A Pünkösd utáni első vasárnapon (május 27-én) a Szentháromság vasárnapját ünnepeltük.
A Szentháromság Isten misztériuma. Három személy egy lényegben. Az Atya, a Fiú és a Szentlélek egysége, amit soha sem tudunk igazán megismerni. Mit tudunk mégis elmondani róla?
Azért nagyon nehéz Istenről beszélünk, mert egy olyan valóságról beszélünk, ami nem része a mi tapasztalati világunknak. Amikor a teológia Istenről próbál beszélni kétféle megközelítési irányt használ: via analogia (a hasonlóság útja) és via negativa (a tagadás útja). A hasonlóság útján olyan kategóriákat használunk, amiket az életünkben tapasztalunk (az Isten olyan, mint a…). De az Isten mindig több! A tagadás útján pedig arról beszélünk, hogy mi nem az Isten vagy mi nem fér bele abba, amit mi el tudunk képzelni Róla.
Az ember általában eljut addig, hogy kell lennie valamilyen rendet teremtő istenségnek vagy legalábbis, hogy létezik valamilyen fölöttünk lévő erő. Ez a tapasztalat áll a vallások alapjánál. Azonban, hogy ez a „valóság” pontosan milyen lehet, azt nem tudjuk, de ahogy a róla szerzett tapasztalások, élmények összerakódnak, rendszerbe foglalódnak és kialakul egyfajta „teológia”. A „vele” való kapcsolatot rituálékon, szertartásokon keresztül gyakoroljuk. Ez egy törzsi népre ugyanúgy igaz, mint egy nagyobb világvallásra. Hogy pontosan milyen lehet ez a „valami”, csak akkor tudhatjuk meg, ha valamiképpen ő tárja föl magát, ő kezd el beszélni magáról.
Isten meg akarta mutatni magát az embernek. Kiválasztott egy népet és az ő történetükön keresztül adott egyre több élményt, tapasztalatot önmagával kapcsolatban. Adott embereket is, akik értelmezték a történéseket – ők a próféták. De volt egy pont a történelemben, amikor Isten már nemcsak prófétákon keresztül nyilatkoztatta ki magát, hanem ő kezdett el beszélni magáról.
„Sokszor és sokféle módon szólt Isten hajdan az atyákhoz a prófétákban; ezekben a végső napokban Fiában szólt hozzánk, akit a mindenség örökösévé tett, aki által az időket is teremtette.” (Zsid 1,1-3)
Ilyenek a mi emberi kapcsolataink is. Először csak meglátjuk egymást, találkozunk valahol. Ekkor még nem tudunk egymásról semmit, csak egy „külső” képünk van a másikról: hogy néz ki, hogy viselkedik, hogy van jelen a dolgokban, milyen kérdései vannak. De hogy tényleg olyan-e, mint az általam elképzelt kép, azt nem tudhatom. Aztán ahogy egyre többet beszélgetünk és találkozunk, egyre jobban megismerjük egymást, de csak akkor érthetjük meg igazán egymást, ha a másik elkezd beszélni magáról és föltárja a belső dolgait. Gyakorlatilag ez a kinyilatkoztatás. Pont azt csináljuk, amit az Isten csinált az emberrel.
Vannak élményeink az Istennel kapcsolatban, amit megpróbálunk a saját tapasztalataink alapján összerakni értelmes, logikus rendszerré. De hogy Ő tényleg olyan, amilyennek elképzeljük, arra nincs semmi biztosítékunk. Izajás prófétának mondja az Úr:
„Hiszen az én gondolataim nem a ti gondolataitok, és az én útjaim nem a ti útjaitok – mondja az Úr. Igen, amennyivel magasabb az ég a földnél, annyival magasabbak az én útjaim a ti útjaitoknál, az én gondolataim – a ti gondolataitoknál.” (Iz 55,8-9)
Ezt kezelhetjük egyfajta felmentésként is, mondván hogy nem tudhatjuk mi az Isten akarata. Nekem viszont sokkal inkább arról a tényről szól, hogy Isten egészen más, egészen másképp is gondolkodik, mint ahogy én.
A Szentháromságról való beszédben sokszor használják a család (itt most az apa, anya, gyerek hármasságra gondolok) képét, mert ez egy olyan tapasztalás, amiben benne van, hogy hogyan lehet a hármasság egy és hogyan lehet az egységben hármasság. Noha ez valamennyire megfogható, mégis a Szentháromságot képtelenek vagyunk megérteni, mert nem fér bele a mi emberi kategóriáinkba.
Azt sem mondhatjuk, hogy először volt az Atya, utána a Fiú és végül a Szentlélek?
Nem. Nem tudjuk elképzelni, mert mi időben gondolkozunk, Isten pedig van. Jézusról, mint a Fiúról azt valljuk, hogy az Atyától született az idők kezdete előtt és ez látszólag két egymásnak ellent mondó állítás. Azt is nehéz elképzelnünk a mi emberi képeink alapján, hogy az Atyától született. Valami olyasmit próbálunk leírni a botladozó emberi szavainkkal, ami leírhatatlan. Olyan valóságról gondolkodunk, ami túlfeszíti az emberi értelem kereteit, az emberi valóság kereteit. Ezt a valóságot lehetetlen szavakba sűríteni. Ezért ilyen nehéz az Istenről való beszéd. Szent Ágostonnak van egy gondolata, ami nagyon tetszik nekem: „Ha meg tudnám mondani, hogy ki az Isten, akkor ő nem lenne Isten”, vagyis ha a meghatározhatatlant meg tudnánk határozni, akkor többé nem lenne meghatározhatatlan.
A Hitvallásban azt is valljuk, hogy a Szentlélek az Atyától és a Fiútól származik. Az Atya és a Fiú szeretetviszonya annyira intenzív, hogy abból létrejön egy harmadik élő személy. Élő szeretet van közöttük. A szeretet sokféle – talán minden – árnyalata benne van a Szentháromságban. Olyan, mint a fehér fény. Ha prizmát teszel a fehér fény útjába, akkor látod, hogy mennyi színből tevődik össze. Amikor az Isten szeretetéről beszélünk, a szentháromságos szeretetről, akkor az olyan, mintha a fehér fényről beszélnénk. Szétválaszthatatlan, de mégis vannak különbségek közte.
Istent soha nem fogjuk megismerni, csak egyre többet tudunk Róla. Ahogy haladunk előre a történelemben a teológia igazából nem csinál mást, minthogy a meglévő tapasztalatainkat bontakoztatja ki, finomítja. Isten örök misztérium. Titok viszont nincs benne, mert nem zárja el magát soha semmiben. Az ember az, aki védekezik és bezárkózik.
Az is nagyon érdekes, hogy a keleti Egyház és a nyugati Egyház gondolkodásában milyen különbségek vannak ezen a téren. Mi azt mondjuk, hogy felfoghatjuk Isten lényegét, kapcsolatba kerülhetünk magával az Isten lényegével. A keleti Egyház azt mondja, hogy az Isten lényegét nem vagyunk képesek soha felfogni, soha nem kerülünk vele kapcsolatba, mert felfoghatatlan. Szerintük csak azokat az energiákat fogjuk fel, amik teremtett energiák – már a felfogható világ részei, de mégis Istenhez tartoznak. Magát az Istent viszont nem tudjuk felfogni soha. Nagyon nagy a különbség a két megközelítés között.
Ha Isten képére vagyunk teremtve, saját magunkban is felfedezhetjük a szentháromságot? Hogyan lehet szentháromságos életet élni?
Bár a II. vatikáni zsinat a Lumen gentium kezdetű dokumentumában – ami gyakorlatilag nem más, mint az katolikus egyház önmeghatározása – nagyon erősen előtérbe helyezi a Szentháromságot, mégis a ma Egyházában még mindig nem dominál a szentháromságos gondolkodás – vagy legalábbis én nem fedezem fel a saját környezetben. A másikfajta gondolkodás, amit most jobb szó híján nevezzünk „egyistenséges gondolkodásnak”, egy egységben gondolkodik, a szentháromságos pedig közösségben. Mind a kettő másra fókuszál: egy Isten van három személyben, vagy egy Isten van három személyben. Ez egyáltalán nem mindegy. Ha az Isten egyetlenségére, szentségére fókuszálok, noha igazságot állítok róla, nem a szentháromságát, hanem az Istenségét helyezem előtérbe. Ez az alapkérdés meghatároz minden mást, hogy hogyan állok Istenhez, emberhez, a világhoz. Ebben a viszonyban nem az kerül előtérbe, hogy meghallgatlak téged is és elmondom azt, hogy mi az, ami nekem fontos, hanem az, hogy ez az igazság és neked el kell fogadnod. Talán ez a különbség a két gondolkozásmód között.
A II. vatikáni zsinatig gyakorlatilag az „egyistenséges” gondolkodás volt jellemző (persze nem mindenki gondolkodott így!). Ez bele is illik abba a feudális és felsőbbrendűségi tudatú egyházképbe, ami megkísérti az embert. Már a 20. században elindultak azok a gondolkodásbeli megújulási kísérletek, amiknek a gyümölcse az, amit a zsinat meg tud fogalmazni. A Lumen gentium azért volt forradalmi, mert ez egy közösségi gondolkodást feltételező egyházkép, amiben minden tagnak szerepe van. Kimondja például, hogy az életszentség útjára nemcsak papok és szerzetesek vannak meghívva, hanem világiak is. Azóta lettek világiak is szentté avatva – hétköznapi családapák például. Mindenki meg van hívva az életszentségre. Együtt haladunk az úton, együtt jön létre az Egyház.
A mai napig meghatározó gondolkozás nagyon sokak fejében, még a hívőkében is, hogy az Egyház a papokból áll. De ez nincs így. Az Egyház mi vagyunk. A családosok, az egyedülállók, a fiatalok, az idősek és a papok is. Amikor az Egyház bűneiről beszélünk vagy arról, hogy milyen az Egyház akkor érdemes lenne feltenni a kérdést, hogy „te mit tettél azért, hogy ne ilyen legyen?”, „Te teszel azért, hogy más képe legyen az embereknek az Egyházról?” Az, hogy ez hogyan alakul, rajtad is múlik.
Analógiaként fölvethetjük még az Egyház, mint család képét. A család attól működik családként, hogy közösségben tud gondolkodni, nemcsak a különálló egyénekben. Ha a családban meglévő szerepek (apai, anyai, gyermek…) összehangolódnak és működnek, akkor él a család. Ha viszont elszakadnak egymástól, akkor nem él a család, vagy csak döcög. Az szentháromságos kép ugyanúgy igaz egy családra vagy egy nagyobb közösségre is. Fontos, hogy azok, akik alkotják az egészet, hogyan gondolkodnak a saját „szerepükről” az egészben. Amikor azt mondjuk a hitvallásban, hogy „egy, szent, katolikus és apostoli Anyaszentegyház”, akkor itt az egy azt jelenti, hogy egységes, vagyis egységben levő. Egységben vagyunk. A püspök egységben van a pápával, a plébános egységben van a püspökkel, a közösség tagjai egységben vannak a plébánosukkal. Ha ebből bárki ki akar lépni, akkor borul az egység. A szentháromságos gondolkodás arról szól, hogy helyem van az egészben.
Szerencsés Dorka
Nyitókép: Luca Rossetti da Orta: Szentháromság (freskó)