– Miben hisz Ön, Jim?
– Hiszek az érzékek hosszú eltompításában az ismeretlen felé. A tudatalattiban élek. Értelmünk elrejti előlünk a végtelent.
Rengeteg dolgot írhatnék a Doors-ról, a 60-as 70-es évek jelentős pszichedelikus rockot játszó együtteséről vagy legendás énekeséről, Jim Morrison-ról. Ehelyett inkább hallgatom a dalaikat és szabadjára engedem a fantáziám. Vágyaim, gondjaim és emlékeim olykor egyszerre, máskor egymás után jelennek meg. Ilyenkor igyekszem rendet teremteni, különválasztani őket. Azonban a dolgok egyre inkább összemosódnak, lassan megszűnnek az éles határok előbb a tárgyak, majd az emberek között is. A kép helyenként zavarossá válik, mégis ebben a zavartságban nyer új értelmet, és dereng fel néhány addig elrejtett igazság, meg nem értett összefüggés. Az út azonban nem könnyű, helyenként fájdalommal és borzongással jár.
Furcsa napok
Furcsa napok találtak meg minket, már itt érzem a zsigereimben. És ezekben a különös órákban egyedül habozunk, mit is tehetnénk. Hisz a testek zavarodottak, az emlékek hasztalanok. Nem tudom megmagyarázni, talán nevetséges is, de ez a dal egy filmsorozat egyik epizódjának nyitójelenetében a leghatásosabb számomra. Képsorokat láthatunk a vietnámi háborúról, katonákról, Saigon közelében éhező gyerekekről, nyomorék utcaemberekről. De az az amatőr videoklip is jól sikerült a szabadon idézett Strange Days című dalról, melyet Morrison filmjéből vágott össze valaki: Morrison autóbalesetet szenved a kies pusztán. Stoppol, és hosszabb idő után végre meg is áll neki egy autó. Amint megközelíti, észreveszi, hogy furcsamód nincs sofőr az autóban. Így hát beszáll, és átadja magát a sebességnek, a levegőnek, a fénynek. Az úton azonban egy sivatagi róka leheli a végsőket – valaki elüthette, és most ott liheg félholtan, a nyelve kint, talán valamelyik belső szerve is. Viszont a végtisztesség neki is jár: Morrison abbahagyja a száguldást, kiszáll az autóból, és egy lepedővel letakarja a szerencsétlenül járt állatot.
Ne érintsd többé a földet
Szakadjunk el a valóságtól, nem akarom már elviselni. Nemrég olvastam Aldous Huxley Az érzékelés kapui című könyvét, ami arról szól, hogy kísérleti jelleggel meszkalint fogyasztott egy professzor ismerőse megfigyelése alatt. Az egyik tapasztalata az volt, hogy nyelvünk segítségével a valóság csak egy szeletét látjuk, mely a létfenntartáshoz szükséges. A mélyebb rétegek rejtve maradnak, de a kábítószer hatására ezek is láthatóvá válnak: akár egy hétköznapi tárgy, például egy szék teljességében, igazi színében, és a mindenséggel való kapcsolatában: „A vizuális impressziók fokozódnak, a szem visszanyer valamennyit a gyermekkor ártatlan érzékeléséből, amikor az érzékelés még nem került azonnal és automatikusan az elképzelések uralma alá. Lecsökken a tér iránti érdeklődés; az idő szinte teljes egészében lényegtelenné válik.”
Tudatmódosítóra nincs szükségem, mégis az itt és most korlátját én is magam mögött akarom hagyni, olyan jó lenne a világot egy tágabb horizontból szemlélni. Szerencsés Károlyhoz hasonlóan „Engem a korláttalan emberek érdekelnek, akik nem a Jelenben, hanem a Múltban vagy a Jövőben élnek.” Most arról álmodom, hogy egy szobában ülök. Egy városszéli házban, nem tudom, melyik városban, nem számít. Kicsit hűvös van. Jó érzés itt lenni, nincsenek kötelezettségek, nincs itt senki más, csak magammal foglalkozhatom. Ebben a jóleső magányban érzem a legapróbb hangokat is, egy vízcsepp csobbanását, a szél zörgését. Most egyszerre mozdul minden, szépen, harmóniában, valahogy egyre inkább az az érzésem, hogy mélyen belül hasonlóak, hacsak nem ugyanolyanok vagyunk mi emberek.
Most együtt szeretnék gondolkozni Velázquezzel, akit „többé nem érdekelték a világból, csak a titokzatos viszonyok, melyek megismertetik az egyik embert a másikkal. Egy titkos és folytonos fejlődés által, melynek semmilyen akadály nem fedi fel és nem akadályozza meg a menetét.” Megismerni a másikat. Lehetséges ez egyáltalán? Hiszen sokan vagyunk, akik leélünk egy életet, anélkül, hogy akár önmagunkat megismernénk. Hogy várhatnánk bárkitől is, hogy igazán ismerjen minket? Van itt egy ellentmondás: még ha ugyanolyanok is vagyunk, olykor a csillagok és az emberek között sincs akkora távolság, amekkora a távolság lehet lélektől lélekig. És ha mégis megismered a másikat, lehet véletlen, hogy pont őt ismered meg? Én nem tudok hinni a véletlenekben, mégsem lehetetlen, hogy a véletlen határoz meg rengeteg történést, és talán az egész életet is: „A véletlenben benne van az élet. Az életben túl sok a véletlen”.
A valóság elvesztése előtt most még egyszer az értelem hangja szól hozzám. Talán túl sokszor hallgattam már rá életemben. Most is tisztán, érthetően magyaráz, érvel nekem, nyilvánvalóan közölni szeretne valamit. De a szavak most lekoppannak rólam, már nem értem, miről van szó. Az értelem érvelését elvetem, és azt mondom, vicc az egész. Egyre inkább elveszítem önmagam, részekre bomlok szét, hogy aztán majd önmagam és mások által újra felépülhessek. Vagy ha nem sikerül, akkor véglegesen elbukjak. Huxley azt mondja, a széthullt részecskékben is jelen lehet az egész, csakhogy megvan a veszélye annak, hogy ami széthullt, már többé soha nem áll össze egésszé: „Az egész megszűnt létezni. Ám az egyes töredékek még mindig a Felsőbb Rend képviselői (…) A teljesség minden egyes törött szilánkban benne van. Talán sokkal inkább jelen van, mint egy koherens műben. Így legalább nem ringat minket a biztonság álmába egy pusztán ember alkotta, összetákolt rendszerbe vetett hit (…) Ezért bizonyos értelemben a szétesésnek is megvannak a maga előnyei. Persze ettől még veszélyes, rettentően veszélyes, mert mi van akkor, ha mondjuk nem sikerül visszatérni a káoszból?”
A hegy egyre inkább elhalványul… csak egy hologram. Akkor veszed észre, amikor felérnél a tetejére kitűzni a félelmeid zászlóját. „Öntudatosan” mintha valami megváltozott volna a világban… vagy bennem? Egy pillanatig büszkén lobog a szélben, majd amint az időtlen kő köddé vált, végelláthatatlan mélységekbe zuhansz. Végtére is, aki a világ tetejére vágyik, önmagába kell merüljön. Csukd be a szemed és hagyd a vibrálást végigfutni a testeden, élvezd, ahogyan eluralkodik rajtad a zene által. Mint annak végtelen gyönyöre lehet, amikor lehull a függöny és az előadásnak vége. Melyik a valóság, egyszer régen tudtam. Megvan a pillanat, mikor ráébredtem, hogy már nincs meg, de nem tudnám felidézni azt, ahol és amikor elhagytam.
Kezdődik az utazás…
Szerzők: Pető Márton, Habib Dániel
Felhasznált zenék, versek, filmek és írások
Stange days klip: https://www.youtube.com/watch?v=tb0MF1UnD3o
Dalok: The Doors: Strange days, Suzanne Vega: Left of center, Depeche Mode: This is fun
Versek, idézetek: Tóth Árpád: Lélektől lélekig, Szerencsés Károly: Feleségem könyve, Aldous Huxley: Az érzékelés kapui (Cartaphilus könyvkiadó, Budapest, 2008, 22. p., 47.p.)
Filmek: Oliver Stone: The Doors, Miami Vice, S02, E10, Jean Luc Godard: Bolond Pierrot