Hagyni kell az időt, amit rászántunk az imádságra vagy a szentségimádásra, ki kell benne tartani, mert lehet, hogy Jézus az utolsó percben szólít bennünket a nevünkön, és csak ekkor jön el az a pillanat, amikor szól hozzánk. Lehet, hogy csak két mondatot, de akkor az ütős lesz.
„Krisztus teste!” – hangzik el a szentmisékben. Amikor az áldoztató felmutatja előttünk az átváltoztatott ostyát, akkor valami egészen egyszerűn keresztül valami egészen rendkívülit tapasztalhatunk meg…
Az összes szentségnél így van ez. Amikor valakit szeretek, akkor nincs szükségem nagy dolgokra ahhoz, hogy ezt jelezni tudjam. Isten is nagyon egyszerű dolgokat használ föl arra, hogy megmutasson nekünk valami fontosat: néhány vízcsepp, egy kevés illatos olaj, kenyérdarabka, érintések…
De miért pont kenyér és bor?
Nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy a mise valójában a húsvéti vacsoráról szól. A zsidók húsvéti ünnepéről, amit az Egyiptomból való szabadulás emlékére ünnepeltek. Minden évben megtartották ezt a vacsorát, ahol mindennek jelentése volt. A kovásztalan kenyér például arra emlékeztette őket, hogy sietve kellett kenyeret készíteniük és nem volt idő arra, hogy megkelesszék, de volt keserűsaláta is, ami a rabszolgasors keserűségét szimbolizálta. A vacsorához hozzátartozott egy sült bárány is, amivel kapcsolatban előírás volt, hogy egy évesnek kell lennie, ártatlannak és nem volt szabad megtörni a csontját. A legkisebb gyermeknek meg kellett kérdeznie a családfőt, hogy mit ünnepelnek ezen az éjszakán. A családfő pedig elmondta vagy felolvasta a szabadulástörténetet, hogy Isten hogyan szabadította meg őket a rabságból. Emlékeztették magukat arra, hogy mit tett velük és értük az Isten. A szertartásban volt egy háladó ima is a kenyér fölött.
Jézus húsvétkor ezt a vacsorát ülte meg a tanítványokkal. Ő azonban a kenyeret nemcsak a szolgaságból való szabadulás jeleként hozta oda, hanem azt mondta rá, hogy „ez az én testem”. A bor fölött szintén volt egy hálaadás és Jézus itt is azonosítja magát a borral („Ez az én vérem.”). A vér a zsidó ember számára a legszentebb dolog, hiszen az életről szól. Jézus azt mondja, hogy amikor ezt a vért magunkhoz vesszük, az Ő vérét, akkor az életet vesszük magunkhoz.
A különböző felekezetek között vitás kérdés, hogy miként értelmezzük Jézus szavait…
Egészen sokféle értelmezése van annak, hogy Jézus vajon mire gondolt, amikor azt mondta, hogy „ezt cselekedjétek az én emlékezetemre”. Adjuk a testünket, adjuk a vérünket, hogy ezzel is kifejezzük a szeretetünket, vagy ismételjük meg azt, amit ő ott, azon vacsorán csinált a tanítványokkal? Ha az Apostolok Cselekedeteit nézzük, akkor azt látjuk, hogy a kenyértörés fontos tényező maradt az első keresztények számára. A felekezetek közötti különbség abban áll, hogy hogyan értelmezik a kenyértörés tényét. Csak egy szimbólum vagy valóságos jelenlétről beszélünk? Mi katolikusok valóságos jelenlétről beszélünk. Arról, hogy Jézus szavainak kimondásakor tényleges átváltozás történik: a kenyér nem-kenyér, hanem test, a bor nem-bor, hanem vér lesz. Ezért is van, hogy katolikus templomainkban őrizzük az Oltáriszentséget. A „pici piros lámpa” – az örökmécses – jelzi a jelenlétét. Gyerekeknek szoktam mondani, hogy amikor este mész az utcán és egy lakásban lámpa világít, akkor tudod, hogy otthon vannak. Ha bemész egy katolikus templomba és világít a „pici piros lámpa”, akkor az azt jelzi, hogy „itthon van” Jézus.
Mi a szentségimádás?
Amikor szentségimádáson veszünk részt, akkor azt úgy éljük meg, hogy találkozunk Istennel, hogy időzünk a jelenlétében. Éppen ezért csak akkor van értelme, ha hiszünk a valóságos jelenlétben. E nélkül jogosak lennének a vádak, amikkel olykor illetnek minket – hogy bálványimádók vagyunk – hiszen akkor egy kenyérdarab előtt hódolnánk, füstölnénk, és énekelnénk körülötte. De mi hiszünk a valóságos jelenlétben.
Milyen formái vannak?
Ahogy az emberi kapcsolatainknak is, a szentségimádásnak is sok fajtája van. Egy randevún például előfordulhat, hogy valaki a másik jelenlétében folyamatosan csacsog, csak beszél és beszél és beszél, így próbálja palástolni, hogy nem tud mit kezdeni a másikkal. Egy szentségimádás is lehet ilyen. Ez esetben végig beszélünk Jézus jelenlétében, kitöltjük azt az egy órát szentségimádásos könyvekkel, elmélkedésekkel, imádságokkel, amik gyakorlatilag minimális lehetőséget adnak a találkozásra. Folyamatosan mi beszélünk. Persze ez imádság, és Istent szólítjuk meg, de vajon adunk-e esélyt arra, hogy Ő is megszólalhasson? Ez így nagyon egyszerű, mert nem kell figyelnem a másikra. Ez így valójában rólam szól. Persze e mögött is ott lehet az a megközelítés, amiről legutóbb beszélgettünk, hogy itt a végtelen, nagyfölségű hatalmas Isten előtt vagyunk, akit úgy sem vagyunk képesek megérteni és meghallani.
Egy másik formája a szentségimádásnak, amikor bevetítődik egy-egy szentírási rész, egy szent vagy éppen a szentségimádást vezető pap vagy civil gondolatai. Viszont miután ezek elhangozttak van helye a csendnek is. Ez arra ad lehetőséget, hogy egyrészt ami elhangzott az bennünk is visszhangozzon, másrészt hogy abban a csendben már legyen esélye az Istennek is megszólalni.
A harmadik típusú, ami talán a legnehezebb, amikor egyszerűen csak csendben jelen vagyunk az Isten számára. Ha a randevú képét akarnám használni, ez olyan, mint amikor eljut egy olyan szintre a kapcsolat, hogy csak egyszerűen élvezzük a másik jelenlétét, akár beszélgetés nélkül is, és már ebből is töltődni tudunk. Az Istennel pont ugyanígy vagyunk. A csendes szentségimádás nem más, mint benne lenni a jelenlétben, csak ülni ott és élvezni.
Ennél még magasabb szint az, amikor nem azért megyek szentségimádásra, hogy jó érzésem legyen. Ez az imádságnak is csapdája tud lenni – hogy azért imádkozom, mert én akarok valamit kapni, és azt szeretném, hogy jó érzésem legyen. A kérés az, hogy ki miatt vagyok ott. Keresztes Szent János beszél a lélek sötét éjszakáiról. Az első éjszaka az érzelmek éjszakája, amikor elhallgatnak az érzések az Isten jelenlétében és már nem az válik fontossá, hogy mit érzek, hanem az, hogy ott vagyok. A második éjszaka az értelem éjszakája, amikor nem az a fontos, hogy milyen gondolatok születnek meg bennem, és, hogy milyen válaszokkal találkozom. A harmadik pedig az akarat éjszakája, amikor már akarni sem akarok semmit, csak egyszerűen vagyok. Ez a csúcs. Ez a misztikus magasság. Az már egy nagyon komoly szint, amikor nem azért imádkozom, és nem azért helyezem bele magam az Isten jelenlétébe, hogy én kapjak valamit.
Egy normál emberi kapcsolatban is nagyon nehéz a szeretés, mert az jelenik meg benne, hogy önmagáért szeretem a másikat és nem azért, hogy ebből bármit is visszakapjak. Az emberségünk miatt viszont ott van az a csapda, hogy ha én adok bele valamit, akkor szeretném, hogy nekem is jó legyen, hogy a másik jelezzen vissza, vagy szeressen vissza. Ha pedig ezt nem kapom meg, akkor rosszul érzem magam.
Csendes szentségimádásban gyakran előfordul – legalábbis velem – hogy kavargó gondolatok törnek fel.
A gondolatok kavalkádja a szentségimádás egyik nehézsége és egyben szépsége is. Amikor vezetett szentségimádás van, akkor annak van annyi előnye, hogy ott nem kerülnek felszínre azok a dolgok, amik igazán benned vannak, mert a szavak szintjén történik a találkozás és a mélységek nem jönnek föl. Az elcsendesülő szentségimádásnak megvan az a veszélye, hogy egyszer csak előbukkannak olyan dolgok belőlem, amikkel nem biztos, hogy találkozni akarok vagy olyan hangokat hallok meg, amiket nem biztos, hogy meg akarok hallani.
Márta és Mária történetében van, hogy Jézus elmegy hozzájuk egy baráti találkozásra (Lk10, 38-42). Ott van Márta alakja, aki sürgött-forgott és bár fontos dolgokat csinált, de a vendégre nem figyelt oda, nem maradt rá ideja. A vendégért csinált mindent, hiszen a háziasszonyi teendőket végezte, de igazából nem találkozott vele egészen addig, amíg oda nem fordult Jézushoz és el nem kezdett neki panaszkodni, hogy Mária nem segít neki. Jézus megszólította őt, a nevén szólította, és akkor jött létre az igazi találkozás. A szentségimádásban is sokszor előjön (ahogy az imádságban is), hogy leülünk, hogy csendben legyünk, de kavarognak a gondolataink, és nem tudunk ott lenni. Ilyenkor jön a bosszankodás, hogy volt-e egyáltalán értelme vagy máshogyan kéne-e csinálni, talán rövidebben. De hagyni kell az időt, amit rászántunk az imádságra vagy a szentségimádásra, ki kell benne tartani, mert lehet, hogy Jézus az utolsó percben szólít bennünket a nevünkön, és csak ekkor jön el az a pillanat, amikor szól hozzánk. Lehet, hogy csak két mondatot, de akkor az ütős lesz.
Öreghegyen van lehetőség az egésznapos szentségimádásra. Mit takar ez?
Székesfehérváron nem csak nálunk van ilyen lehetőség, hanem a Jézus Szíve templomban is. Az országban egyre több helyen vannak ilyen 24 órás szentségimádások, sőt vannak olyan helyek is ahol örökimádásos kápolnák jönnek létre. Ez azt jelenti, hogy folyamatosan ki van helyezve az Oltáriszentség. Érdekes, hogy bár az Oltáriszentség mindig ott van a templomban – legalábbis egy rendesen használt katolikus templomban – mégis, amikor ki van helyezve és nincs bezárva a tabernákulumba, akkor pont a kihelyezettsége miatt felfoghatóbbá válik a jelenléte. Nagyon érdekes látni az embereket, hogy mennyivel másképp viselkednek, amikor ki van téve.
A 24 órás szentségimádás azt jelenti, hogy folyamatosan lehetőséget biztosítunk arra, hogy a kitett Oltáriszentség előtt imádkozzanak az emberek. Minden hónapban van egy olyan hétvége, amikor még éjszaka is nyitva van a templom, be lehet ülni imádkozni vagy csak ott lenni Jézussal ebben a látható formájában.
Szerencsés Dorka
Az illusztrációk Pesti Ráhel alkotásai.