Legszebb nyaraimat – megszépítő emlékezet – gyerekkoromban Felcsút községben töltöttem, nagyszüleimnél. Régimódi vályogházuk volt a falu vége felé, hosszú parasztház: elöl amolyan „tiszta szoba”, de semmi cicoma, nem lakták. Mellette szépen berendezett konyha. Nagyanyám soha nem használta, csak raktárnak szolgált. Egy szoba, ahol aludtak: nagyapám és nagyanyám nagy parasztágyban, hatalmas dunyhákkal, s az ágyuk végében legkisebb fiuk, László, aki nagyon későn született, s még otthon lakott. A szobában nem volt fűtés, de jó meleg áramlott át a ház legfontosabb helyiségéből, a nyári konyhából, amit télen-nyáron használtak. Itt volt a sparhelt, ebben egész nap égett a tűz, nagymamám főzött, sütött. Itt állt a vödör a kútból húzott friss vízzel, mellette füles pohár. Ma is érzem annak a víznek az üdítő, friss ízét. A kút a kertben állt: meleg nyári napokon leengedték bele a görögdinnyét, s mikor felhúzták, olyan volt, amilyennek lennie kellett: hűvös, frissítő. Voltak még helyiségek: kamra, benne élelem – sonka, zsákokban liszt – épp úgy, mint szög, drót, csavar, szerszámok. Mellette nagyapám műhelye: bognár volt, egy kis asztalosműhely odaillesztve a házhoz, amiben a tűzifát is tárolták. Micsoda illata volt azoknak a fáknak: a fűrészelteknek és az égetésre váróknak, száraz, de életet árasztó illat! Nagyapám már öreg volt a hatvanas évek végén, örült, ha a TSZ-ben ledolgozta a magáét. Ritkán láttam a műhelyében. Inkább a tornácon üldögélt furcsa mosollyal és magyar nótákat hallgatott. Soha mást nem ismertem, aki ilyen szenvedéllyel hallgatta ezeket a dalokat. A műhely mellett még voltak ólak: a disznóknak, baromfinak. Ezek már átértek a hátsó kertbe, ahol nappal kacsák, csirkék garázdálkodtak. Itató, nagy hordó esővízzel.
Szerencsés Károly