1932 –benn Nyíregyházán, az ÓKISTELEKI szőlőben születtem; édesanyám – akit mi csak Mamukának szólítottunk — szülei a tőlünk 6-8 kilométerre lévő II. Manda tanyabokorban gazdálkodó középparasztok voltak, az édesapám pedig, akkor még Floth János, a családi mende-momnda szerint valahonnan Németországból vándorolt Magyarországra, s itt lett felsőfokú ipariskolát végzett műlakatos mester. Noha hosszú ideig szenvedett szívbetegségben, folyamatosan dolgozhatott, a halálát is az okozta, hogy a háborús vége felé Nyíregyházán nem volt beszerezhető a szükséges gyógyszer.
Az négyosztályos elemi iskola legfőképpen azért váltott ki belőlem életre szóló hatást, mert a mi drága jó tanító bácsink, mintha nem is lett volna Trianon, Fiumétől a Vereckei Hágóig, egész-Magyarországot tanította nekünk , mind az egykori vármegyéket, az összes hegyeket, folyókat, városokat, úgy hogy később, amikor a nyíregyházi általános iskolában az új tanító kiszólított, hogy rajzoljam fel a táblára Magyarország térképét, Csonka-Magyarország helyet én újra és újra Egész-Magyarországot rajzoltam fel, mert Csonka-Magyarországot egyszerűen képtelen voltam fel rajzolni. Amit egyébként szerintem nem is lehet, aki nem hiszi, az tegyen egy próbát. Magamban már akkor eldöntöttem, hogy amint csak tehetem, fel fogom szabadítani Egész-Magyarországot, mert, hogy szerintem is igaz az akkor elterjedt mondás: Csonka-Magyarország nem ország, Egész Magyarország Mennyország.
Nagy Imre az ablakban, a Corvin köziek a tankokon
A feleségemmel beszélgetek, de közben fél füllel a rádióra figyelek, amely emlékműavatásról tudósít. Egyetemi professzor arról beszél, hogy a felállított emlékművel több történelmi időszak, köztük az 1956-os események hőseire, áldozataira is emlékezünk.
Megdöbbenek az események szón. Eszembe jut a Kádár-korszak, amikor az 1956-os forradalmat és szabadságharcot kényszerűségből eseményként emlegettük. De amit akkor elfogadhatónak tartottunk, most ugyanezt miért tartom megalázónak, sőt felháborítónak? Merthogy szerintem ez most nem kényszerűségből, még csak nem is szóbotlásból, hanem érzelmi viszonyulásból fakad. Aki most is eseményekről beszél, az 1956-ot annak is gondolja. Annaktudatában még mindig ott lapul legalább a törmeléke annak, amit a kádár korszakban az 56-os forradalomról összehordtak.
Lényegében ez váltotta ki belőlem az elhatározást, hogy elmondjam személyes tapasztalataimat és gondolataimat az 1956-os forradalomról és szabadságharcról, röviden érintve annak a leverését, tanulságait s az utána következő korszakot is.
Már csak azért is, mert egyike vagyok azoknak az újságíróknak, aki a magyar forradalom első—1956 október 23 és november 4 közötti— szakaszát résztvevőként kísérhette figyelemmel, az 1956 november 4 és 1957 március 15 közötti második szakaszáról pedig, főként a munkástanácsokkal tartott kapcsolataimnak köszönhetően, hiteles forrásból tájékozódhatott.
Ezekről gondolkodva, rá kellett jönnöm arra, hogy a forradalom és az azt követő Kádár- diktatúra is, hiába volt a magyar nemzett többségének közös élménye, mégis mindenkit másként érintett; mindenkinek más-mást jelentett és jelent ma is. Igy a történtekről—az azonos alapélmény mellett is– kinek, kinek meg volt, meg van a maga személyes verziója, története, elválaszthatatlanul mind attól, ami a sorsunkat előtte is, és utána is alakította.
De még mielőtt belekezdenék a saját 56-os emlékeimbe, valamit mondani szeretnék arról is, ami szerintem az ötvenhatosok közös élménye volt, s ez a hallgatás. Mert se beszélni, se hazudni nem tudtak, nem tudtunk róla. Akit kivégeztek, azt elsiratni sem lehetett; aki kijött a börtönből az nem beszélt, mert nem beszélhetett méga családjának, a barátainak, a munkatársainak sem; a szülő hallgatott a gyermekének, a vőlegény a menyasszonyának, a menyasszony a vőlegényének, mindenki hallgatott 56-ról, hallgattak a gyárban, az iskolában, a szerkesztőségben, a minisztériumban, aki pedig beszélt, az hazudott. Szerintem ez volt, nem is csak a magyar, de a világtörténelem legnagyobb és legtovább tartó hazugsága, amely– talán anélkül, hogy tudnánk róla–még ma is tart. Tart, mert vagy kiirtottuk az emlékeinket, vagy mert elfelejtettük a szavakat, vagy még mindig félünk, ha nem is a hatalomtól, de a főnökinktől, vagy ha ilyenek már nincsenek, akkor a barátainktól, az ismerőseiktől, a családunktól, mert hogy mit szolnak hozzá, mezt ha eddig erről hallgattunk, akkor most, ennyi idő után egyáltalán miért kell vele előhozakodni.
.
1950 végén lettem újságíró, tehát 56-ig már sok mindent megéltem: a Duna-Pentelei Vasmű építkezésről munkáskáderként kerültem a Szabad Ifjúság szerkesztőségébe, ami azonban nem mentett meg attól, hogy az írásaim kritikus hangvétele miatt 1953 elején ne távolítsanak el, nem is csak a Szabad Ifjúságtól, de az egész magyar sajtóból. Ráadásul, az íráson kívül nem voltam hajlandó más munkát keresni, mondván: ezzel elismerném a büntetésem jogoságát. Így jobbára a korában vásárolt könyveim eladásából éltem. Jóval később B. Király Györgyi, a Kossuth rádió kiváló riporter egyszer megkérdezte tőlem, hogy a pályám során kinek, kiknek köszönhetek a legtöbbet. Mire én azt válaszoltam, hogy a büntetőimnek. És nem tréfáltam. Hiszen munkanélküliként nem kellett állandóan futkosnom friss hírek, információk után, így bőven volt időm arra, hogy elmélyüljek az engem különösképpe érdeklő témákban, amelyekhez kapcsolódóan az interjúk tömkelegét készítettem el, noha egyelőre semmi esélyem nem volt ezek megjelenésére. Mégis, később ennek köszönhettem, hogy állandó témám lett a portréinterjú.
Minden esetre Nagy Imre fellépése után, 1955-től már ismét újságíróként dolgozhattam a Pestmegyei Hírlapnál, ahol a forradalom idején társ-főszerkesztő lettem, majd közvetlenül az orosz betörés után, a kezdeményezésemre Mai Nap címmel indult országos napilapnál, az akkori szokás szerint főszerkesztőnek választottak. Talán a lap régi ismert címe miatt is, a sajtóból korában eltávolított polgári újságírók valósággal özönlöttek a szerkesztőségünkbe. Igy nagyon sokan sajnáltuk, hogy – anyagiak híján–csak néhány számot tudtunk megjelentetni.
Mind ezt azért is tartom fontosnak elmondani, mert jól érzékelteti az akkori viszonyokat; vagyis, hogy hiába volt bármilyen brutális az orosz megszállás, hiába menekültek százezrek külföldre, a kormány a jugoszláv nagykövetségre, majd hurcolták el Romániába, a magyar népben, főként a magyar munkásságban tovább élt a remény, hogy nem veszett el minden, hogy folytatni kell és lehet is folytatni a forradalmi harcot. Ezért is tartom a forradalom elárulásának, ha valaki ma azt mondja, hogy 1956 november 4-én az oroszok a leverték magyar forradalmat.
Még jó ideig, úgy 1957 márciusáig még tovább élt a forradalom.
Mindenek előtt a munkástanácsok erejének és bölcsességének köszönhetően, egy olyan, a közvetlen demokráciára épülő társadalmi, gazdasági rendszer jött létre, amelyik szerintem a jövő rendszere, s amely sokkal több mit a hagyományos polgári demokrácia; igazi népuralom, a modern korban az egyetlen alternatíva a pénzmonopóliumok hatalmával szemben. Ennek köszönhetően: a gyárakban a művezetőktől a vállalati igazgatókig a munkástanácsoknak, a lakókörzetekben pedig lakóközösségi tanácsok jöttek létre; a munkástanácsoknak, a forradalmi bizottságoknak volt óriási szerepe abban, hogy szinte mindenütt valóban a legalkalmasabb emberek kerültek a különböző vezetői beosztásokba. S mivel nagyon sok helyen személyesen is részt vehettem ezeken vállasztásokon, tanúsíthatom, hogy egyetlen dolog számított: az alkalmasság. Nem nézték, hogy ki volt párttag, ki nem volt, még az sem számított, hogy a beosztottal szemben ki volt elnéző, barátkozó, és ki esetleg túlzottan zárkózott. Ami igazán számított, az tudás és a vezetői alkalmasság. S bár a nagy állami vállalatok privatizációjára senki sem gondolt, arra viszont igen, hogy az adott gyár, vállalat dolgozói un. közösségi tulajdonba veszik a munkahelyeiket, amit az állammal kötött szerződésben szabályoznak majd. Tájékozatlanságból, de talán még inkább tudatos rosszindulatból, némelyek a magyar 56-os gazdasági modelt a jugoszláv önigazgatási modelhez hasonlították, noha a magyar 56-nak semmi köze nem volt és nem is lehetett ahhoz, hiszen, szemben a magyar munkástanácsokkal és forradalmi bizottságokkal, a jugoszláv vállalati irányítási rendszert a kommunista párt irányításával felülről szervezték és irányították.
S bár a nagyüzemi sztrájkok elkerülhetetlen ezközei voltak a forradalmi vívmányok védelmének, de még igy is:1956 október 23 és 1957 március 15-e között az újjászervezett gyárvezetés, a munkástanácsokra támaszkodra, fantasztikus eredményekre volt képes. Amikor egyébként munkástanácsokról beszélek, megjegyzem, hogy abban, a legkiválóbb munkásuk mellett nagy számban, sőt arányaiban gyakran nagyobb számban voltak a szintén közvetlenül választott műszaki vezetők.
Ha majd egyszer elkészülnek az erre vonatkozó előítéletmentes tanulmányok, véleményem szerint bebizonyosodik, hogy rendszer változtatás idején mennyivel jobb lett volna visszatérni az 56-os modelhez, vagyis ismét létrehozni a munkástanácsokat és forradalmi bizottságokat; s így elkerülhető lett volna, hogy a régi vezető garnitúra, összejátszva bizonyos nyugati tőkés körökkel, kényük kedvük szerint privatizálhassa –a közkedvelt kifejezés szerint—elkótyavetyélhesse– úgyszólván az egész magyar gyáripart, részint a maguk, nagyobbrészt a kedves nyugati nagytőkések hasznára, zsebére.
Földesi József
1989-ben, közeledve a rendszerváltoztatáshoz, Újpesten, ugyan abban a művelődési házban, ahol annak idején a Központi Munkástanács megalakult, országos megbeszélésre hívtam az általam ismert- elérhető egykori munkástanács-vezetőket. S bár nagyon sokukkal nem tudtam felvenni a személyes kapcsolatot, még igy is megtöltöttünk egy nagy tanácstermet. Naiv módon azt feltételeztük, hogy rendszerváltoztatás után lehet folytatni azt, amit 1956-ban vérbe folytottak. Tudjuk, hogy nem lehetett és azt is, hogy miért.
És most visszakanyarodva az események sodrába.
Fiatal házasként Angyalföldön, a Váci út 170-ben, a Csavargyár és a Hajógyár közötti három proli bérház egyikében éltem a feleségemmel, az édesanyjával, és a nagyjában velem, egykorú bátyjával. A szoba-konyhás lakásban nekünk a beépítetlen fürdőszobában jutott fekhely. Ami egyébként egyáltalán nem zavarta a boldogságunkat, hiszen valójában mindannyian az egész lakásban éltünk, középpontban a feleségem édesanyával, akinél felnőt koromban kedvesebb, irányomban megértőbb, szeretetre méltóbb asszonnyal, emberrel nem találkoztam. Egyébként nem is csak hozzám volt ilyen. Amikor 1965-ben egy lábtrombózis következtében a Honvéd korházban váratlanul meghalt, a korházban fekvő kiskatonák közül betegen is tucatszám jöttek el a temetésére, és ugyan így abból a Csepeli Szeretet otthonból is, ahol még fiatal korában dolgozott gondozónőként. Mert ha nem is volt semmije, mondták, akkor is, mindig tudott valamivel kedveskedni.
De rátérve az 1956-os forradalom- és szabadságharcra, amit bár én is az egész magyar nép harcának gondolok, hangsúlyosan mégis a munkásság forradalmának, mint ahogyan a pesti srácok is legelsősorban munkás srácokat jelenti.
A barátaim zöme is környékbeli munkás fiatal volt, akikkel a házunk utcai falára épített postaláda előtt majd minden este találkoztam, késő éjszakáig parázs vitákat folytatva egymással. Éveken át ezek voltak az én utcai szemináriumaim, ahol többet és fontosabb dolgokat tudhattam meg az országról, az életről; legfőképpen a nagyüzemekről, a munkásságról, a politikáról, a magyarságról, a világról, a barátságról, a sportról, a nőkről, a házasságról, a családról, lényegében mindenről, ami fontos volt az életemben, mint bárhol másutt együttvéve.
Az 1956-os forradalom- és szabadságharc idején pedig ez különösképpen így volt.
Nagy vihart, felháborodást váltott ki például, amikor kiderült, hogy a csoportunkból, épen a legfiatalabb munkásfiút, aki a forradalom kezdetétől a Corvin közben harccolt, miközben gránáttal a kezében felugrott egy támadó orosz tank tetejére, a másik tankokból agyonlőtték. Amikor ez kiderült, a barátink közül többen azonnal jelentkeztek a Corvin közben, hogy harcolni akarnak az oroszok ellen. Ez volt az az időszak, amikor Nagy Imre, hol fenyegetéssel, hol könyörgéssel, hol ígérgetésekkel próbálta megállítani a fegyveres forradalmi harcot. És számomra ez adott magyarázatott arra is, hogy a magyarok nagy többsége miért volt bizalmatlan Nagy Imrével szemben.
De visszakanyarodva a történetet elejére: 23-án délelőtt elmentem a Műegyetemen tartott nagygyűlésre, amelyen számos egyetem, főiskola hallgatói, tanárai vettek részt, s néhány nagyüzem is képviseltette magát. Az előző napokban az egyetemisták több üzemet felkerestek, ahol elmondák, hogy létrehozták a saját önálló egyetemi szervezetüket, miről mit gondolnak, mit terveznek, mik a pontokba szedett követeléseik, és mindenütt megkérdezték: számíthatnak- e a munkásság támogatására. Nem csak, hogy megkapták ezt a támogatást, de nagyon sok újabb követeléssel egészítették ki azokat. Ezeken az egyetemista—munkás találkozókon fogalmazódott meg például először nyilvánosan és határozottan azt, hogy minden változás, követelés alapja az ország függetlensége. Más megfogalmazásban: Ruszkik haza!
Mivel én már több éve folyamatosa jártam a nagyüzemeket, a riportjaimban már akkor is tudatosan szinte kizárólag magasan képzett, az ország dolgairól felelősen gondolkodó munkásokat szólaltattam meg. Így semmi meglepő nincs abban, hogy néhányukkal itt is találkoztam.
De hogy lehetett az, hogy a rendszer egyáltalán megengedte a szervezkedő egyetemisták és a munkásság kapcsolatfelvételét? Úgy, hogy bizonyára nem ismerték fel az ebben rejlő veszélyeket, de ha valahol fel is ismerték, ott sem volt elég erejük a megakadályozásukhoz. Ugyan is a legképzettebb, a munkahelyi közéletben aktív szakmunkások általában párttagok, sőt sok esetben pártbizalmiak, pártvezetőségi tagok voltak. Tehát ki tilthatta volna meg nekik, és milyen indokkal, hogy kapcsolatba lépjenek az egyetemekkel.
Bár nem tudom, hogy a Kádár- korszakban kivégzett forradalmárok, hány százaléka volt korában párttag, de kettő azok között is volt, akik 56 október 23-án részt vettek Műegyetemi nagygyűlésen. Ezért is, intenzíven el kezdett foglalkoztatni ez a téma. Ezt annál is inkább megtehettem, mert a KAPU folyóirat szerkesztőjeként 1988-ban — tudtommal –először én közölhettem a kivégzettek névsorát. Ennek alapján meggyőződésem lett, hogy a kivégzettek nagyobb hányada korábban párttag volt. Lehetett, mert amikor fegyvert fogott, senki sem kérdezte meg tőle, hogy volt- e párttag. Igaz, a kivégezésükkor sem.
Később, amikor már szabadon lehetett írni a magyar forradalomról, a kutatók számára is rejtélyes kérdésként merült fel: honnan szereztek fegyvert és tudtak szinte azonnal visszatámadni a forradalmárok az ÁVH-sokra és oroszokra? A Kádárék szerint ebben is a szocializmus ellenségeinek az aknamunkája lepleződött le, holott a búdapesti munkásság köreiben köztudott volt, hogy hol, melyik üzemben gyártanak fegyvereket, és még az is, hogy az ő üzemükben a gyári őrségnek milyen fegyverzete van, és azt hol tárolják. Már pedig úgy szólván az egész magyar munkásság azonnal a forradalom mellé ált. Ráadásul nem is csak érzelmileg, de mindennel, amivel csak tudott és lehetett: fegyverrel, teherautókkal, és igen, ha kellett, akár az életével is.
Visszakanyarodva a műegyetemi gyűlésre, az előzmények ismeretében érthető volt számomra a munkásképviselők az egyetemisták rendkívül szívélyes és bizonyos értelemben bizalmasnak mondható beszélgetései. Mind ez a déli órákban történik, tehát még jóval előtte vagyunk az ÁVH- sok rádiónál elkövetett mészárlásának, ennek ellenére itt már a munkásképviselők arról beszéltek, hogy szerintük mit kell tenni, ha fegyveres harc robbanna ki a hatalommal. Ez az élményem bizonyos értelemben kihegyezte a figyelmemet arra, hogy milyen sokan voltak katonai egyenruhában, és nem is csak a tisztiiskolások, de számomra általában is soknak tűnt katonatisztek jellenléte. Különben a leggyújtóhangúbb beszédet is éppen a tisztiiskolások parancsnokától halhattuk.
Ha arra a kérdésre keressük a választ, hogy mi volt a forrása a magyar forradalom példátlan erejének, ami képes volt térdre kényszeríteni a szovjet hadosztályokat, akkor szerintem a választ az egyetemisták, a munkáság és katonaság összefogásában kereshetjük. S hogy mind annyiukat ugyan az hít, elszántság, megtiport, de mégis élő hazaszeretet forrasztotta egybe. És, hogy annyi év után végre szabadnak érezhették magukat, amit semmiképen sem akartak elveszíteni.
Hallgatva a szónokokat valami ilyesmi kavargott a fejemben.
A szónokok, a felszólalók többsége már ekkor is a szovjet csapatok kivonását és szabad választásokat tartották a legfontosabbnak. Azt viszont sem ekkor, sem később, senkitől sem hallottam, hogy a kapitalizmust, a tőkés rendszert kellene vissza állítani. Amire viszont szerintem az egész országban nagyon is sokan gondoltak: szabad kézműipara, a kisebb üzemek és földbirtokok magánositására, a hadiipari termelés helyett a közszükségleti cikkek gyártására, a munkások, a dolgozók, a lakosság által közvetlenül választott vezetőkre. Ismeretim erről nagyjából az értelmiség is így gondolkodott. Ez vonható le az ellenzéki a Petőfi Körben, az Írószövetségben, se a nagyüzemi munkás gyűléseken nem hangzott
Nagyjából ugyan ez mondható el az újonnan alakuló pártok gyűlésein elhangzottakról is és az újságokban megjelent cikkekről is. Ezért is volt különösképpen hazug és aljas Kádárék és az oroszoknak az az érvelése, hogy hűbéri-kapitalista társadalmi viszonyok visszaállítását akadályozták meg a magyar forradalom leverésével.
Amiben viszont szerintem már az a forradalom első napjától a forradalom leveréséig nemzeti egyetértés volt: menjenek ki az oroszok, legyen az ország szabad, független, többit mi majd eldöntjük. Ezzel lényegében a nemzeti önrendelkezésre mondott igent magyar nép.
(Napjainkban sokan kérdezik: hogyan lehetséges az, hogy az oroszok kimenetele, a kommunista rendszer összeomlása a magyarokból miért nem váltott ki nagyobb örömet, miért nem okozott nemzeti siker élményt? Szerintem egyrészt azért, mert szebben 56-tal, nem a mi harcunk, nem a mi önrendelkezésünk alapján következtek be a változások, másrészt amennyire csak lehetett be is csaptak bennünket. A rendszerváltás hajnalán, újpesten, ott ahol 1956-ben az újpesti munkástanács megalakult, országos megbeszélésre hívtam az 56-os munkástanácsok vezetőit. Mármint azokat, akik túlélték a megtorlásokat. A leghitelesebben tőlük hallottam, mit is jelentett a mi nagyüzeminkben a rendszerváltoztatás. Először is kezdődött azzal, hogy a kommunista-szocialisták közvetlenül a rendszerváltoztatás előtt létrehozták új vállalati tanácsokat, mit egyébként a nyugati szövetségeseink már csak azért sem bántak, mert tőlük lehetett a legkönnyebben, szó szerint bagóért meg venni a magyar ipari és mezőgazdasági nagyüzemeket, vagy ha ezt nem tartották érdemesnek, mint konkurenciát eltakarítani az útból. A fizetség többnyire az volt, hogy a régi vállalati vezetők a kapitalista tulajdonosoknál megmaradhattak vezető beosztásban, de ha így nem is, valahogyan mindenképpen kárpótolták őket. És ezek között számos világszinten is versenyképes magyar nagyüzem volt, gondolok például az általam is jól ismert csepeli Szerszámgépgyárra, a Színes Fémműre, vagy a konzervgyárainkra. Bizonyos, ha rendszerváltoztatáskor kevesebben sietnek a segítségünkre, valamivel könnyebben megúsztuk. )
Az itteni élményeimnek köszönhetően vált számomra érthetővé, hogy a magyar katonaság miért támogatta olyan határozottan a forradalmat és miért okozott számukra csalódást, hogy szovjet hadsereg arcátlan, minden velünk kötött és nemzetközi szerződést felrúgó támadásával szemben nem vehették fel a harcot. A későbbiekben, már Kádár korszakban az is kiderült, hogy minden nyomás, retorziók ellenére is, a fegyveres erők közül a kommunista hatalom igazán csak a hírhedt, nagyszámú és kétségtelenül erős államvédelmi hatóságra támaszkodhatott, de még rájuk is csak névvel és más egyenruhába bujtatva. Mondhatjuk tehát, hogy ebből a szempontból nézve, teljesen hazug az az állítás, hagy Kádár megszüntette az ÁVH-t, ellenkezőleg, a személyek vonatkozásában az ávós múlt, az ehhez köthető kapcsolati tőke, ezután kezdett igazán felértékelődni. A hetvenes években a budapesti pártház ostromáról, kiemeltem Mező Imre életéről írtam könyvet ( amiből csak részletek jelenhettek meg, a kész könyvet Kádár személyes utasításár nyomdából, órákkal a nyomás előtt vitték el ), és ezzel összefüggésben sok pasaréti, rózsadombi vezető elvtárssal is beszélnem kellett. Akik közül számosan az ávós múltjukkal alapozták meg a karrierjüket. De szerintem ez még napjainkban is a számos vállalati – gazdasági –állami vezetőről elmondható. És azt hiszem, hogy okozna némi meglepetést, ha valaki felderítené: a leggazdagabb tőkés tulajdonosok között, hányan vannak olyanok, akiknek a szülei az ávós múltnak köszönhetően kerülhettek kiváltságos helyzet, amire aztán a leszármazottaik nyugodtan és sikeresen építkezhettek.
Ha jól belegondolunk ebben semmi meglepő nincs. A siker szempontjából kapcsolatnak, a megbízhatóság minden társadalomban kivételes jelentősége van, miért lenne ez most másként. A napokban olvastam egy nemzetközi felmérésről, amely szerint a multinacionális cégeknél a vállalti hűséget, tehát a megbízhatóságot még a szakértelemnél is fontosabbnak tarják. Hiszen aki sokat tud, de nem megbízható, nagyon is veszélyes lehet, és könnyen elviheti a cég titkait a konkurenciánk. A mondottak ellenére én bizony ezeket az ávós sikereket mégsem tartom teljesen természetesnek.
.
A felvonulás során az én utam is arra vezetett, amerre a többségé: a Bem szobor, a parlament, majd kisebb nagyobb csoportokban a Sztálin szobor, Szabad Nép székház, a Rádió. Én a Szabad Nép székháznál kötöttem ki, annál is inkább, mert akkoriban a mi lapunkat, a Pestmegyei Hírlapot is itt, a Blaha Lujza téri Szabad Nép nyomdában nyomták. És mert itt nyüzsgött a legtöbb újságíró is, új hírekhez, információkhoz is itt juthattunk a legkönnyebben. Szinte azonnal tudtuk például, hogy ledöntötték a Sztálin szobrot, amelynek törzsét, talán a fejét is, hamarosan ott rugdalták a körúton, a közelünkben.
Mint, ahogyan az a hír is szinte azonnal eljutott hozzánk, hogy már 23-án Budapest egyik legnagyobb fegyverraktára forradalomi munkásság kezébe került, ahonnan teherautókon folyamatosan szállították a fegyvereket és lőszereket az egyre szaporodó forradalmi munkás-egyetemista csoportokhoz. De ezen túlmenően még számos más helyről, például nagyüzemek gyári őrségétől is, kerültek fegyverek a forradalmárok kezébe, akik fokozatosan maguk gondoskodtak a gyárak és bizonyos középületek védelméről.
A Rádiónál nagy izgalmat váltott ki, hogy a rádió vezetése, személyesen Benke Valéria nem engedte beolvasni a diákok műegyetemi követeléseit, s az ebből támadt csetepaté közben a rádiót védő ávósok tüzet nyitottak tüntetőkre, s hamarosan már halottakról is érkeztek hírek. Később rádiót ostromló felkelők elfogtak egy fegyverrel megrakott mentőkocsit, s e mögé bújva jutottak be a Rádióba. Sajnos a forradalommal nem szimpatizáló rádiósoknak mégis sikerült megakadályozniuk a követelések beolvasását, ugyan is a rádió épületéből parlamentbe szállítottak az adáshoz szükséges berendezéseket.
Este 7 órakor nagy felháborodást váltott ki Gerő Ernő, a párt Rákosít váltó főtitkárának a rádióbeszéde, amelyben fröcsögő stílusban lefasisztázta, leantiszemitázta, lenacionalizálta a tüntetőket. Mint tudjuk, bizonyos politikai erők mind a mai napig előszeretettel használják ezeket a vádakat politikai ellenfeleikkel szemben. Ebben az értelemben az idő mit sem változik: 1945 után ezt bélyeget sütötték a kommunistáknak be nem hódoló kisgazdákra, paraszt pártiakra, szociáldemokratákra, és az egész polgári Magyarországra, az ide menekülő külföldi magyarságra, miközben nyilas pribékekből jó elvtársak lettek.
A Gerő beszédnek mégis volt egy jó hatása is: azok az értelmiségiek, bele értve jelentős számú pártvezetőt is, akik többségükben ugyan őszintén azonosultak a forradalommal, mégis volt bennük némi félelem, hogy a későbbiekben a forradalomnak olyan következményei is lehetnek, amit pedig senki sem akart: nevezetesen, hogy visszatér az úri, a tőkés, a földesúri Magyarország. Hitük szerint a forradalom ennek pont az ellenkezőjét akarta, a tulajdon, az egész rendszerdemokratizálását, társadalmasítását, nem pedig azt, hogy az új kiváltságok helyére a régek térjenek vissza. E tekintetben ennek a rétegnek a gondolkozását már döntően befolyásolták a Petőfi Körben, az Írószövetségben, és más fórumokon elhangzott nézetek, amelyek főleg Bibó István és Német László által magyar úton képzelték el Magyarország, a magyar nép felemelkedésének jövőjét. Számukra tehát rémisztő volt hallgatni Gerő Ernő fenyegetéseit.
Később, azok, akik a téren ott voltak, elmondták, hogy Nagy Imre este 9-kor a parlament egyik ablakában állva langyos, semmit mondó beszédet mondott, ráadásul elvtársaknak szólította az ott összegyűlt tömeget, ami nagy felháborodást váltott ki.
Mint említettem, az én lapomat, a Pestmegyei Hírlapot is a Szabad Nép nyomdájában nyomták, ezért a Blaha Lujza térről közben be-be tudtam szaladnom a nyomdába, korrigálni a friss nyomdai levonatokat. Itt találkoztam a Szabad Nép egyik legkiválóbb vezető munkatársával, aki a Petőfi vitákon is nagy tekintélynek örvendett. kkor már egy új heti lap, az Igazság szerkesztőjeként olvasta a levonatokat. Ha jól emlékszem az Igazság Szocialista demokráciát! – című vezércikkének címét Demokráciát!- címre változtatta. Majd a közelében állóknak megjegyezte: Nincs olyan, hogy kapitalista, vagy szocialista demokrácia, demokrácia vagy van, vagy nincs. Nem tudom, hogy a Kádár rendszer idején mivel indokolták Gimes Miklós kivégzését, de abban bizonyos vagyok, hogy a lényeg ez volt: valódi demokráciát akart, minden felsőbbség, megszorítás, így a párt felsőbbsége, és a pénz uralma nélkül.
Valamikor éjfél környékén índúltam haza, amire röviden azért térek ki, mert jól érzékelteti, az akkori állapotokat. A Szabad Nép ügyeletes szerkesztője a nyomdában fölajánlotta, hogy hazavisz, mondván, ő is arra lakik, amerre én. Ami kis híján az életembe, illetve az életünkbe került. Ugyan is, az általa használt orosz Pobedával leginkább a gyűlölt pártfunkcionáriusok, ebben az időben pedig már szinte kizárólag az ÁVÓSOK jártak. Ezért aztán hazafelé menet bizony előfordult, hogy a felkelő csoportok először lőttek ránk s csak utána lopakodtak a közelünkbe igazoltatni. Nagy szerencsénk volt, hogy a felkelők szinte minden újságot, újságírót a barátaiknak tekintettek
Másnap kora reggel váci úti Kontakt Villamossági Gépgyárba mentem, ahol a feleségem kapcsolószerelőként dolgozott. Minden elfogultság nélkül mondhatom, hogy nem csak a műhelyében, de az egész gyárban szerették és becsülték. Noha soha tisztsége nem volt, rendesen fizette a szakszervezeti díjat, ennyi volt a mozgalmi kötődése. Mégis, ha a munkatársainak, akár valamelyik főnökkel, akár egymás között voltak vitáik, mindig hozzá fordultak tanácsért. Ha nem is személyesen, hírből ismertem az igazgatót s tudtam, hogy ezen a napon nyilvános munkás gyűlésen fogják értékelni a munkáját. Mindig emlékezetes marad ez az esemény számomra; a megszólalók nyíltsága, tárgyilagossága, szakszerűsége miatt. A legélesebb kritikai hang mögött is érződött az elismerés és bizalom. Mindenki tisztában volt azzal, hogy az igazgatójuk is csak a párt jóváhagyásával kerülhetett a gyár élére, itt azonban nem a pártot, hanem egy személyt minősítettek, aki kiérdemelte az ő bizalmukat.
Később máshol is részt vettem ilyen vagy ehhez hasonló eseményeken, leginkább a munkástanácsok megválasztásán, ahol a nagyüzemekben minden nagyobb műhely vállaszott tagokat, érdekes hogy nem csak fizikai munkásokat, de nagy számban, sőtt szerintem többségében a legkiválóbb mérnököket, műszakiakkat delegálták. S annak ellenére, hogy a rendszert gyűlölték, közülük fegyveresen harcoltak ellene, ez nem akadályozta nem akadályozta meg őket abban, munkatársaikkal szemben tárgyilagosak legyenek. Ez annál is inkább természetes volt, hiszen fegyverrel harcolók között is sok volt a pártag.
Most ugyan témát váltok, azzal hogy erre a későbbiekben még visszatérek.
24.-én , kora délután két fontos hír is érkezett a Blaha Lujza térre. Az egyik, hogy a VIII. kerületben, a Corvin közben, főleg külvárosi munkás fiatalokból fegyveres csoport alakult, a másik, hogy az ugyancsak itt megjelenő orosz tankok minden felszólítás nélkül, tankágyukkal, golyószórókkal, azonnal lőni kezdtek a Corvin köziekre, majd a közeli Práter utcában is létrejött forradalmi fegyveres csoportra, de lényegében mindenre, ami élt és mozgott: lakóházakra, az üzleteknél sorban álló asszonyokra. járókelőkre…
amely Pongrácz Gergely és Iván Kovács László vezetésével a forradalom egyik legnagyobb, legfontosabb és legtovább kitartó végig harcoló ellenállási központja lett. A Corvin közi fegyvere csoport egyébként létrejötte egyébként nyilvánvalóan az ellenforradalmárok számára sem volt ismeretlen, hiszen már 24-én este, szovjet tankok jelentek meg a környéken,
Mit tett ebben a helyzetben a Nagy Imre vezetésével, de lényegében a korábbi kommunista nomenklatúrából alakult új kormány? Egyébként, leszámítva egy szűk értelmiségi elitet, a forradalmárok túlnyomó többsége, már múltja is, bizalmatlan volt Nagy Imrével szemben s ezt a bizalmatlanságot csak növelte a Parlament ablakából elmondott beszéde, de még inkább az tény, hogy hol szinte könyörögve kérte a forradalmárokat, hogy tegyék le a fegyvert, hol pedig statáriummal fenyegette őket.
És most rátérve arra, amiért tulajdonképpen megírtam ezt cikket, akikre nézve különösképpen sértőnek tartom az 1956-os forradalmat és szabadságarcot eseményként emlegetni. S ezek a pesti srácok, a Corvin köziek, a Práter utcaiak, Szénatériek és a többiek. Mert amit ők tettek, arra szerintem világtörténelemben sincs példa. A Corvin közben és a környező utcákban öntelten grasszáló és aljasul, kíméletlenül tüzelő tankok előtt, között, után egyszer csak feltűntek, szinte nyüzsögtek ezek a pesti srácok, tizenéves külvárosi, csepeli, angyalföldi, kőbányai, újpesti munkásfiatalok, szinte még gyerek, s miközben a tankok csak lőttek, csak lőttek, ők eközben kézigránáttal a kezükben felmásztak, felugráltak, valósággal felrepültek ezekre a tankokra, s hogy, hogyan nem, a kezükben lévő, kibiztosított gránátot bevágták a tankba, azonnal megsemmisítve az onnan tüzelőket.
Mit sem törődve azzal, hogy közben is meg halhatnak.
És ezt a harcot, a másutt és másként harcoló tásaikkal együtt, a magyar forradalmárok mind addig folytatták ,amíg az orosz túlerő, a magyar ávósokkal együtt, a pesti utcákról el nem kotródott, a pesti srácok szavával élve, a jó édes anyukájukba.
És ne hogy elfelejtsük, és ne is engedjük elfelejteni, hogy a magyar forradalom igen is győzött, soha nem győzték le, amit maga a szovjet vezetés hivatalosan és az egész világ előtt elismert. A magyar forradalmárok október 23.-án a kommunista diktatúrával és a hazánkban tartózkodó szovjet csapatokkal szemben kelt fel, fogott fegyvert, ami 0ktober 28.-án teljes győzelemmel ért véget.
1956 november 4- én tehát a Szovjetunió, amerikai jóváhagyással, sőt segítséggel, minden létező nemzetközi szerződést felrúgva, nem a magyar forradalom ellen indított háborút, hanem független magyar államot hátba támadta, teljes katonai erejével letiporta. Az Amerikai Egyesült A
Államok jóváhagyásával és segítségével Legyen bármilyen erős is, bizom abban, hogy az amerikai népnek lesz elég ereje és önbecsülése, hogy ezt beismerje., De ennek már semmi köze nem volt sem magyarok forradalomhoz, sem a pesti srácokhoz.
Földesi József