Már gyermekkorromban magával ragadtak a régi „fényképezőgép-masinériák”: Werra, Praktika, automata Minolta, régi kétaknás gépek és sorolhatnám talán a végtelenségig, amelyekkel hajdanán Nagypapámat láttam varázsolni egy-egy családi eseményen, születésnap vagy karácsony alkalmával. Bámulatba ejtő volt, ahogy egyetlen gombnyomással egy egész világot celluloidra vetett. Később bármerre is utaztam, mindig vittem magammal egy fényképezőgépet. Szerencsére számtalan lehetőség állt előttem, hisz majdnem egész Európát bejárhattam mint magyar néptáncos.
Végzettségemtől függetlenül (ELTE TTK Környezetkutató Szak) a magyar néptánc és a fotográfia műhelyében próbálok érvényesülni s játszani e két művészeti határ-lehetőségeivel. Közel 22 éve táncolok, tagja vagyok a Válaszút Táncegyüttesnek. Tavaly, 2010-ben – a néptáncnak köszönhetően – lehetőségem volt Kaliforniában eltölteni közel egy évet és vendégművészként egy San Francisco-i magyar néptáncegyüttes tanára, koreográfusa lehettem. Ez volt talán táncos karrierem csúcspontja. A mai napig vezetek táncházakat, s ha lehetőségem engedi, gyerekeket és felnőtteket is tanítok.
A magyar néptánc és a velünk együtt élő népek autentikus kultúrájának megismerése mellett a társművészetek is, – így később a fotóművészet – érdeklődésem középpontjába került. Ezt az 1990-es évek elején megalakult Tébláb Táncegyüttes (ma már Tébláb Alapfokú Művészetoktatási Intézmény) műhelyének köszönhettem. Megtanultuk az elfogadást, és a másság tiszteletén keresztül értékelni a különböző kultúrájú és identitású embereket, nyitottan fordulni feléjük.
Digitális felvételek mellett fekete-fehér analóg technikával is dolgozom, magam hívom és nagyítom képeimet kis, illetve középformátumra egyaránt. Meghatározó élmény volt Siklós Péter fotóművésszel való találkozásom, aki a mai napig segíti munkám. Ő és mentoraim – Hoós Jenő fotográfus, Kottek Péter festőművész, restaurátor és Vörös Árpád táncművész-koreográfus – megtisztelő segítsége révén itt Lőrincen a 18. kerületi művészeti élet résztvevője lehetek.
Jelenlegi munkám, a Dévai Szent Ferenc Alapítvány átfogó történetét bemutató riport elkészítésének ötlete 2008 elejére vezethető vissza. Ekkor Böjte Csaba atyával, Szász Csillával és Karda Róberttel (a Dévai Szent Ferenc Alapítvány vezető munkatársai) folytatott hosszas beszélgetéseink nyomán véglegesítettük elképzeléseimet. Sokat gondolkodtam a gyermekeken és Csaba testvéren, hogyan tudnék én hozzájárulni ehhez a misszióhoz, és miképp tudnék segíteni nekik. Az az ötlet született bennem, hogy egy fotóriport segítségével, egy vándorkiállítás keretén belül adományokat tudnék gyűjteni nekik. A riport feldolgozza történetüket: honnan jönnek, hová tartanak, és merre mennek tovább ezek a gyerekek.
Sokak számára talán ismert a Dévai Szent Ferenc Alapítvány története, de engedjék meg, hogy egy pár sorban kitérjek rá.
A „Szent Ferenc” Alapítvány története, előzmények
„…a szegény negyedektől az egyetemekig…”
Dél-Erdélyben a kommunista rendszer óriási anyagi áldozatokkal kiépített egy már akkor elavult ipart. A Zsil völgyéből jött a szén, a nyugati érchegységből az érc, Hunyadon, Pusztakalánban beindult a kohászat, persze mindehhez óriási kiszolgáló ipar is kellett. A működtetéshez az ország minden részéről hoztak olcsó, jórészt szakképzetlen fiatal munkaerőt. Több százezer embert mozgattak meg abban a hitben, hogy megszületik az új kommunista embertípus. Egyszerű, kis szolgálati lakást kaptak és közülük sokan szép, sokgyermekes családot alapítottak.
Ceausescu bukása magával hozta megalomániás terveinek bukását is. Egyik napról a másikra ez a gyökér nélküli tömeg munkanélküli lett, néhány család, ha nehézségek árán is, de feltalálta magát, sok család elvándorolt, de nagyon sok család összeroppant a nehézségek, a gondok alatt, és ami nagyon szomorú,, az ártatlan gyermekek az utcára kerültek. A kommunizmusból kilábalt Románia, de különösen szűkebb térsége, Dél-Erdély szociális, gazdasági, kulturális problémáit, gondjait megismerve, minden jóakaratú emberben megfogalmazódott a tenni akarás, a segítőkészség.
A ferences-rendi szerzetes látva helyzetüket, a dévai utcákon éhesen és piszkosan kóborló árva gyermekekhez kedves szavakkal szólt, és lehajolt hozzájuk. Böjte Csaba ferences szerzetes és az árva gyerekek az elhagyott, romos dévai kolostor lakatjait leverték, és lépésről lépésre új otthont teremtettek maguknak. Ahogy a szükség dagasztotta az itt élő gyermekek számát, úgy lett a szomszédos panelházakból nevelőcsaládok otthona, óvoda, a kolostorból iskola….
1993 tavaszán Böjte Csaba ferences szerzetes és néhány munkatársa létrehozták a Szent Ferenc Alapítványt, mely megfelelő keretet nyújtott és nyújt ahhoz, hogy összefogják a sok-sok belföldi és külföldi jóakaratú támogató segítőkészségét, tenni akarását. 1993 nyarán egy szórványtábort szerveztek ahol rádöbbentek, hogy a bányász, munkástelepekről jött gyermekeknek sem vallásuk, sem nemzeti identitásuk nincs. Legtöbben nem voltak megkeresztelve, anyanyelvüket nem ismerték, nem voltak beiskolázva. Óriási szeretetigény volt bennük. Jóságukkal, tisztaságukkal, ragaszkodásukkal megbabonázták a táboroztatókat. A tábor végén megfogalmazódott a szervezőkben a vágy, hogy egy egész éves tábort kellene szervezni ezeknek a gyermekeknek.
A vágy valósággá vált. Az intézmény 1993. szeptember 15-én nyitotta meg kapuit, a dévai ferences kolostor felújítás alatt álló épületében. Nagycsaládokból hátrányos helyzetű gyermekeket fogadnak be Erdély egész területéről, akik számára ingyenes nevelést, oktatást, teljes ellátást biztosítanak Isten gondviselő szeretetére támaszkodva. Az egyre rosszabb szociális helyzet következményeként mind több és több családból kihullott gyermek került az intézménybe az évek során. Folyamatosan jöttek és jönnek hozzájuk gyermekek. Hála nagylelkű támogatóiknak, sikerült megvásárolni a kolostor melletti tömbházban lakásokat és három magánházat, amelyek az alapítvány tulajdonába tartoznak. Itt laknak a gyermekek „szociális családok”-ba szervezve, egy-egy nevelőszülővel. A hivatalos szervek által kezdetben csak megtűrt gyermekmentő tevékenység 1998 januárjától törvényes keretek között működik: a Hunyad megyei Gyámhatóság elismerte magán-gyermekvédelmi központnak. Ez azt jelenti, hogy a gyermekek a megyei gyámhatósági szervek tudtával és engedélyével kerülnek az alapítványhoz. Joguk van befogadni az árva, félárva gyermekek mellett minden olyan kiskorú személyt, akinek fizikai, lelki, szellemi, morális fejlődése nincs biztosítva ott, ahol él.
Ma már nem csak Déván, hanem számtalan településen gyermekvédelmi központok, óvodák, bölcsődék, napközi otthonok és házak tartoznak az alapítványhoz Csobánkától, Zsombolyától Gyergyószárhegyig, Kolozsvártól Petrozsényig. Több, mint 40 napköziotthont működtetnek szerte az országban (ezek azok az otthonok, ahol a gyerek délután tanulhat, meleg ebédet és vacsorát kap, estére viszont hazamegy szüleihez). Országszerte több, mint 2000 gyerekkel foglalkoznak 57 településen. Vannak munkatársaik akik itt tanultak, innen kerültek ki, de visszamentek hozzájuk dolgozni, gyerekeket nevelni. Vannak diákok, akik továbbtanultak, egyetemre jártak. (Összeállította 2009-ben Szász Csilla és Váradi Levente)(www.devaigyerekek.hu, www.magnificat.ro)
Az első felvételek története
„Szemelvények Vajdahunyadról”
{vsig}verysimple/tortenet{/vsig}
Utazásaim alkalmával sok mindent tanulhattam magamról, tűréshatáraimról, korlátaimról és a gyermekekről. Valóban nincs szükség határokat átívelő utazásokra ahhoz, hogy szembesüljünk olykor hátborzongató, a sajtóból és híradóból ömlő néha hihetetlen valósággal. Sajnos a szegénység Amerikában is ugyanaz, mint Erdélyben vagy térségünkben.
A gyerekekkel és különböző nehéz sorsú családokkal folytatott beszélgetéseim mindinkább arra sarkallnak, hogy be kell fejeznem történetüket, amit 2008 elején elkezdtem.
Az Erdélyben élő szórványtelepüléseken élő sanyarú sorsú és identitást vesztett családok, a rendszerváltozást követően még kilátástalanabb és veszélyesebb helyzetbe kerültek s ennek egyik szomorú példája Vajdahunyad.
Legutóbb a vajdahunyadi vasgyárak mellett elterülő óriási meddőhányó lábánál élő magyar cigányokról készítettem felvételeket. Az itt élő emberek, a putrik és fantomblokkok gyermekei láthatatlan jövőképükkel küzdenek meg nap mint nap mikor a bányák szemétdombjain, a dögök és hulladékok között keresik a napi betevőjüket adó vashulladékokat.
Napok vagy akár hetek is eltelhetnek addig, míg előveszem a fényképezőgépemet. Megható, amikor már ők kínálnak meg abból a kevésből is, amijük van.
Ez ma már közhelynek is nevezhető, ám én is próbálok az előttem járó nagyok nyomdokain járva tanulni munkáikból és módszereikből, így úgy gondolom fontos erről beszélnem. A lépj közelebb is hasonló közhely, de milyen igaz. Ha valójában nem is érdekel minket az a család vagy helyzet, sosem fogjuk elkészíteni azt az egy bizonyos képet, amit szeretnénk. Az alázat és őszinte figyelem hiánya nélkül csak sablonosak és közhelyesek lehetünk úgy gondolom. Annak ellenére, hogy sok helyszín és helyzet sokszor komolyan próbára teszi az ember tűrőképességét, minden esetben találkozni kell vele, mert ezek a vizuális élmények ha veszélyesek, is hamarosan egy képbe tömörülve valamikor napvilágot látnak. Sajnos Románia szerte is észrevehető és tapasztalható az a fajta olvasztótégely mechanizmus amely szépen lassan magába szívja a nagyobb városban élő magyarokat is. Egy-egy vegyes házasság már nem teszi lehetővé, hogy a magyar identitástudat megmaradjon. Az egyébként egy-két generáció múltán teljesen elvész. Az effajta jelenséggel világszerte találkozhatunk, ami sajnálatos és sok esetben érthetetlen, hisz vannak olyanok, akik ha tudnak is magyarul, már nem akarnak ezen a nyelven beszédbe elegyedni.
Mikor látogatóba megyek egy-egy családhoz, sosem megyek üres kézzel. Amit elbír a hátizsákom, ruhákat, cipőt vagy ennivalót viszek nekik. Jó érzés tölt el mikor örömet tudok okozni a gyermeknek egy kis cukorkával vagy édességgel. Alkalmam volt Déván, Kolozsváron, Piskin, Petrillán ,Petrozsényben, Vulkánon és Tusnádfürdőn is járni és beszélgetni az ottani emberekkel.
Látni és érezni olyan dolgokat, amit az ember a híradóból, újságból vagy könyvekből nem hallhat és nem olvashat, hihetetlen és olykor hátborzongató. Feltehetjük a kérdést, vajon miért van ez így? Azt hiszem, erről estékbe menően lehetne beszélgetni. Megtanultam az ottani emberekkel beszélni és még ha nem is egyszerű, egy kicsit átérezni, benne élni abban a környezetben, amiben ők minden nap élnek.
Utazásaim két világ közt a 21. században a putriktól az erdélyi kolostorokig
Három éve elkezdett munkámról lehetőségem volt első ízben egy előadás és egy kisebb kiállítás keretén belül megmutatkozni az Ifjúsági művészeti nevelés és esélyegyenlőség a reneszánsz évében című szakmai workshopon Pestszentőrincen, amit 2008 szeptember 24-én a TÉBLÁB Táncművészeti Alapítvány és a Szeretve Tanulni Közhasznú Oktatási Egyesület szervezett. Módom nyílt („Gyermekek a periférián” – Szemelvények Vajdahunyadról címmel) mesélni utazásaimról, gondolataimról és a riporttal kapcsolatos jövőbeni terveimről.
2009 márciusában (március 25-től április 1-ig) meghívást kaptam Walesbe az Atlantic College-ban megrendezett Művészeti Fesztiválra, ahol nemcsak gyermekvédelemről, hanem a Szent-Ferenc Alapítvány tevékenységéről is beszéltem egy kiállításon.
2010 augusztusában a kaliforniai Woodside Priory School-ban Portola Valley-ben a Magyar Katolikus Misszió által megrendezett pikniken (Hungarian Catholic Mission of the San Francisco Bay Area) megtartott előadással és adománygyűjtéssel egybekötött kiállításomat ( Utazásaim két világ közt a 21. században a putriktól az erdélyi egyetemekig – My travels between two worlds in the 21st Century from the shanties to the universities of Transylvania) nagy szeretettel fogadták.
A történet úgy folytatódott, hogy Kaliforniából való hazatérésem után meghívást kaptam a kőbányai KÖSZI Kő-Café-tól, hogy az újév januárjában rendezzek egy kiállítást eddigi munkáimból. A 2011. január 10-én nyílt kiállításom kísérletet tett arra, hogy az eddig bemutatásra került felvételeket Déván készült portrékkal és életképekkel kiegészítve a történetből egy kis szeletet, de mégis egy felfedezhető ívet mutasson be. 2008 elején elindított kezdeményezésem barátaimnak köszönhetően február elején egy fórumon folytatódott, ahol a lehetséges továbblépési lehetőségekről közel négy órán keresztül folyt a beszélgetés.
Úgy gondolom ezzel a munkával nemcsak az erdélyi házakat de a hazánkban található csobánkai kismamaotthont is támogatni tudom majd. Fontosnak tartom, hogy ez a példaértékű életút és történet bemutatást nyerjen a fiatalok körében is. A találkozón többek között arra is felmerült az igény, hogy gimnáziumokban és általános iskolában, előadással egybekötött kiállítások alkalmával fiatalokkal beszélgessünk a témában.
A támogatások révén sikerült eddig a megállóig eljutnom, de a történet teljes befejezéséhez és egy esetleges kiadvány létrehozásához még keresem azokat a szervezeteket és magánszemélyeket, akik szintén perspektívát és lehetőséget látnak terveimben. Hiszem, hogy egy hasznos és szép cél érdekében készítem képeimet.
Köszönetemet szeretném kifejezni Földesi József úrnak, a Ring Alapítvány elnökének, akinek megtetszett mostani munkám és lehetőséged adott számomra, hogy bemutathassam a magazin hasábjain!