Akkoriban még megvolt a törzshelyünk a Párizsi „ulicéből” nyíló kis utcában, nevét sem tudom: egyszerűen az volt a kocsma, ahová mindig betértem, s ha G. ott volt velem, betértünk. Fogyasztottunk rendesen, bőséges borravalót adtunk, sört, grogot ittunk, ettünk is. A pincérek feltűnően tisztelettudók voltak: ez imponált nekem, és azt hiszem G.-nek is. Ez járt nekünk. Olyan különlegesek voltunk. Akkoriban még nem árasztották el a turisták Prágát. Csehszlovákia egy vasfüggönnyel hermetikusan elzárt terület volt, merev kommunista hatalommal. Vezetői féltek a turistáktól és saját polgáraikat sem szívesen engedték külföldre. Legfeljebb hozzánk, a Balatonra. G. olyan ékkő volt abban a kocsmában, olyan ragyogás vette körül a szürke, eltompult emberek között, hogy abból a fényből rám is esett. De magam is „jelenség” lehettem, nem kétséges. Talán Pozsonyban éreztem ezt leginkább. Pár napot Szencen töltöttünk a befagyott tó mellett. Szánkóztunk, söröztünk. Ellátogattunk Pozsonyba. G. fehér kabátban, ragyogva, mint egy hollywoodi filmsztár. Én Bilgeri csizmában és a csizmaszárig érő fehér bundában, hátközépig érő dús fekete hajjal. Kalapban. Bementünk egy áruházba, de hamarosan ki kellett jönnünk, mert közfeltűnést keltettünk. Csoportosan követtek bennünket.
– Ott vannak! Figyeld! – mondták magyarul, szlovákul.
Fiatal lányok, eladók csoportosultak körénk. Egyre kínosabb volt. Megértettem a sztárokat, Elvist meg a többieket. Mennyire kellemetlen ez. Többet mutattunk, mint amit értünk? Rettentő kétely, de nem akkori.
Szencen találtunk egy szánkót. Beleültettem G.-t, mint egy kisöcsit. Húztam a havas úton. Másnapra eltűnt a szánkó. Elbuszoztunk Bajmócra a Pálffy várat megnézni, zárva volt. Jöttünk vissza. A sörömet az ablak alatt a hóban hűtöttem, fridzsider nem volt. Veszekedtünk is. G. felöltözött és elindult haza. Már kint járt az udvaron. Mezítláb kirohantam érte a hóba. Felkaptam és visszahoztam. Már nevettünk. Tényleg el akart menni? Ez volt a szerelem?
Szerencsés Károly