A régi uniós országok mostanában szembesülnek azzal, hogy a 10-12 milliósra becsült cigányság Európa legnagyobb létszámú őshonos kisebbsége.
Az Európai Unió ebben a félévben magyar kezdeményezésre és magyar elnökség alatt jó alkalmat kap arra, hogy megmutassa, akar-e végre tenni valamit az európai cigányság társadalmi beilleszkedésének zavarai miatt egyre elmérgesedőbb probléma kezelésére. Az Orbán kormány jó érzékkel ragadta meg az uniós elnöklés kivételes és ritkán visszatérő esélyét arra, hogy a mindinkább kontinentális méretűvé duzzadó kérdésre ráirányítsa az egyesült Európa figyelmének reflektorfényét – legalábbis egy rövid időre.
A tagországok külügyminiszterei január végi ülésükön rábólintottak a magyar javaslatra, hogy a félév során dolgozzák ki az EU romastratégiáját, pontosabban egy olyan kerettervet, amely összefogná a tagállamok saját nemzeti cselekvési terveit – ha lesznek ilyenek. A nekibuzdulásnak legfőbb ideje van, mert a kelet-közép-európai térségben – ahol a cigányok túlnyomó része él – a lakosságon belüli arányuk növekedésével egyre durvul a viszony a többségi népesség és a kisebbség között, másfelől a cigányság az unióban megnyílt határokat kihasználva csoportosan és egyénileg beáramlik az unió nyugati vidékeire, és viselkedésük már átlépte a hatóságok ingerküszöbét. A régi uniós országok mostanában szembesülnek azzal, hogy a 10-12 milliósra becsült cigányság Európa legnagyobb létszámú őshonos kisebbsége. A Nyugat-Európában élő cigányok élénk színekben pompázó ruházatukkal eddig jobbára csak bizarr folklorisztikus maradványnak számítottak, sokfelé megőrizték ősi, nomád életmódjukat is, a franciák például vándorló embereknek hívják őket. Mivel kevesen vannak, a hatóságok sokáig jóindulatú vagy egyszerűen hanyag nemtörődömséggel viszonyultak a társadalom peremén kialakított létmódjukhoz. Mióta viszont feltűntek a nyugati nagyvárosokban a nagyrészt Romániából beáramló cigányok, ott is megváltozott a hangulat. Az unió keleti végeiről jött cigányok közlekedési csomópontokban kéregetnek, kiskorú gyerekeik pedig, akiket szüleik szabályosan eladnak erre szakosodott embercsempész és bérkolduló bandáknak, besurranó tolvajlással zaklatják a kertvárosok népét. Ma már ott tartunk, hogy a francia elnök demonstratívan hazazsuppoltatott több száz romániai cigányt – némi fájdalomdíjjal ellátva őket –, Olaszországban felgyújtják, lerombolják a városok peremén kialakult cigánytelepeket, az uniós illetékesek pedig zavartan dünnyögnek valamit az emberi jogokról.
Persze a probléma neheze változatlanul Kelet-Közép-Európa térségében van. Súlyosbítja a gondot, hogy hosszú időn át még beszélni sem lehetett ezekről a kérdésekről. A régi kommunizmus kori tabukat a rendszerváltás óta felváltották a minden rendű-rangú jogvédők, álliberális megmondóemberek képmutató, a többségi társadalmat ócsárló, a nyugati politikai korrektséget majmoló agresszív fellépései. A roma felzárkóztatási programok milliárdjai nagyrészt haszontalanul folytak el a célszerűtlenség és a korrupció mocsarában. Közben egy cseh kisvárosban falat építettek a cigánytelep köré, Szlovákiában éhségmenetet rendeztek a cigányok, Magyarországon egy elvetemült bűnöző csoport eddig soha nem látott hajtóvadászatot indított a cigányok ellen és csak a hatodik gyilkosság után sikerült elfogni őket. Persze korábban az is elképzelhetetlen lett volna nálunk, ahogy Olaszliszkán az összecsődült cigányok meglincseltek a falujukon áthajtó tanárembert a kocsiban vele utazó kislányai szeme láttára, vagy egy kisvárosból felkerekedett cigány csoport a megyeszékhely kellős közepén gyilkol meg nagy embertömeg előtt egy világhírű külföldi sportolót, két másikat pedig súlyosan megsebesít. Ami pedig Sajóbábonyban történt másfél éve, az szinte polgárháborús incidens volt egy magyar gárdista csoport és a helyi cigányok között, akik „megdöglötök, magyarok” rivalgással rontottak rá az idegenekre, s mind a két fél telefonon hívott erősítést az övéi közül.
A kisebbségi kérdésben nálunk most szinte semmi sem működik normálisan. A suttogó szájhagyomány szerint manapság már minden második születő gyerek roma, de a valódi arányt senki sem tudja, merthogy az álszent jogvédősködés nem engedi az ilyen számbavételt. A hazai cigányság teljes létszámáról is csak nemhivatalos becslések vannak a 600 ezer és az egymillió között. Eközben a legutóbbi kisebbségi önkormányzati választásokra országos összesítésben alig 200 ezren iratkoztak fel, mint a 13 elismert nemzeti és etnikai kisebbséghez tartozók… A fortyogó indulatok, sanda képmutatások, hasztalan programok közepette a cigányságnak már a második nemzedéke szokja meg azt, hogy munka nincs, dolgozni nem kell, az állam úgyis eltartja őt és népes családját, a tolvajlás pedig kevés kockázattal járó jövedelemkiegészítés. Eközben a megfigyelőnek az az érzése, hogy még a cigányság felemelésén komolyan fáradozók sem próbálnak szembenézni néhány alapvető ténnyel. Például: ha a cigányok több száz éve élnek velünk Európában, de mindmáig elkülönülve, ennek talán az a fő oka, hogy nem is kívánnak igazán beilleszkedni a többségi társadalmakba. Vagy, kézenfekvő dolog, hogy az emberi méltósághoz, a társadalmi beilleszkedéshez az út csak az iskolázáson és a kereső munkán át vezethet. Csakhogy az európai gazdaság renyhesége, a feldolgozó iparágak jó részének kivonulása a harmadik világba, a megmaradtak modernizálása már alig hagy teret a képzetlen munkaerőnek. A magyar állam és intézményei pedig mindeddig nem lelték a módját, hogy kikényszerítsék a cigány családok gyerekeinek rendes iskolalátogatását és a legalább középszintű szakképzettség megszerzését.
Ha tehát egyedül nem megy, akkor most lássuk, mire megyünk együtt, 27 európai ország közös erőfeszítésével. Vérmes reményeink nem lehetnek. Az Európai Unió szeret hangzatos nagyralátó programokat meghirdetni, társadalmi problémák kezelésére azonban eddig nem sok eltökéltséget mutatott, anyagi erőfeszítésre ilyen célokért még kevesebbet. Pedig a cigányság beilleszkedési zavarainak kezelése jó kísérleti terepet kínál a döntéshozóknak és az egész európai elitnek a társadalmi feszültségek leküzdésében. A cigányság okozta gondok ugyanis arányaiban eltörpülnek, szinte csak szúnyogcsípésnek tekinthetők az iszlám európai térhódításának előttünk tornyosuló kihívásához képest.
–
labal –
Lásd még: http://szuveren.hu/tarsadalom/sarkozy-esete-a-ciganyokkal