Hosszú időnek kell eltelnie, amíg helyrehozzuk a múlt mulasztásait a történelemszemléletünk terén is. Sok minden egy kierőszakolt önleértékelési hangulat jegyében történt és a közbeszédben teret nyert a nemzetet megalázó színben feltüntető hangütés.
Az, hogy ebből máig nem tudtunk kilábalni, azért is fájdalmas, mert 1945 után még érthető volt a kishitűség. Olyan hazug kommunista áltörténészekkel végeztették ki a tudományosságot, mint például Andics Erzsébet, a valódi szakembereket pedig elüldözték, hallgatásra ítélték, eltüntették. Ennek a máig ható pusztításnak, a könyvtárak bezúzásának tulajdonítható, hogy a jó szándékú polgárok néha azért nem tudnak elég hatékonyan érvelni a magyar nemzetet befeketítő propagandisztikus beállítások ellen, mert az eredeti hiteles forrásokat Rákosiék javarészt megsemmisítették.
A magyar társadalom, amelyet a valóságos információktól, tudástól megfosztottak, ezáltal könnyebben félrevezethető. Sokan tehát hitelt adnak azoknak a nyugati és hazai baloldali rágalmaknak, amelyek úgy tüntetik fel, mintha a magyar nép utálná az úgymond idegeneket, s elutasítaná azokat, akik hozzánk menekülnek. Holott éppen az ellenkezője igaz, és jó volna, ha ezek a tények a hazai közpublicisztikában is megjelenhetnének, sőt elfogadott állásponttá válhatnának. XX. századi történelmünknek ugyanis visszatérő motívuma, hogy befogadtuk, oltalmaztuk azokat, akik segítséget, védelmet kértek tőlünk.
A lengyel menekültek 1939 őszi befogadása országuknak a nácik és a szovjetek általi lerohanása után nemcsak az állami hivatalokat, a magánszférát is megmozgatta. Bátor dolog volt, hogy Hitlerrel is dacoltunk, amikor nem engedtük a csapatszállításokat. Olyan katonai erőt is megmentettünk, amely Nyugatra távozva hősies részt vállalt a szövetségesek későbbi győzelméből. A kilencvenes évek elején, amikor a délszláv háborúban elszabadultak az indulatok, a magyar állam és a lakosság ismét mindent megtett, hogy menedéket nyújtson a hozzánk áramló tömegeknek.
Hangsúlyozni kell: nemcsak a magyaroknak, hanem a horvátoknak, a bosnyákoknak, a szerbeknek és mindenkinek, akit elüldöztek a volt Jugoszlávia területéről. Sokan közülük azóta is itt élnek. Úgy vélem, ha a nemzetközi sajtó nem csak azzal foglalkozna, milyen sületlenségeket beszél egy ötszázezres lélekszámú városállam, Luxemburg külügyminisztere, hanem a múlt tényeit számon tartaná, ezek a cselekedetek sem maradnának rejtve a nyugati közvélemény előtt.
De ha már a külföldi kritikai szellem szóba került, nem árt arra is emlékeztetni az emberi jogi szempontok buzgó szorgalmazóit, hogy 1938-ban, az Anschluss után miként zárta le Svájc a határait az Ausztriából menekülő, főként zsidó származású emberek elől. És ne feledjük azt az óceánjárót sem, amely Hamburg kikötőjéből indulva hiába kért bebocsátást a szabadság hazájától, az Egyesült Államoktól, fedélzetén a nácik elől menedéket kereső német zsidókkal. Ne feledjük, mert nem engedték partra szállni őket. Emlékezzünk, mi lett a sorsuk a szerencsétleneknek, akik hasztalan kopogtattak a ma a jogállamiságra oly kényes országok ajtaján! Tegyük hozzá: az Anschluss után a menedéket keresők elől az akkor még önálló államként létező Csehszlovákia szintén lezárta a határait. Mialatt a magyar határ végig nyitva állt. Nálunk keresett oltalmat többek között Szlovákiából az üldöztetés elől a zsidónak nyilvánítottak egy része 1942-től és 1944-ben is, mert az itteni – a német megszállás után kötelezően felállított – gettókban is nagyobb biztonságban érezték magukat.
De mondjanak még egy államfőt, aki többször is konfrontálódni mert az akkor teljhatalmú úrnak számító Führerrel! Horthy Miklós viszont nyíltan, látványosan szembeszegült – sokszor ordítozó dührohamot váltva ki az ilyesmihez nem szokott Hitlerből. Nem véletlen, hogy a náci hadvezetés végül Magyarország erőszakos katonai megszállása mellett döntött. Az akkori magyar lakosság lett volna nácibarát és nem az osztrák nép, amely mámoros boldogsággal ünnepelte a német csapatok bevonulását 1938-ban?
Nálunk hatalmas sikert aratott Zilahy Lajos Fatornyok című színművének bemutatója 1943-ban, amely egyértelmű náciellenes kiállás volt. Melyik országban volt olyan szellemi ellenállás, mint amit az akkor még polgári konzervatív Magyar Nemzet meghirdetett? Sajnálatosan előfordul, hogy az iménti történeti tények még a konzervatív értelmiségieknek a figyelmét is elkerülik. Vannak, akik nincsenek az ismeretek birtokában az utóbbi évtizedek gyalázatos történelemoktatásának, hamisításainak következményeként. Vagy pusztán azért nem kelnek védelmére történelmünknek, hogy elkerüljék a baloldal bosszúját, zaklatásait.
Mondják néha a kritikusabbak: a Nyugat hátrált Hitler előtt, s Neville Chamberlain brit miniszterelnök is azt hitte, azzal lehet leszerelni a nácikat, ha engedményeket tesznek nekik. Pedig nemhogy hátráltak előttük, de együtt is működtek velük sokan. Miért nem említik sosem Léon Degrelle-t, aki kitüntetett SS-parancsnokként harcolt belga–vallon egységével, a Hitler bunkerét is védő francia Charles le Magne-t vagy a skandináv Viking hadosztályt? Hogy a nemzetárulás szinonimájává vált norvég náci kollaboráns Vidkun Quislingről ne is essék szó.
Ehelyett sokat hangsúlyozzák a híres francia ellenállást, amiben nem túl sok a igazság. Azt írta Arthur Koestler 1945 után, hogy a franciák nem tudnak elszámolni az 1940 és 1944 közötti évekkel. Ne hagyjuk ki a svédeket sem. Nekik is vonzó volt az úgynevezett északi faj felsőbbrendűségéről szóló náci mítosz. A svéd ipar az egyik legfőbb táplálója volt a német hadigazdaságnak és átengedték a Wehrmacht hadosztályait a keleti frontra. Ezzel szemben a kormányzó 1944 július elején kihasználta az első kínálkozó alkalmat a Führer parancsának kijátszására, a deportálás leállítására azt követően, hogy a június 6-i normandiai partraszállás után nyilvánvalóvá vált: a nácik nagy erőket vonnak ki hazánkból a nyugati front megerősítése érdekében. Egy hónapnak kellett eltelnie ugyanis, amíg kiderült, hogy sikeres a szövetségesek áttörése.
Mindezzel nem a Nyugatot szeretném kipellengérezni, csupán arra hívom fel a figyelmet, hogy a legalább egyenlő minősítés, mérce nekünk is kijárna. Az eltorzított történelemtanítás kizárólag pusztít. Ennek részeként el lehet hitetni, hogy Bárdossy László miniszterelnök a kassai szovjet támadás után, 1941. június végén hadat üzent a Szovjetuniónak, holott pusztán a hadiállapot beálltát konstatálhatta a vezetés. És be lehet adni, hogy a Volksbund engedélyezése hiba volt – amikor az lett volna az alternatíva, hogy ha nem fogadjuk el az 1938-as első bécsi döntéssel a Felvidék visszatértét, az a kormány azonnali nép általi megbuktatását eredményezte volna. Az egész nemzet attól tartott, hogy a szlovákok és románok hű német szövetségesként egyszerre támadtak a szovjetre, s elveszíthetjük a visszakapott területeket, ha nem lépünk be a háborúba.
Volt is egy titkos német terv 1944-ben, amely szerint szlovák és román csapatok szállták volna meg hazánkat. Ezt aztán a magyar ellenállási hagyományoktól félve ejtették, ám az ország megszállásáról nem mondtak le. Edmund Vee¬senmayer teljhatalmú hitleri helytartóként a hírhedt Adolf Eichmannal itt irányította a holokauszt tömeggyilkosságainak végrehajtását. A történelmünket érintő negatív legendák sora mindenesetre hosszan folytatható.
Hogy mi az oka a minket, illetve a közép-európai népeket érő diszkriminációnak? Miért van ez kapcsolatban a múlttal? Mert keletinek tartják, s lenézik mindazt, ami nem nyugaton történik s ennek a gyökerei régi időkre nyúlnak vissza. Feltehetően 1943-ban Teheránban átadta Roosevelt Sztálinnak a Stettin–Trieszt-vonaltól keletre eső területeket. Nem értik azokat az országokat, amelyek a szovjet uralom alatt érzékennyé lettek a diktatúrákra és védelmi reflexként a nemzeti jelleg erősítésével válaszoltak. Nyugaton eközben megteremtettek egy hazug, önigazoló történelmi paradigmát, legendát, amelyben minket kivéve szinte mindenki győztes hatalom lehetett a második világháborúban, még a kollaboráns franciák is. Fölépítettek egy hamis, elgyávult, nihilista és cinikus világot, amelynek még a védelméről sem ők gondoskodtak, hanem az Egyesült Államok.
A Nyugat alkonya egyértelművé vált. Az európai omlástudat, dekadencia ezalatt kitermelt egy olyan réteget, amely nagyképűen demokratának és liberálisnak állítja be magát. Megszületett az az embertípus, amely – akárcsak tejtestvére, a kommunizmus – megveti a nemzeti kötődést, a család eszményét, a hagyományos, zsidó–keresztény világnézetet, a tisztességet, a munka becsületét. Létrejött tehát a mai agresszív, intoleráns európai baloldali mentalitás, amely a normalitás helyett az extravaganciának, a devianciának ad több jogot és üldöz mindenkit, aki a konzervatív polgári értékrendet vallja. Ezért szomorúan logikus, hogy a menekültügynek hívott illegális bevándorlást támogatják, mivel segít lerombolni azt a világot, amelyet veszélyesnek tartanak saját dominanciájukra nézve. Szerencsére egy új szellemiség is megjelent a sehová sem tartozó gyűlölködő attitűd, életszemlélet ellenében. Ennek a megnyilvánulása az amerikai elnökválasztás, ám jelei már tapasztalhatóak az ébredező Európában is.
Mi lehet mindebben az euroatlanti újjáéledésben a szerepünk? Milyenek a kilátásaink? A gazdaság állapota egyre jobb, az elindított folyamatok beérnek, az emberek pedig érzékelik, hogy a mostani konzervatív kabinettel szemben nincs komolyan vehető, kormányképes, felelős ellenzék. Mindez alapot teremt arra, hogy a nemzet felemelkedjen, szép eredményeket érjen el. Egyúttal meg kell teremteni a méltányosság, a tisztesség újjászülető kultuszát. Kiemelt feladat hárul mindebben a hangsúlyt a nevelésre helyező oktatásra, hiszen a nemzet sorsa az új generációkon múlik. A magyarságnak van egy olyan sajátossága, hogy nem tudja feladni. Ennek köszönhetjük, hogy történelmünk során a legnagyobb megpróbáltatásokat is túléltük. Itt az ideje, hogy az évtizedek óta kívülről ránk erőltetett önvádnak véget vessünk és az ország jövőjére koncentráljunk.
Boross Péter
Forrás: Magyar Idők