Kolontár felől közelítem meg Devecsert. Ajka után az út több emelet magas betonfal mellett visz. Ahol a gyilkos vörös iszap áttörte a tározó falát, a sárga munkagépek, mint óriási bogarak mozognak a gát alatt, igyekeznek helyrehozni azt a kárt, mit az emberi felelőtlenség okozott. Az első áldozatfalu, Kolontár előtt az út menti fák törzse embermagasságig rozsdavörös. Itt zúdult át a vörös iszap. A fákat legallyazták, kócos, vörös ághalmok várnak arra, hogy elvigyék őket. A bekötő utakon friss, fehér murva. Kolontár szélén buldózerek tolják a földet az óriási, új gátra. A falu alacsonyan fekvő részén üres, ablaktalan házak, derekukig vörösben. Devecser központja olyan, mintha semmi sem történt volna. Dunántúli polgárváros, a főtéren tekintélyes épületek, dolguk után igyekvő emberek.
Egy jólöltözött, idősebb házaspár mutatja meg, hol van a Katolikus Karitász irodája. A főutca közepén, ott a jól ismert piros címer a sűrűn nyíló üvegajtó, az emberek üres kézzel mennek be, tömött szatyrokkal jönnek kifelé. Mi is ez? Bolt vagy iroda? Megtudjuk, ha benyitunk, és megkérdezzük a piros karitász egyenruhás fiatalembert, Vadász Bálintot a Karitász devecseri irodájának vezetőjét.
A Katolikus Karitász is várja a tavaszt: korábban egyeztettünk a helyrehozatali munkákban érintett szervezetekkel, ránk az ingatlanok helyreállításának a munkálatai és a károsultak bútorral való ellátása jutott.- mondja Vadász Bálint. Minden megmozdulásunk a többi segélyszervezettel egyeztetve, velük együttműködésben folyik. A károsult családok segítését felosztottuk egymás között, egy-egy szervezet így 38 családot vállalt magára, mi, a Katolikus Karitász ennek dupláját, 76 családot. Nekik próbáljuk meg rendezni a teljes ingóságpótlást . Ennek forintban kifejezett értéke 110-120 millió lesz a végén. A Katolikus Karitász munkatársai, köztük én is, a katasztrófa első napjától itt vagyunk. Addig maradunk, amíg kell. A próféta küllemű fiatalember halkan beszél, szeme élénken csillog, és így folytatja:- A devecseriek hangulatára mára a türelmetlenség, a fásultság jellemző. Belefáradtak a sok hercehurcába. Mi megpróbáljuk tartani bennük a lelket, azaz nemcsak anyagilag segíteni őket, hanem a lelküket is ápolni, hogy könnyebb legyen átvészelni ezeket az időket. Sokat beszélgetünk velük, sokszor meghallgatjuk ugyanazokat a történeteket, innen is, onnan is értelmezzük, újra és újra ,velük együtt átéljük a katasztrófa napjait. Hárman dolgozunk Devecserben, a testvérem, Vadász Rita és én mi Győrből jöttünk, és itt van Füzesi Szilvia Piliscsabáról- int körbe a szobában a szakállas fiatalember. Az irodánk egy szekrénysorral van kettéválasztva, egyik oldalán, ahol a papírmunka folyik egész héten itt vagyunk, a túloldalt található a ruhaadományozó rész, ahol kedden és csütörtökön válogathatnak ruhákat maguknak az emberek. A közbülső napokon folyamatosan hozzuk be a raktárainkból az utánpótlást, válogatjuk , hogy csak normális minőségű kerüljön az emberekhez. A ruhaosztás része egy bizonyos fajta papírmunka is, ez azért kell, hogy csak az arra jogosultak kaphassanak ilyen módon segítséget. Az országos központtal folyamatos, szoros kapcsolatban állunk, a súlyos helyzet lépten-nyomon egyeztetéseket kíván. Écsy Gábor atyával minden héten találkozunk. A Veszprémi Egyházmegyei Karitász igazgató, Zagyva Richárd szinte naponta megfordul a területen.
Kimegyünk az irodából, megmutatják , mi maradt az iszapár után. A Karitász fehér mikrobuszát Vadász Rita vezeti. A vörös iszap megtámadta falurészt lezárták,nemsokára ledózerolják az egészet. Az üres utcákba csak behajtási engedéllyel lehet eljutni,rendőrautók köröznek, őrzik a semmit, vagyis az üres házakat, ahol több száz ember élt, dolgozott, álmodott még néhány hónappal ezelőtt is. Aztán jött a gyilkos iszap. Ez a Dankó telep, itt főleg cigányok laktak, mutatja Vadász Rita, ezt is elvitte az áradat. Megáll az autó. Kiszállok. Minthaegy kísértetvárosban, vagy egy divatosan búvalbélelt posztmodern magyar film díszletei között járnék. A házak üresek, néhány udvaron kupacba rendezték a tönkrement bútorokat. Járókeret. Roncs bicikli. Maszatos játék baba. Rongydarabok, és minden vörös. Ennél szomorúbban már semmi sem lehetne vörösebb. Vadász Rita gyakorlott mozdulatokkal vezeti az autót, bevisz mind a nyolc lezárt utcába, minden házat ismer, beszél azokról, akik valaha itt éltek. Sorolja, ki, hol, hogyan éli tovább az életét. A fiatal lányról megtudjuk, hogy korábban nem végzett hasonló munkát. De amikor Devecserben mindent elpusztított a vörös ár, azt mondta, neki itt a helye, ide kell jönnie dolgozni. Feladta kényelmes, irodai munkáját, és azóta itt él. Az elpusztított falurész egyik tehetősebb küllemű házánál benézek a toktalan ablaknyíláson, nézem a semmit, nézem a pusztítás nyomait, bent is embermagasságig vörös a fal, sok helyen mennyezetig érő felfröccsent foltok, a szoba falán egy nagy szögre akasztva összemocskolt régi ruhák vannak akasztva, legfelül egy valaha fehér menyasszonyi ruha. Ennyi maradt.
Visszakanyarodunk a fő utcai Karitász irodához. A kísértet- falurészben egyetlen élőlénnyel találkoztunk, egy piszkosvöröses szőrű kutya iszkol előlünk be egy romházba. Van még erre két iszapszín macska is, bólint Vadász Rita- valahogy itt maradtak. Orsós Tibor, a tiszta tekintetű cigányember kijön a polcokra hajtogatott ruhák közül, egyszerű és szép természetességgel beszél:- 36 éves vagyok, a szakképesítésem bolti eladó, de már hosszú ideje munkanélküli vagyok. Az utóbbi néhány hónapban rendszeresen segítek itt a Katolikus Karitásznál. A házamat, ahol kilencen laktunk, elvitte a vörös iszap. Mindenünk odaveszett. Most albérletben lakom. Kinéztem egy házat, amit sikerült az önkormányzat és az egyik segélyszervezet segítségével megvásárolni. Sajnos állandó munkára a közeljövőben nincs kilátás, így hát ott dolgozom, ahol lehet. A Katolikus Karitásszal a katasztrófa kezdetétől kapcsolatban állok, lassan úgy élek köztük, mint egy családtag, mert hát, hiszen mi egy nagy család vagyunk. Én a karitászosoktól erőt és bátorságot kaptam, kitartást. Láttam azt a kedves igyekezetet, ami mindannyiukban, minden tettükben ott van, láttam a határozott segítőkészséget. Köztük soha nem voltam egyedül, mindig volt valaki, akivel megoszthattam bánatomat vagy örömömet. Úgy is mondhatnám, hogy együtt sírtunk, együtt nevettünk. A karitászosok mindenkinek segítenek, hiszen itt Devecserben is emberi sorsokról, emberi életekről van szó, és ilyen esetekben nincs mese, kötelező segíteni. Az emberek elveszítették az otthonaikat, tárgyaikat. Ezt próbálják meg most valahogy pótolni, visszaadni a karitászosok. Persze nekem mindez nem újdonság, én nem most és hirtelen lettem katolikus, én korábban is erősen kötődtem a katolikus egyházhoz. Itt a boltban különösen szívesen segítek, hiszen, mint már mondtam, kereskedő vagyok. Amikor a katasztrófa után először megjelentem a karitászosoknál, én is olyan voltam, mint a többiek. Nincstelen. A küllemem sem lehetett valami bizalomgerjesztő, mégis segítettek. Talán ez is mozgat, amikor most én is igyekszem továbbadni azt, amit kaptam. Nem azért, hogy bármit is kapjak, de azt tudom, hogy előbb- utóbb rám mosolyognak az utcán, mint ahogy a többiekre is. Ha nem is mondják, a mosolyuk azt sugározza, köszönjük. És ez nekem többet ér, mint bármilyen kincs.
Dippold Pál
Vörösiszap. 2011. október 4.-e óta országszerte mindenkinek mond valamit a szó. Mindenkinek ugyanazt jelenti. Nekem nem. Hónapokig nap, mint nap szerveztem az önkénteseket és az adományokat, pakoltam a szállítmányt, osztottam a csomagokat Devecserben. Még most is gyakran megfordulok ott. Mégsem. Egészen pontosan arra gondolok, hogy nem a szó hallatán jut eszembe bármi is, hanem emlékképek sokasága pereg le előttem minden nap. Nem tudom felejteni a rémült arcokat, akik élelmet, takarót kértek, a vállamon síró nénit, a kidőlt kerítést, és a házakból a konténerekbe kidobált vörösre festett tárgyakat. Szemem előtt van az iszap által összemart testrészek látványa. Látom a fal mellett kucorodó kutyának az iszapos lúgtól megvakult szemeit. A kihalt, üres terület kísértetvárosként lebeg előttem. Nem felejtem a hálás kézfogásokat, és a rozoga faládákat, amiben Árvai Feri atya a vegyvédelmi csizmákat hozta. Az idétlen önkéntest, aki mosolyt csalt még a megsérült idős férfi arcára is. Hogy felejthetném el a helyi asszonyokat, akik heteken keresztül minden nap reggelit készítettek nekünk. Látom a könnyes szemű, fehér ruhás szendrőládiakat, akik átutazták a fél országot, hogy visszaadhassanak valamit abból a szeretetből, amit ők kaptak. Előttem van Mádl Dalma asszony keze, ahogy megsimogatja a plüsskutyáját cipelő kisfiút, amikor átadja a karácsonyfát neki. És nem tudom feledni az iszappal összefröcskölt férfit, aki miután a hóna alá vette a védőruhát, a gumicsizmát és fejét ingatva megfogta az élelmiszercsomagot, csak ennyit mondott: „Hogy fogjuk mi ezt meghálálni?”
Zagyva Richárd