Változó intenzitással, de beköszöntött a tavasz, itt az ideje a nagytakarításnak. Ahogy a házunkat, úgy a lelkünket is takarítani kell olykor. Persze ez nem megy olyan könnyen, mint mondjuk a nappali felporszívózása, mert ehhez saját bűneinkkel kell szembenéznünk, a másét pedig meg kell bocsátanunk.
A mostani, szubjektív meglátásaimat tartalmazó írásban ez utóbbin gondolkozom: milyen bűnösöknek kegyelmezett meg Jézus? Hogyan kell mások bűneihez viszonyulni? Hányszor lehet megbocsátani? Létezik olyan eset, amikor nem lehetséges?
A bűn körei
Néhány hete egy katolikus mise prédikációján három, a korabeli zsidó társadalomban leginkább bűnösnek tartott tevékenységekről/tettekről volt szó. Az egészben azt találtam leginkább érdekesnek, hogy Jézus ezekkel az emberekkel mennyire együttérző és megértő volt.
-
A három közül a legenyhébb „bűnös” csoportot a pásztorok alkották, akik a munkájuk jellege miatt szombaton, az ünnepnapon is dolgoztak. A társadalom emiatt lenézte és megvetette őket. Jézus is? Dehogy, hiszen már a születésének a hírét sem a „bűntelen” embereknek, hanem a pásztoroknak vitték az angyalok, ilyen értelemben Jézus már születésével is botrányt okozott a társadalomban.
-
A második a házasságtörők voltak. Amennyiben ez a bűn kitudódott, halálra kövezték az elkövetőjét. Épp egy házasságtörő asszonyt végeztek volna így ki, amikor Jézus azt mondta a tömegnek: „Az vesse rá az első követ, aki bűntelen közületek”. Aztán a földbe elkezdte írni a jelenlévők, tán épp a karjukat kőhajításra lendítő emberek bűneit, akik erre elsomfordáltak. Ismert a történet, mégis most döbbenek meg azon, hogy a bűnös nőnek Jézus mérlegelés nélkül azt mondja: „Menj, de többé ne vétkezzél”. Nem rója fel a vétkeit, nem kérkedik önmagával, és azzal, hogy neki egyáltalán nincsenek bűnei. Az embert látja, az esendőt, minden hibájával együtt. És minden hibája ellenére szereti. Nem ítéli el, ehelyett egy pillanat alatt megszabadítja bűneitől.
-
A főbűnösök pedig azok a zsidó vámszedők voltak, akik pénzt hajtottak be a saját népükön a megszálló római csapatok számára. Máté személyében Jézus 12 kiválasztott tanítványa között is volt ilyen, a társadalom által gyűlölt vámszedő.
Túl azon, hogy őt is emberszámba vette, arra is volt példa, hogy Jézus egyenesen a rómaiak körében vitt végbe csodát, mivel a hit a származásnál fontosabb volt számára: egy alkalommal egy kafarnaumi százados arra kérte Jézust, hogy gyógyítsa meg a szolgáját. Jézus emiatt el akart menni a századosnál betegeskedő szolgához, de ő ezt mondta: „Uram, nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj, hanem csak egy szóval mondd, és meggyógyul a szolgám”. Ezen a kijelentésen még Jézus is megdöbbent, és azt mondta, hogy ekkora hitet még Izraelben sem tapasztalt.
A világ azóta sokat változott, így az is, hogy ki szerepel a társadalmi ranglétra és presztízs alján. Manapság már nem a pásztorokat, házasságtörőket és vámszedőket nézi le legjobban a társadalom. De ha ma emberként élne a földön Jézus, talán szóba állna a jelenlegi magyar társadalomban lenézett emberekkel is? Zsidókkal, cigányokkal, vagy esetleg migránsokkal is? Alighanem előbb velük, mint egynéhány, önmagát vallásos színben feltüntető, de az egoizmustól és önimádattól elvakult emberrel.
Kibeszélés
Persze mi csak esendő emberek vagyunk, nem mindig tudunk olyan irgalmasak lenni, mint Jézus, gyakran elragadnak az érzelmeink, és negatív ítéletet hozunk másokról. Hajlamosak vagyunk először kibeszélni a másik tettét, mintsem neki szólnánk először. Ugyanakkor Jézustól kaptunk útmutatást, hogyan cselekedjünk akkor, ha valaki rossz útra tér: először az adott illetőnek mondjuk meg, hogy rossz úton jár, vagy rosszat tett. Ha nem hallgat ránk, akkor a legszűkebb társaságának, akik a legjobban ismerik őt, mivel ők még hathatnak rá. Ha erre sem hallgat, csak akkor tárjuk nagyobb közösség elé a bűnét, de mindig javító szándékkal, és nem rosszindulatú kibeszéléssel.
Jézus kijelentésének azonban van egy fordított olvasatja is. Ha mi magunk követünk el bűnt, van-e, aki szól nekünk? Van-e emberünk, aki minden rosszindulat nélkül rámutat hibáinkra? Ha soha nem kapunk visszajelzéseket arról, hogy valamit rosszul csinálunk, akkor biztos, hogy ez azért van, mert mindenben tökéletesek vagyunk? Lehet, hogy ilyenkor már nincs is emberünk, aki szólna nekünk.
Hányszor kell megbocsátanom?
Hány alkalommal lehet a bűnöket megbocsátani? Az egyik tanítvány egyszer megkérdezte Jézust: Még hétszer is? Jézus válasza erre: Nem azt mondom neked, hogy hétszer, hanem még hetvenszer hétszer is.
Akárhogy is számolom, ez nagyon sok. És persze meg lehet bocsátani hetvenszer hétszer +1-szer is, a lényeg nem a matematikán van. A katolikus hitben ráadásul van egy olyan logika, miszerint amennyire meg tudsz bocsátani másoknak, annyira bocsátanak meg neked is. Valahol ehhez kapcsolódik, hogy könnyű a szeretteinket szeretni, de erre bárki képes. A vallásosság nehézsége ott indul, hogy az ellenséget is szeretni kell, és az embert kell látni benne.
A megbocsáthatatlan
Gyerekként úgy gondoltam, hogy a klasszikus felosztás alapján az élet után mennyország vár a jó emberekre és a pokol kénköves bugyrai a vörös vasvillás ördöggel a rosszakra.
Ennél azt hiszem, árnyaltabb a kép. Létezik mindkettő. Viszont a pokol és a mennyország egyaránt már a földi életben elkezdődik. Mennyország az, amikor megéled az őszinte szeretet. Pokol az, amikor magadba fordulsz, és nem látsz mást a világból csak keserűséget és fájdalmat. Az oda vezető út a nehezen megfogalmazható Szentlélek elleni bűn. Mi ez a bűn, amit még az sem bocsáthat meg, aki egy szempillantás alatt megteszi, ha kell, hetvenszer hétszer is? Az, ha valaki képtelen beismerni bűneit! Akármennyire is furcsán hangozhat, de a katolikus vallás szerint ez a lehető legnagyobb bűn:
„A Szentlélek elleni bűn, mely éppen a bocsánat befogadása ellen irányul, hiszen a Lélek az, akinek első tette, hogy ránk bizonyítja a bűnt, hogy azután az igaz bűnbánatra elvezetve az isteni megbocsátásban is részesítsen.”
„A Szentlélek elleni bűn végeredményben nem más, mint a rosszban való megátalkodottság. Az az ember, aki idáig eljut, már nem képes a bocsánatot befogadni, mert szíve megkeményedett, és bezárult az isteni irgalom előtt. Akármit tesz, akármi történik is vele, azt úgy magyarázza, hogy őt igazolja; bűntudatát elnyomja, a bűnt lekicsinyli vagy egyenesen tagadja. Olyan ez, mint amikor valaki elhatározza, hogy nem mosakszik többé, merthogy ő tiszta, nincsen szüksége fürdésre, s közben olyan büdös, hogy rossz a közelébe menni.”
Persze ez logikus, aki nem érzi a bűnei súlyát, azon hogyan is lehetne segíteni?
„Egészen más az, hogy bűneinkkel, gyarlóságainkkal egy életen át küszködünk, és elesésről elesésre, botladozva haladunk, mint az, hogy megideologizáljuk, hogy nem is bűn, amiben élünk.”
Gyakran a vallásos embereket kísérti meg ez a fajta dölyf: „tökéletes vagyok, nincsen bűnön”. Ez a tévúton járó hit a lehető legnagyobb lázadás Isten ellen, mely előbb vagy utóbb, de mindenképp a hiányához, vagyis a szeretet hiányához fog vezetni, és marad a keserűség, ahogy Jézus mondta több esetben: a sírás és fogcsikorgatás, vagyis a földi pokol.
Pedig igaz hittel a boldogság néha még a legképtelenebbnek tűnő helyzetekben is előfordulhat: a nemrégiben elhunyt Placid atya például „örömolimpiát” vezetett be a gulágon, az orosz munkatáborban, hogy az ott sínylődő társaival jobban el tudják viselni a kínokat, és hogy még abban a reménytelen helyzetben is meglássák az isteni gondviselést és szeretetet. Ennek lényege az volt, hogy abból csináltak „versenyt”, hogy naponta össze kellett számolniuk, hány örömteli dolog történt velük. Ő volt, hogy hetvennél is több boldogságot számolt össze egyetlen nap alatt.
Magam részéről nem gondolom, hogy a bűnök beismerése csak a katolikus emberek kiváltsága lenne a gyónás által. Ugyanakkor ez egy kimondottan erre a célra intézményesített szentség, melynek rendszeres gyakorlásával könnyebben el lehet jutni a lelki tisztulás felé.
A következő írásban a bűnökkel foglalkozom majd. A gondolatmenetet ott folytatom, ahol abbahagytam: a figyelmes Olvasó észrevehette, hogy már itt, a megbocsátásról szóló gondolkodás közben is egyre inkább áttértem a bűnök kérdésére. Ezek a témakörök egymástól élesen nem elválaszthatók, így előre- és visszautalások a későbbiekben is előfordulhatnak.
Ez a cikksorozat továbbra is személyes véleményemet tükrözi a hitről, melyben a tévedés jogát fenntartom, azok esetleges későbbi felismerése építő jellegű is lehet.
Források:
Biblia részletek
Barsi Balázs atya honlapja: http://www.barsibalazs.hu/
Prédikációk
Képek forrása:
Pier Paolo Pasolini (1964): Máté evangéliuma
Martin Scorsese (1988): Krisztus utolsó megkísértése
http://eleszto.blog.hu/2013/12/03/2013_12_698
https://mno.hu/belfold/elhunyt-olofsson-placid-atya-1381268
http://fantaziakepek.qwqw.hu/?modul=oldal&tartalom=1106204
http://www.szolgalohittan.hu/+WEBTAR/Keptar-Biblia/K-2.Jgyermek.htm