és nemzetközivé lett a világ! no, nem mindenkinek, úgy látom azonban, némelyeknek föltétlenül, de mintha kissé szűkkeblűnek látszanék ez a világ azokkal szemben, akiknek nem internacionális, ráadásul mintha a két rész kifejezetten szembefordítható volna, netán egyenesen szembe is fordított; eszem ágában sincs kommentálni – teszem azt – a bűnüldöző szervek döntéseit, hiszen nem vagyok beavatva (nem is kívánom, hogy legyek) ügyeikbe, prejudikálni pedig éppen nem szeretnék, tisztában vagyok erkölcsi képtelenségével, koncepciózus aljasságával;
vagyis: nem minősítem a filozófus-pályázatokkal kapcsolatos vélelmezett szabálytalanságokat, ugyanis ezek nincsenek kivizsgálva, bírói szakaszba sem jutottak, nemhogy jogerős ítélet született volna; a kérdés jogi tisztázása a megfelelő szakhatóságok dolga, jogállamban ez így van rendjén, a jogállamiságnak pedig nem az a mutatója, hogy a jogkövetőket szembeállítja a jogsértőkkel, hanem hogy a jogsértést megtorolja, de legalább is nyilvánvalóvá teszi, különben sérülnek a jogkövetők érdekei, lazul a közösség kohéziója (ami egyébiránt a jogsértésekben lazul legkivált);
a magam szimpla gondolkodása szerint tehát akit jogsértéssel gyanúsítanak, annak mindenek fölötti érdeke, hogy tisztázza magát, az érvényben lévő jognak meg az, hogy ehhez a tisztázáshoz a törvényes kereteket maximálisan biztosítsa, ha pedig a tisztázás ennek ellenére sem járna sikerrel, a marasztalást a bíróságra, ne pedig a laikus közvéleményre bízza; az én gondolkodásom már csak ilyen: laikusnak tekintem a nemzetközi (köz)véleményt is hasonló esetekben, azaz: amikor azt látom, hogy a meggyanúsított pályázók – a tisztázás helyett érinthetetlenségük bizonygatását választják nemzetközi fórumokon, akkor bennem kérdések tolulnak egymásra: nem ismervén ezeket a nemzetközi tekintélyeket mérhetetlen naivságomban csupán annyit kérdeznék, honnét és mennyire ismerik ők ezt honi a pályázati/pályáztatási folyamatot, és miért tekintik ördögtől valónak, ha a közpénzről el akarják számoltatni annak fölhasználóit, ugyanis – megint csak naivan – hitelt adok azoknak az ismerteimnek, amelyek szerint az ő hazájukban ez az elszámoltatás még szigorúbb, még következetesebb; sőt, azt is föltételezem, ők szintén jogállamban élnek, a vádaskodást ott is bizonyítani kell és nem a legmegfelelőbb jogi válasz a hatósági gyanúra;
bizonyára tudod, hogy eszem ágában sem misztifikálni a hatóságokat, alighanem mindannyiunknak akadnak keserű tapasztalatai velük kapcsolatban, ám ennek ellenére úgy tartom, hogy hiteles jogorvoslat kizárólag a jogállamiság struktúrájából következhet, már pedig tapasztalatom szerint Magyarország jogállam, ebben a jogállamban a bíróságok függetlenek, hibásnak vélt ítéleteikkel szemben van jogorvoslat, abban az esetben azonban, ha még ítélet sem született, de még tárgyalás sem volt, nincs miért jogorvoslatot emlegetni, ha pedig a gyanúsítás felelőtlen volt, annak ugyancsak súlyos jogi következményei vannak, amire bizonyítékok sorolhatók; sokakkal (a többséggel?) szemben úgy vélem, nem a bírósági eljárástól való félelem a legfőbb motívuma annak, hogy a gyanúsítottak „nemzetközi” fórumhoz folyamodtak attól tartva, hogy koncepciós per vár rájuk (ámbár jó néhányuk évtizedeken át egy olyan ideológia szolgálatában tevékenykedett, amelytől ezek az eljárások éppen hogy nem voltak idegenek, de egyenesen következtek totalitárius beidegződéséből, és ezt még a bölcsesség szereteteként, filozófiaként aposztrofálták, ám ez szívük joga, nem vitatnám el tőlük választásukat), hanem inkább attól tarthatnak, hogy esetleg nem sikerülhet az eljárást koncepciós perként föltűntetni, ami bizony szakmai, erkölcsi értékvesztéssel járhat; ez, persze, vélekedés a részemről és továbbra is inkább logikai képességeim szerény voltát igazolja, semmint nyilvánvalóságként jöhetne szóba;
sejtheted, nem is emiatt hozakodtam elő azzal a bizonyos „nemzetköziséggel”, amit már olyan régen beígértek a történelmi fejlődés töretlen hívei; egy titkot szeretnék fölfejteni: jelesül hogy van az, hogy ezek a „bajba jutott filozófusok” nyomban beleakadnak külhoni támogatóikba? (az akadémia elnöke elárulta, hogy valami elszakadt hazánkfia kezdett el nyomban aláírásokat gyűjteni egy általa vagy nem általa kreált „támogató” levélre, a kérdésem azonban csak bonyolódik: ha így van, mitől olyan hiteles ez az általam sosem hallott személy, hogy győzködésére, minden objektív ismeret híján jeles nagyságok nyomban aláírnak egy nem tudni, mi miatti tiltakozást, azt pedig már nem is kérdem, miként akadnak rá erre az „ügyvivőre” nyomban és tévedhetetlenül az itteniek?), vajh, ha netán én (ebbe az énbe foglalom úgyszólván összes többi honfitársamat) keverednék bajba, hol találnám meg, egyáltalán: megtalálhatnám-e ezt a példásan demokrata „ügyvivőt”, és akciózna-e az érdekemben? avagy – de ennek már a föltételezése is megbocsáthatatlan – ez a szolgáltatás csupán pedigrés demokratáknak szól, hogy úgy mondjam, hirtelen támadt liberálisoknak, akik dehogy felejtették balos múltjukat, ahogy „nemzetközi” fölkarolóik is efféle – Maótól, Trockijtól, RAF-tól származó – demokraták, akik messziről és minden reális tapasztalat, ismeret nélkül is tudják, Magyarország rohanvást züllik a tekintélyuralmi szisztéma felé, mondották: a putyinizálódás felé (amit – különös módon – nem vettek észre annál a kormányfőnél, aki valóban az orosz erős emberrel kokettált!), mert még a sajtótörvényben is olyan avittas ötletekkel bírnak előállni, hogy – mondjuk – ne tessenek összevissza hazudozni, gátlástalanul rágalmazni, az embereket osztályozni világnézetük szerint, ne legyen föltétlenül antidemokrata az, aki a ballibnek ellentmond; vajh, elhallatszanék-e segélykérésem a Kun Bélákon, Rákosikon, Kádárokon nevelkedett liberálisok folyamatos kirekesztésével szemben a Trockijon, Maón, Guevarán, Baader-Meinhofon edzett kegyes fülekig, amelyek nemcsak hallják, de befogadják a hazaárulást is (mert hát hogyan minősítsem, ha az európai parlamentben magyar képviselő hazája ellen követel szankciókat? ugyan hogyan minősítene egy hasonló esetet az Amerika ellenes bizottság?), egyszóval csak nem arról van ismét szó, hogy régi bolsevik recept szerint a liberális demokráciában (ami – úgy tetszik – a népi demokrácia válfaja) is vannak egyenlőbbek (á la Romanov, volt moszkvai polgármester), és róluk valamilyen titokzatos módon ezt a „nemzetközi közvélemény” azonnal tudja, őket védő szárnyai alá takarítja; magukról öntudatosan hirdetik, ők az igazi demokraták, ők hivatottak megmondani minden országban, minden népnek, minden magamfajta öntudatlan tévelygőnek, mi a demokrácia, és bizony ezer szerencsénk, hogy ős-demokrata öreganyánknak szólítottuk őket, mert még akár le is bombázhatnának, mint az iraki antidemokratákat; tisztelettel és alázattal kérem, világosítsanak föl, kijár-e nekem is, másod- (vagy sokad-) osztályú magyar állampolgárnak kevéske „nemzetközi közvélemény”, ha alkalom adtán megszorulnék, és megtudhatom-e, hol keressem? – netán – a szokás hatalma – keresnek ők? a jogot kicsavarják – (a próféta)
tanácstalan vagyok, ami abban az esetben megnyugtató, hogy elmúlt az aberrált terrorizmus ideje, lassan évszázada, hogy letűnt a Tanácsköztársaság, úgy látom viszont, nem tűnt el az a mindenható önbizalom, amelyik szentül meg van győződve, hogy kizárólag ő képes megmondani, mi az a demokrácia, mi az a szabadság, mi az az egyenlőség, ami a lusta gondolkodású népeket boldogítja, a testvériesüléstől azonban irtózik, az ellenére lenne fensőbbségének, szédelgő individualizmusának (nem véletlenül papolt annyi esztendőn keresztül közösséget), szóval tanácstalan vagyok, fordulhatok-e kívülre, kifordulhatok-e magamból, magunkból, hogy legalább az egyensúly látszata megmaradjon, mert arra újfent gondolni sem merek, ami a költő fohászában – „édes hazám, fogadj szívedbe” – körvonalazódik, hiszen még fejemre vonnám a nacionalizmus mindennél, még az elszámolatlan pályázatoknál is súlyosabb vádját, akkor pedig hol találhatok védelemre? a sajtóban aligha, ott csupán a sajtószabadságot veszélyeztetném;
látod, fiam, ilyen elfuserált apád van, még valamire való nemzetközi kapcsolatra sem futja neki; töredelmesen bevallom, amiatt érdeklődöm ekkora hévvel a módszer iránt, hátha rászorulnál egyszer te is, hogy bevesd, milyen szerencsés lenne, ha már én kitaposhatnám neked az ösvényt!
minden megfogalmazott kérdésem, sugallt kételyem és tanácstalanságom ellenére erős de já vu érzésem van, noha a ma fölöttébb divatos áldemokraták (értsd: a magukat balliberálisnak aposztrofáló lobbisták) várhatóan megrónak példám miatt, mégis előhozakodom vele: emlékezhetsz rá te is, mi történt az osztrák Jörg Haiderral, miután pártja választási győzelme a kancellári székbe emelte; példátlan liberális hisztériát indítottak ellene a szólásszabadság és a demokrácia fölkent védelmezői, akik ebből az alkalomból készségesen zárójelbe tették mind a szólásszabadság, mind a demokrácia elvét, hiszen Haidernak (választóinak csakúgy) bűnhődnie kellett némely kijelentése miatt, azaz: tőle ezt a szabadságjogot azonnal megvonták, az osztrák választók akaratát pedig ugyancsak semmibe vették, azaz: idegen diktátumokkal váltották le az osztrák demokráciát azok, akik magukat önkényesen kinevezték mindennemű emberi jogok kizárólagos megfogalmazóinak és kényük-kedvük szerinti védelmezőinek, azaz: mindenkori érdekeik szerint „nemzetközi demokratikus nyomással” távolítják el az útjukba kerülő, eleve megbélyegzett riválisokat, hiszen mi is lehetett volna egyéb Jörg Haider, mint idegengyűlölő, mint nacionalista, mint homofób (jóllehet, szerencsétlen halála után már homoszexuálisnak rajzolták át a róla kialakult képet, talán hogy leválasszák emlékéről is azokat, akik röpke ideig benne látták Ausztria jövőjét); nem tudom, mindössze sejtem, hogy a Haider eltávolítását levezénylők között ugyancsak régről bevált terroristák működtek közre, akár jelen pillanatban a „magyar-ügyek” (Istenem, mennyi idézőjelet kell kitennem!) balos kreálói között, akik valamilyen (számomra nem világos) oknál fogva az u.n. baloldal nemzetközi vereségeként könyvelik el magyarországi elvtársaik kétharmados elutasítását (és ebben van némi igazuk), most újra meg újra megkísérlik a lehetőségeikhez képest (amit nem becsülnék alá) legalább retusálni a nem éppen hízelgő képet; a módszer, az eszközök kísértetiesen hasonlítanak a Haider ellen bevetettekhez: a demokrácia és a szabadságjogok veszélyben vannak (a blabla a szokásos: elemei valószínűleg egy ilyen célra összeállított szószedetből bármikor kiboríthatók), Európa demokratáinak (vagy tágabb a szféra? már az amerikai külügyminiszter asszonyt is belekeverték, az is hiteles szakértője a sajtószabadságnak) össze kell fogniuk a demokrácia védelmében a magyar szélsőség ellen, amelyre elhamarkodottan, a demokraták véleményének kikérése nélkül rábízták az Unió elnökségét – nos, ekkora veszélyben – úgy számolom – Haider óta nem volt még az európai demokrácia, vagyis az a még csak marxistának sem tekinthető ballib, amelyik annyit sem őrzött meg korábban erőszakkal is jócskán terjesztett és védelmezett ideológiájából, hogy a fináncologarchia, a nemzetközi nagytőke támogatói, az elvtelen komprádorok a klasszikus tanok szerint szélsőjobbnak minősülnek, nem pedig baloldalnak, hogy a korlátlan és gátlástalan bankuralom szálláscsinálói és védelmezői közönséges ügynökök, és olyan világválságok okozásában ludasok, mint amilyen a minapában sújtotta a (vak)világot – csakhogy a bankok „megmentésük” ürügyén szemtelenül kaszálhassanak – akár nemzetgazdaságokat téve tönkre; most pedig megint jelentkezik egy olyan erő, amelyik ugyan nem a politikai oldalak meghatározásának helyesbítésével próbálkozik, de vissza akarja állítani nemzete függetlenségét, önrendelkezési jogát, azaz: azokat a normákat vindikálja, amelyek a nagyobb, szerencsésebb nemzeteket (angolok, franciák, németek stb.) magától értetődően megilletnek, és nem akarja elfogadni, lett-légyen bármilyen demokratikus és liberális, a kettős mércét az Unión belül, már csupán amiatt sem, mivel véráldozattal is kivette részét a baloldali önkényuralom, a bolsevista cárizmus lebontásából, tehát a Nyugat védelméből is, ha tetszik;
a vádaskodás és civakodás egyre fokozódik – jegyezné meg Habakuk – mindezekből viszont azt kell érzékelnem, hogy esetleg nincs is olyan nemzetközi fórum, amelyhez olyan bizalommal fordulhatnék, mint a balul pályázó, a Sophiát ugyan kevéssé szerető, ám ambiciózus kutatók, vagy mint a sajtót hatalmi ágként ajnározó szabadság-bajnokok, mert – úgy tetszik – a liberális demokráciában is érvényben van a quod licet Iovi, non licet bovi elve, miszerint ők szálig Jupiterek, a magamfajta meg csak ökör…
valami bűzlik Dániában – már megint, fűzöm hozzám mivelhogy Shakespeare lakonikus sommázata ismét konkretizálható; az illetékes államtitkár szájából hangzott el – gondolom, hiteles –, hogy a dán színész szövetség (bocsánat, hogy nem tudom egy ilyen nagy tekintélyű szervezet pontos nevét) is tiltakozott a magyar médiahatóság összetétele, jogosítványa, egyáltalán: léte ellen, nekem pedig kétségem sincs afelől, hogy az érdemes testület alaposan elmélyült a magyar média helyzetének tanulmányozásában, jócskán van alapja a demokrácia megbízható és félreismerhetetlen mutatóival (normáival?) szembesíteni az elvadult magyar pusztát, vélhetőleg tehát ugyancsak hiteles és autentikus véleményt alakított ki, amint kézhez kapta a magyar parlament idegborzoló törvényjavaslatát, annak kétharmaddal kierőszakolt elfogadását; irigylem a dán színművészeket, hogy ilyen szilárdan demokratikus meggyőződésű érdekközösségük van, irigylem, hogy eltökélten szolidáris általánosságban is a demokrácia fölkent védelmezőivel – Nyassza-földtől a Csukcs-félszigetig, Celebesztől Carolináig (azt ugyan nem egészen értem, vagy talán csak elkerülte minduntalan elkalandozó figyelmemet, hogy annak idején, amikor honukban megjelentek a Mohamed-karikatúrák, miért nem igazították helyre szerzőjüket legalább a jó ízlés megsértése miatt, hiszen mégis csak egy jelentős vallási közösségnek gázolt az érzelmeibe, ami – ugye – a polgári viselkedési normák szerint nem éppen méltányos, de részemről ez alaptalan akadékoskodás: a demokráciákban szólásszabadság uralkodik); gondolhatod, fiam, hogy minden tiszteletem a nagyérdemű testületé, és hát – sajnos – a kíváncsiságom is, amely gyakorta irányul az eredetre, megpróbálkozna az ősforrás firtatásával, amiben óhatatlanul fölvetődik a régi kérdés: cui prodest? kinek az érdeke, ki látja hasznát, kinek fontos?
nos, úgy tartják, a színészek mint hivatásos exhibicionisták – hiú emberek, ez valószínűleg a dán verzióra is érvényes, következésképpen azt gondolhatnám, hogy a magyar sajtó, a magyar közélet demokratizmusának védelmezésével „fényezni” akarták magukat, ám hogy ez mennyire sikerülhetett nekik a dán közvéleményben, arról nincs adatom, azt viszont személyesen megtapasztaltam, hogy Dánia végtelen toleráns ország; Koppenhága rendőrsége – például – szemrebbenés nélkül eltűri azt a kelet-európai csőcseléket, amely a belváros közepén itt a piros, hol a pirossal húzza le a még mindig gyanútlan dán polgárt, amely polgár – fölteszem – másfelől bizonyára körültekintően és szintén adekvátan reagál a magyar médiatársadalmat ért atrocitásokra – és, fiam, ha most te itt azzal szakítanál félbe, hogy ez maszlag, hát aligha tudnám cáfolni ítéletedet; magadtól alakítottad; sajnálatos mulasztásaim közé sorolható, hogy nem oktattalak ki a maszlagok világából, hogy nem hívtam föl figyelmedet – mondjuk – az útszéli turbolyával, a hamukával egyetemben az ugyancsak fehér virágú, szép, nagy tölcsér ez, emlékeztet az angyaltrombitára, tehát csinos csattanó maszlagra (datura stramonium), amely népes, már-már arisztokratikus családdal dicsekedhet, amibe beletartoznak a burgonya-félék, a paradicsom, a paprika, a dohány, vagyis kimondottan haszonnövények, de a maszlag mellett egyéb rosszhírű tagjai is vannak a családnak (melyik családnak nem?), mint a beléndek, vagy a nadragulya, amelyek mérgezők, ahogyan a krumpli bogyója szintén, emiatt jobbára gyökérgumóit fogyasztjuk; a családhoz lazábban, inkább csak metaforikusan kapcsolódik a datura mediatiensis (mind Linné, mind Kitaibel Pál ismerhette, de nem vették föl a rendszerbe, ne keresd a Jávorka-Csapodyban se), amelyet magyarul – kissé szűkkeblűen – hírlapi maszlagként fordíthatunk és a (lélek)mérgező gyomok között tartunk számon;
flóránk béli kalandozások után visszatérve eredeti témámhoz, csakis azt mondhatom: a dán társulat hiúságát nemigen csiklandozhatta a kiállás a számukra vitathatatlanul periférikus ügy mellett; egy Európa parlamenti képviselő, Josef Dohl hívta föl az én figyelmemet is arra a tevékenységre, amit testületükben a ballib magyar képviselők (helyesebb lenne parlamentereknek titulálni őket) folytatnak hazájuk ellen; Dohl úr úgy minősítette, ez a magatartás példátlan az Unió történetében; megítélni nem tudom, hogy fordult-e ott elő ehhez fogható esemény vagy sem, elfogadom a jelzést; nyomban foglalkoznom kell viszont azzal az elegánsnak vélt ballib distinkcióval, miszerint ők nem a hazájuk ellen, hanem a kormány ellen lépnek föl, a kettő nem horgolható össze; én meg azt gondolom – ha egyáltalán szabad nekem akár a dán színészek támogatása nélkül hozzászólnom a kérdéshez –, a kormány (és az őt adó politikai erő) ellen szerencsésebb lett volna preventíve itthon föllépni, mivel ez a kormány mégiscsak idehaza regnál, és való igaz, volt is egy ilyen preventív kísérlet: mi, elvakultak, ezt úgy hívjuk, hogy szabad választás, ahol is a népharag elhajtotta a hatalomból azt a velejéig korrupt, közpénzeket gátlástalanul fosztogató, nemzeti vagyont pimaszul herdáló tolvaj bandát, amelynek maradékai Brüsszelben ágálnak – reszketve a felelősségre vonástól, mert – ugye – demokráciában (legalább is abban, amit ők így maszkolnak) nincs felelősségre vonás (az érintethetetlenekkel szemben), olyat csak notórius antidemokraták tesznek;
népharagot mondtam, megfontoltan fogalmazok így, annál inkább is, ahogy egyre gyakrabban szembesülök vele, hogy a letűnt(etett) hatalom parlamenti maradványai csúfos vereségüket „megtévesztett, megvezetett” tömegek nyakába akarják varrni; óvakodva kérdem, hogyhogy nem sikerült nekik megvezetniük újabb négy esztendőre – akár öszödi módon – legalább akkora tömeget, amelyik visszatartja őket a hatalomban, csakhogy továbbra is fosztogathassák szavazóikat anyagi javaiktól, jogaiktól egyaránt; alighanem egyszerűen elmúlt a nagy nemzeti mazochizmus ideje (holott abban igazán jók vagyunk): betelt a pohár – beléndekkel, nadragulyával, maszlaggal –
az elmondottakból tehát az a következtetés vonható le válaszképpen a klasszikus cui prodest? kérdésre, hogy a vesztesek, az átmeneti vereségbe bele törődni nem bírók érdeke minden külhoni intervenció (akár olyan súlyos is, mint a dán csepürágóké), mi több, az is levonható, hogy egyszerűen csak valami személyes kapcsolat került nem egészen tisztességes fölhasználásra – alkalmasint önérdekből megvezetve a derék Hamletokat; ekként hát mégsem Dániában bűzlik valami, éppenséggel innét, honunkból fodrozódik arrafelé valami bűzfelhő annak következtébe, hogy sikerült megint lehúzni egy flemmet a… nak, a sikeres fless, az átfogó támadás, lerohanás reményében – látom ráncolni homlokod egy iménti jelző miatt, ám ne hidd, hogy véletlenül keveredett ide, ugyanis egy demokráciában – tetszik, nem tetszik, ilyenek a játékszabályok – minden kormányzati hatalom átmeneti, előfordulhat, hogy eredménytelenül, hogy rosszul, hogy túlságosan nagy érdeksérelemmel, netán korrupciókba bonyolódva dolgozik, vagy hogy esetleg több ciklus után egyszerűen elfárad, és a választók elfordulnak tőle, mivel többé nem látják biztosítva általa érdekeik következetes képviseletét, a demokrácia éppen a törvényes változtatás kereteit hivatott biztosítani, tehát kizárólag a törvényességre vonatkozhat stabilitás, a különböző politikai erők nem bazírozhatnak hatalmuk állandósítására, vagy ha megtennék, egyúttal a demokráciát is fölszámolják; persze, persze, az antidemokratikus, az önkényuralmi rendszerek sincsenek biztonságban, előbb-utóbb azokat is elsöpri a népharag (lásd: elégedetlenségi hullám az arab, az iszlám tekintélyuralmi rendszerekben), lehetséges, hogy a mindig kéznél lévő erőszak miatt lassabban, mint a demokratikus választások leprangolt kormányaikat; természetesen ez korántsem jelenti, hogy a demokráciák a mennyei tévedhetetlenség földi letéteményesei, hogy a képviseleti demokrácia a boldogtalanságra ítélt emberiség egyetlen lehetséges megváltója, de még azt sem jelenti, hogy egyértelműen esélyes riválisa volna az elnyomó rendszereknek, önnön bőrünkön tapasztalhattunk olyat is, hogy – a képviseleti demokrácia sajátosságait kihasználva – a demokrácia álarca mögé bújva csempészték vissza a diktatúra nomenklatúrájának legkevésbé sem feddhetetlen figuráit, azok szellemét, mivel a választó tömegek nem annyira valami elvont szabadságra, inkább csak jobb és könnyebb életre vágytak, meg arra a jóleső felelőtlenségre, amiben korábban a paternalista diktatúra fürösztötte őket;
a boldogulás és a morál nem föltétlenül releváns páros – a boldogulás viszont összekapcsolható politikai rendszerekkel, hatalmi struktúrákkal, kormányzati szándékokkal, azaz: bőséggel kínál olyan érintkezési fölületeket, amelyeken keresztül újabb és újabb ösztönzéseknek (tisztában vagyok vele: ez itt eufemizmus, de csak hadd legyen!) kaphat bármelyik oldalról, ahonnét irányt akarnak szabni neki; nincs jogom elvitatni, hogy a választó időről időre a többet kínálóval próbálkozzék, még ha nem is igaz teljesen, hogy a maga kontójára cselekszik; a morál viszont nem lehet függvénye semmiképpen politikai szisztémáknak, hatalmi rendszereknek, sőt, valójában ezeknek a rendszereknek kellene alárendelni magukat a morálnak, ami csupán részben történik meg a törvényi szabályozás által, mivel pedig tényleg részlegesen, hát nem is igazán hatásosan – jócskán hagyva kibúvókat; annyi minden esetre biztos, hogy a hatalom akarása (igen: Wille zur Macht) nem menthet föl a morál hatalma alól, az amoralitás mint a politika eszköze csak a hétköznapi pletykák mitológiájában igazolódik elfogadhatóként, valójában ott sem a politika, hanem a politikai zsiványság eszköze, a demokrácia hiteltelenítésének legbiztosabb módja egyúttal;
hitem szerint akik idegenben hazájuk ellen áskálódnak önös céljaik érdekében, nem föltétlenül politikusok, hiszen aligha a polisz érdekében teszik, amit tesznek, fogalmaim szerint inkább politikai kalandorok, akik úgy vélik, még nem nyerészkedtek eleget a politikán, még van keresnivalójuk, mi több, lehetőségük is, hogy visszatolakodjanak a hatalomba; ágálhatunk ez ellen fölháborodva, megvethetjük őket, kereshetünk magunknak – mondjuk – velünk szolidáris eszkimó vagy joruba szervezetet igazunkat nyomatékosítandó (és az ő taktikájukat másolva), ám ennek az égvilágon semmi értelme; a demokráciára hagyatkozva szerencsésebb a magunk józanságában bíznunk, abban, hogy észnél leszünk amikor újfent döntésre kerül a sor és valóban a polisz, a közösség érdeke navigál majd bennünket, nem úszunk el egy olyan árral, aminek sodra idegen partra vethet bennünket;
előre jelzem neked: nem leszünk könnyű helyzetben;
egyfelől mérlegelnünk kell majd, hogy a kétharmaddal megválasztottak miként és kinek a javára sáfárkodtak hatalmukkal, hogy prolongálhatjuk-e őket újabb ciklusra, mert megfeleltek várakozásunknak, kiérdemelték bizalmunkat (ami – és ezt tisztázzuk – négy esztendőre megelőlegezett), avagy csődöt mondtak, ígéreteik elszálltak nyomtalanul, kínlódunk tovább abban a kátyúban, dágványban, amibe elődeik belekormányoztak; ebben az esetben – a demokratikus receptúra szerint – új lehetőség után kell néznünk; igen ám, de lesz-e új lehetőség, amennyiben lesz, akkor miféle és valóságos lehetőség-e? ebben a pillanatban azt érzékelem, hogy ez a visszaminősített, hiteltelen bagázs fölemészti magát, kakasaik egymásnak esnek rezervátumuk szemétdombjáért, amiből valószínűleg új erőcsoportok formálódnak új klientúrákkal, a mostaninál is szövevényesebb érdekrendszerekkel, flexibilis kapcsolatokkal, és nagyon a helyén kell lennie fejünknek, ha el akarunk az „új” dzsumbujban igazodni, ha nem akarunk téveszmék áldozataivá válni, ha tartózkodni szeretnénk az újabb megvezettetéstől, ha netán ismét úgy képzelgünk: nekünk a nagyobb rossz is jobb, csak változtassunk –
ez nem dodonai jóslat, pusztán aggodalom, nem rémlátás, hanem elővigyázatosság, kivált nem forgatókönyv, de töprenkedő előrelátás (ugye tudod, hogy Pro-métheusznak naponta a májába került az előrelátása, míg fivére, a lépcsőházi gondolkodó: Epi-métheusz az álságos, ám mégiscsak kellemetes Pandórát kapta Zeusztól büntetésül), egyúttal – persze – félelem a dolgokat mindenkor szinte kibogozhatatlanná kavaró korrekciós indulatoktól, de mondhatnám így: az elszabadult indulatoktól;
ne feledd: ez egy önsorsrontó nemzet, valahogy egyszer úrrá kéne lennünk évszázados bajainkon, vigyázó szemünket még csak Dániára sem kéne vetnünk, inkább egy kicsit magunkba néznünk