Álláspont. Tisztára mint az ötvenes évek harcos békenyilatkozatai, a magyar filmesek, elsősorban persze a rendezők, világosan hallják és felismerik a kor szavát Még a legkisebb, akár háztömb körüli fesztiválon is úgy érzik, nem hallgathatnak tovább, meg kell szólalniuk, el kell mondaniuk, mekkora a nyomor, az önkény, a diktatúra az országban. A Népszabadsággal meghalt a sajtószabadság, megszűntek az európai értékek, xenofób, antiszemita meg ki tudja még milyen egy teljes nemzet, nem is beszélve a korrupt, rasszista, soviniszta, nacionalista, fasiszta kormányáról.
Legutóbb a most véget ért cannes-i fesztivál elején, versenyfilmje bemutatása után nyilatkozott oda egy jeles magyar rendező, Mundruczó Kornél, hogy „az országban történő események nagy részével nem tudok egyetérteni”. Nem, nem Magyarországról szólt a fesztivál, de mégis. De mégis, neki be kellett egyet törülnie a hatalomnak. Nem, őt nem lehet megvenni, még kevésbé elhallgattatni, aprópénzzel lekenyerezni. Nem. Bár, ha jól megnézzük, kicsit dodonai nyilatkozat ez, hiszen ez az európai szabású fehér ember azt is mondhatja magyarázatként, hogy herótja van a DK-tól, bosszantja a Kétfarkú Kutya Párt, és Juhász Péter láttán rögvest kikapcsolja a televíziót. Mint amikor új üzemcsarnokot adtak át hajdanán Csepelen: újabb pofon az imperialistáknak, vesszenek a munkásnyúzó, bitang kapitalisták, süljön ki a tőkés bitangok szeme! És hogy ne csak általánosságban nyilatkozzunk: „Fényes munkasikereket kívánunk valamennyi magyar dolgozónak, kiváltképp a sztahanovistáknak!” 
Na, igen, ez már valóban kicsit rozsdás szöveg, még akkor is, ha a szegények és a munkások – egészen a következő választásig – bizonyára hamarosan visszanyerik méltó helyüket a magyar közbeszédben, de az ország, az ország állapota egyenesen lehangoló. Úgyhogy, ha van ilyen-olyan díj, ha nincs, egy vátesz, egy magyar rendező folyvást erre gondol, s nem nézheti tétlenül a hazai korrupciót, semmittevést, svihákságot. Persze Mundruczó úr akár rögvest át is számíthatta volna, hogy mi mindent lehetne abból a közpénzből venni, nevezetesen 697 millió forintból, amit ebben a nyomorországban a Magyar Nemzeti Filmalaptól a munkájára kapott. Lenne belőle – mármint a mi adóforintunkból – sok-sok lélegeztetőgép, a betegellátás javítására jó néhány kórtermi széf és ki tudja, hány méter 5-ös metró, több tucat műfüves futballpálya. De nem, az a pénz filmre megy, persze, hogy nem tud az országban történő események nagy részével a rendező elvtárs, pardon, úr egyetérteni. Jöjjenek inkább a harcos békenyilatkozatok meg a színes, szélesvásznú szovjet filmek. 
A Saul fia Oscar-díjas rendezője, Nemes Jeles László a Jüdische Allgemeinének úgy nyilatkozott: ez az ország nem normális. A fő probléma, hogy félelmetesen sok nálunk az antiszemita: „A zsidógyűlölet Magyarországon, ahogy korábban, most is nagyon széles körben elterjedt. Sokan legszívesebben újranyitnák a koncentrációs táborokat, ha megtehetnék – inkább tegnap, mint ma… Magyarország nem normális ország – a politikusai és polgárai egészen biztosan nem. Hiszen soha nem esik szó arról, hogy hogyan kollaboráltak a németekkel a náci időkben, közben pedig a politikusok örömmel hevítik a létező antiszemitizmust.” S világgá kürtöli ezt akkor, amikor Köves Slomó, az Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség vezető rabbija is azt mondja, hogy Magyarországon nincs antiszemitizmus. És hát a Berlinalé zárónapján, még a díjátadó előtt a győztes film, a Testről és lélekről magyar rendezője, Enyedi Ildikó is odanyilatkozott, hogy ami most a hazánkban történik, szégyen, és mindez valóban félelemmel tölti el. A nyilatkozattal semmi gond, ezeket szépen sorba állítva világosan kirajzolódik az önkény és a nyomor országa. 
Meglehet, másoknak csupán tényleg térkép e táj, nekünk a diktatúra földje az internacionalista lángoktól ölelt kis ország. Rendben van, bűnösök vagyunk, csaknem mind egy szálig, legjobbjaink, ilyen-olyan díjazott meg futottak még filmrendezőink kivételével. Példátlan és lelkesítő, ahogy kiállnak mellettünk, ahogy szembemennek az elnyomással, a tirannussal, s egyetlen aprócska hibájuk, nem ismerik fel, hogy bizonyos tekintetben a diktatúra atmoszférát teremt, ihletet ad – a pénz mellé –, s nem véletlen, hogy éppen nálunk, ebben a posványban születnek egyre-másra a kitüntetett remekművek. Mundruczó úr legfrissebb opusát most Cannes-ban nem díjazták ugyan, de – mint egykoron mondták, Schirilla György nagy futásáról – kiváló helytállását, bátor szókimondását – és persze a 697 millió forintját – soha nem felejtjük. Harcos, gyűlölet elleni békebeszéd lesz belőle. – See more at: http://magyarhirlap.hu/cikk/89269/Orszaggyalazo#sthash.1fbgeJCq.dpuf