Ábrahám simogatásközelségbe tartja téli szamárszőrös fejét az én deres szakállamhoz, és megkapja tőlem a neki kijáró jutalmat, a simogatást.
Mikor valahova beköszönök, bemutatkozom, és ha gyerekeket is találok, a nevüket kérdezem, hogy néven szólíthassam őket; ha állatok is vannak, akkor beszélgetés közben azt is megtudakolom, hogy hívják ezeket? Ez nem csupán udvariassági gesztus – mindenkinek jól esik, még a karámot őrző kutyának is, ha nevén szólítják. De számomra erdélyi vagy moldvai környezetben a nevek már első hallásra másféle információt is hordoznak, ha a moldvai csángó juhász kutyája a Medve névre hallgat – megtörtént eset -, akkor tudom, hogy a gazda milyenféle ember, magyarul tudó férfi-e, vagy éppenséggel az is: csángó-magyar. Ha a leánykát Yvettnek, Monassénak, a fiúcskát Edömérnek szólítják, akkor már tudom, kivel van dolgom, de akkor is, ha a más nyelvre lefordíthatatlan Csengelék, Csillák, Attilák és Csabák rajzanak az anyai szóra elő.
Gyimesközéplokon, Borospatakán, az ilyen nevű panzióban, a tarhavaspataki tanyai ház körül, ahol a szállásom volt, a legélénkebb mozgást az épület fölötti hegyoldalban, a karám körül érzékeltem. A bozontos, nagytermetű, egyelőre számomra névtelen kutya nem gonoszkodva, hanem mintegy figyelmeztetésképpen ugatott, vagy előre köszönt, hogy úgy mondjam.
A közeli farakások körül mozgó férfiaktól kérdeztem, hogy a kutya – amint később megtudtam – a Vadász – lehúzza-e a nadrágot rólam, ha közelebb megyek?
Megnyugtattak, hogy nincs vész, azért kutya, hogy ugasson. És egyébként is – valószínű a vendégekre való tekintettel – meg is volt kötve, pedig a karám körül tevő-vevő férfiak ismerhetik a sokféle kutyás mondás közül azt, hogy kötve nem jó kutyát tartani.
A karámban, a Vadász viselkedésének mintegy ellensúlyozására a hosszú szálú gyapjas, göndörszarvú rackák között két szamár szomorkodott. A sötétebb színű, amint Molnár Szabolcs panzió-intendánstól megtudtam, homoródalmási származású. Sára a neve és vemhes. Tavaszra várják a csikót. Ha az újszülött csődör lesz, akkor Izsáknak fogják szólítni, ha kanca lesz a szamárcsikó, „arra még nincs forgatókönyv” – mondja Szabolcs. Sára lábai a karám léckerítése mellett vertek gyökeret, csikóját féltve meg se moccan.
A fiatalabb szamár, Ábrahám, amint Szabolcs mondja, háromszéki, akárcsak én.
Így ketten vagyunk földiek.
Az Ábrahám név juttatja eszembe, hogy a borospataki szamárnemzetség mind egy szálig bibliai nevet visel. A hely szellemét sugározzák ezek a nevek is, mert az itteni tájházak minden vonatkozásban az eredetiség, a genius loci őrzői, a szamarak nemzetsége pedig a Biblia földjéről került a miénkre. Teherhordóként. És a terhet azóta is ők viselik. Aranyat hordanak és kórót esznek – tartja a mondás.
Ábrahám gerlefakó színű, a gyimesi tél miatt gyapjas, és, meglepetésemre óvatos léptekkel otthagyja a rackákat és egy simogatásra, kezemet majdnem megérintve közeledik, bozontos fejét a mellemhez érinti.
Értem én ezeket a mozdulatokat. Szabolcsék a gyimesi csergének való gyapjút növesztő rackákat is azért tartják, hogy a tájházakba beköltöző, többnyire városi családok gyerekei élő kapcsolatot teremthessenek nemcsak a fantasztikusan szép tájjal, fűvel, fával, gombával, szamócával meg áfonyával, télen kocsiszánnal, szánkóval, síléccel, azaz a gyimesi tanyabokrok világával és embereivel, hanem az állatokkal is. Ehhez a tájhoz az egérszürke szamarak is hozzátartoznak, hozzánőttek a tájhoz, mint számárhoz a füle.
És simogatni is lehet őket. Ábrahám, a rokon is ezért keresi a társaságomat.
Ebet szőréről, szamarat füléről lehet megismerni – tartja a mondás.
Ábrahám simogatásközelségbe tartja téli szamárszőrös fejét az én deres szakállamhoz, és megkapja tőlem a neki kijáró jutalmat, a simogatást, amit a gyimesi rackák csodálkozva néznek, mert szemüket le sem vették rólunk, a két háromszékiről, s Vadász, a medvét is megkergető kutya is megbékél a jelenettel, és nem szól ránk.
Meg se vakkan.
Sylvester Lajos