavait: „ Testvérem korcs hős, alkuvások hőse, / Félbeszakad, megmásul mondatod?/ Egy szikra talán mégis zengve pattan / Lángörvényből, mely benned kavarog (…) Visszaszorítnak, hátrább, egyre hátrább/ és amit hagynak egyre kevesebb. / Hát vesd meg lábad, ahol megállhatsz/ S azt mentsd, azt a talpalatnyi helyet/ Szikrát a tűzből, cseppet a folyóból,/A töredéket eltört mondatodból,/ Minden megmaradt árva keveset:/ Ahogy lehet…”