Elgondolkodunk néha azon, miért is tesszük nap, mint nap azokat a dolgokat, melyeket véghez viszünk? Miért pont ott dolgozunk, vagy tanulunk, ahol? Miért is kelünk fel reggelente, isszuk meg a reggeli kávénkat vagy épp tejünket, aztán megyünk dolgozni vagy tanulni?
Ezekre mind nem most fogok válaszolni, inkább csak arra, hogy én miért is írok cikkeket a Ring Magazin portálon. Talán azért, hogy megosszam másokkal a véleményem, esetleg gondolkozásra, másképp látásra ösztönözzek, vagy egyszerűen csak szórakoztatni próbáljak? Ez a néhány részes cikksorozatom ezekre a kérdésekre igyekszik választ adni, néhány már korábban is említett, valamint újabb gondolatok segítségével. Az írás rólam is szól, de reményeim szerint nem csak magamnak.
Ma már mindenki azt mond, amit akar…
Talán az igazságtartalom gyengülésével párhuzamosan, vagy mert ahogy mondják, az internetes demokrácia korában mindenről találsz információt, és mindennek megtalálod a cáfolatát is, napjainkra a média hitelessége nagyon sokat csökkent. Így egyre kisebb súlya van annak, mi hangzik el a médiában.
A ’30-as években még, amikor Orson Welles Világok harca című novella-adaptációja ment a rádióban, a korabeli hallgatók közül rengetegen pánikba estek, mert azt hitték, hogy amit ott hallanak, mind igaz, és valóban megtámadtak minket a marslakók. Akkor még nehezen hitték el, hogy a médiában elhangzottak igazából meg nem történt események is, vagy akár teljes hazugságok is lehetnek. Pedig lehetnek.
Ez utóbbinak talán a legszemléletesebb példája az egyik kedvenc sorozatom, a nyolcvanas évekbeli Miami Vice (tudom, kicsit „oldszkúl” vagyok) azon epizódja, melyben amerikai katonák lemészárolnak egy nicaraguai falut. A titkos akcióról csupán egyetlen felvétel készül egy, a helyszínre besurranó riporter által, de később a kormány emberei ezt is megsemmisítik. Az epizód utolsó jelenetében egy amerikai rádióadásban bemondják, hogy szélsőséges terroristák leromboltak egy nicaraguai falut, az Egyesült Államok kormánya pedig tiltakozik a brutalitás ellen.
Jelenet a Miami Vice című sorozatból
Van tehát értelme manapság a tévében, rádióban, újságokban és neten található rengeteg igaz/féligaz/hazug vélemény és ellenvélemény között kifejteni a mi álláspontunkat, vagy feltenni a saját kérdéseinket? Úgy gondolom, van értelme, abban az esetben, amennyiben tudunk újat mondani, vagy új szemszögből megvilágítani a dolgokat. Ez azonban felvet egy újabb kérdést.
Különbözik-e az írásom bárki másétól?
„Sok ember közt vagy a leginkább egyedül”
Nem olyan egyszerű megtalálni a személyes hangvételt. Nekem sokat segített ebben, hogy Földesi József Úr – a Ring Magazin igazgatója – Prágába költözésem előtt azt javasolta, hogy írjak egy cikksorozatot a városról, ahol az objektív ismereteket, látnivalókat, történelmi eseményeket is közölném, ugyanakkor a szubjektív meglátásaimat is beletenném. Így a városról szólnak majd a beszámolóim az én szubjektív szemüvegemen keresztül, mely által én is ott leszek ezekben az írásokban. Hálás vagyok ezért az ötletért, mert azóta is szívesen vezetem ezt a cikksorozatomat. Azonban olykor elbizonytalanodom: az írásaim vajon mennyire szólnak az objektív valóságról és mennyire az én szubjektív valóságomról?
Immanuel Kant filozófus vezette be a „társiatlan társiasság” fogalmát: minden emberben megvan a hajlam arra, hogy valamivel kiemelkedjen a társadalomból, de ehhez szüksége van magára a társadalomra is, ahonnan ki tud emelkedni. Így ez az igény elkülönülést jelent, mely paradox módon együttműködést kényszerít ki belőlünk.
Én magam nem vagyok egy kimondottan társasági ember. Minél inkább több ember van jelen egy társaságban, annál kevesebbet beszélek: úgyis lesz valaki, aki majd beszél helyettem. Szeretném hinni, hogy nem a zárkózottságomat szeretném kompenzálni az írásaimmal, hanem valóban személyes hangvételű írásokat közlök, másokat is érintő és érdeklő témákban. Vagyis azt, hogy nem csak azért írok, hogy legyen valami fóruma annak, hogy én is megszólalhassak nagyobb nyilvánosság előtt.
Az amerikai álom és a magyar valóság
Amennyiben az írásaimnak van értéke, és azokban szubjektíve szerepelek, úgy a szélsőségektől mentes, tisztábban látást akarom hangsúlyozni. Úgy érzem ugyanis, hogy napjainkban szélsőséges mentalitások vakítják el a tisztánlátást. Az egyik a tettetett boldogság, melyet amerikai álomnak, a másik a folytonos elégedetlenség, amit magyar valóságnak nevezek. A következő részben ezeket fejtem ki bővebben.
Források:
Miami Vice, S03 E02: Stone’s war
Ákos: Tudom, hogy merre jársz (1998)
Képek:
http://cultura.hu/szub-kultura/veszely-a-radioban/
Miami Vice, S03 E02: Stone’s war